Magyarországnak hívják, gondoljunk rá szeretettel
Van egy ország, amely már csak a szívünkben létezik, és amelyhez már csak lélekben van közünk. Benne élünk, vonatkoznak ránk a törvényei, nyelvét jól beszéljük.
Magyarországnak hívják, emelkedettebb hangulatunkban hazánknak nevezzük. Dolgunk már vele alig, közünk hozzá sem sok: választott vezetőink eligazítják helyettünk, amit kell. Még kapkodjuk a fejünket, csodálkozunk és felháborodunk, de idővel már azt sem.
Beletörődünk, nem kapálózunk. Nyugszik a beteg.
Nincs közünk hozzá, hogy milyen törvényeket hoznak és tartatnak be velünk, nem kérdez erről senki minket. Ha rákérdezünk, azt mondják, hogy mi hatalmaztuk fel őket erre. Mi akartuk, hogy egymás között adják-vegyék a földbirtokokat, kastélyokat, kiadóvállalatokat, szerkesztőségeket. Hogyha valamelyik nagyúrnak kiflire támad kedve, vesz magának egy pékséget, malmot hozzá és szántóföldeket. Ha flekkent enne, bevásárolja magát egy húsüzembe.
Mintha moziban lennénk. Nézzük a filmet, nem tetszik, mert gusztustalan, de még reménykedünk, hogy a végén minden jóra fordul. Hisz ez itt a mi filmünk, a mi pénzünkön forgatták, nekünk.
Választott vezetőink a szemünk előtt árusítják ki az országot mindenféle diktátoroknak. Olyan emberekkel tárgyalnak, paroláznak és ölelkeznek, akiket korábban bottal sem piszkáltak volna.
Van egy ország, amely már csak nevében a miénk. Szeretjük, mert nem tudjuk nem szeretni. Itt születtünk. Vannak helyeink, amelyek kedvesek a számunkra, verseink, amelyeket csak mi értünk igazán, és dalaink, amelyeket valamikor együtt énekeltünk, és amelyekről csak mi tudjuk, hogy miért volt jó együtt énekelni.
Azt már egy ideje tudjuk, hogy választott vezetőink félnek a tudástól, ezért akarnak tanulatlan tömegeket látni. A tudatlan ember könnyebben manipulálható, neki könnyebb megmagyarázni, hogy a fekete miért fehér, a kicsi mitől nagy, a rossz miért jó.
Van egy ország, ami már csak alig a miénk. Magyarországnak hívják, ha eszünkbe jut, gondoljunk rá szeretettel!
