Magyarországon az elmúlt tíz évben miért zúgtak el az oktatás „forradalmai”?
Talán megbocsát nekem Petőfi Sándor ezért a parafrázisért: az oktatás csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai. Pedig a NER ideológiai elnyomásának szinte az elsők között kitett ágazat minden szereplője fölemelte a szavát az oktatás szabadságáért, autonómiájáért. 2011-től kezdve nem volt év, hogy pedagógusok, diákok, szülők együtt, vagy külön-külön ne tüntettek volna, hogy tiltakozzanak a kormány oktatást érintő intézkedései ellen. A megmozdulások szervezőit az a hit vitte a demonstrációkra, hogy a társadalom majd melléjük áll, hiszen az oktatás mindenkit érint, mert vagy a gyereke, vagy az unokája, vagy épp ő maga részese. Aztán minden elcsendesült. Az eleinte több tízezres tüntetések egyre kisebb létszámúak lettek, majd elmaradtak, mára pedig, amikor az oktatás utolsó, még szabad alkotóelemét, a felsőoktatást falja föl épp a NER, társadalmi ellenállás helyett keveseket utolérő Infosztrájkra, vagy szalagos online szolidaritási eseményre futja. És talán a hitre, hogy egyik megmozdulás sem volt hiábavaló. A demonstrációk résztvevőivel, szervezőivel annak jártunk utána, miért alakult ez így?
Polyák Gábor, az ELTE BTK, Média és Kommunikációs Tanszék oktatója:
A magyar társadalom nem erősen tudáspárti attitűddel rendelkezik, nincs becsülete a tudásnak. A Fidesz általában elérte azt, hogy ezeket a tüntetéseket sikerüljön egy problémakörre szűkíteni. Ezekben nagyon sokszor konkrétan adott engedményt is akkor, amit aztán egy-két év múlva kamatostul visszavett. Jelen pillanatban a magyar felsőoktatás ügye is legfeljebb az abban érintett néhány százezer embernek fontos, a magyar társadalom pedig nem érti, hogy neki miért az. De a közvetlenül érintettek közül is hány százalék állt ki akár egy Facebook erejéig? Ebben a társadalomban, ebben az elitben egyszerűen nincs tartás. Engem egyébként az oktatásnál is sokkal jobban megdöbbentett, hogy annak idején a fekete ruhás akciót szervező ápolónőt, Sándor Máriát is magára hagyták. Pedig az egészségügyre aztán tényleg nem lehet azt mondani, hogy az csak néhány ember saját problémája. Mégsem tudott kiváltani komoly felháborodást.
De abban, hogy a demonstrációk ellanyhultak, benne van az is, hogy a magyar civil társadalom valójában nem bízik az ellenzéki pártokban, nem tekinti őket partnernek. Hányszor elhangzik, hogy a tüntetésen ne legyenek ott, ha oda is mennek, ne vigyenek pártszimbólumokat. De hát, kinek van egyáltalán esélye változtatni, ha a pártokat – egyébként mindegyiket – leprásként kezeljük? Ez egy összetett problémakör, és nem is tudom, ki tudna először változni rajta. Nyilván az ellenzéki pártoknak sokkal előrébb kellene tartani morális megújulásban, mint ahová eljutottak 12 év alatt. Az döbbenet, hogy ők is ugyanazok az arcok, és még mindig ugyanazokkal a manőverekkel próbálkoznak.
Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke:
Mind a két oldalon érdemes keresni az okokat. Tulajdonképpen a kormány a maga szempontjából nagyon bölcs taktikát folytatott, mert nem volt hajlandó tárgyalni, nem volt hajlandó leülni a tüntetők vezetőivel. Eltorlaszolta a dolgot, úgy csinált, mintha nem lenne. Ezzel tulajdonképpen kioltotta, mert ebben kimerültek a tiltakozó energiák. Nagyon sokáig tartott a beetetés az életpálya-modellel is, amely egyrészt tömegeknek adott elfoglaltságot, másrészt szirénhangú ígéretet tett, hogy „sok lesz a fizetésed”. Ez évekig akadályozta, hogy tömegmozgalommá szélesedjen egy-egy megmozdulás. Ráadásul hatalmas terheket rakott a pedagógusokra. Azzal a szabadidővel, ami egy ellenállási vagy követelési mozgalomhoz kell, lényegében véve nem rendelkeztek a pedagógusok. A szakszervezetek is ki voltak véreztetve, egyszer meg tudták csinálni, hogy felhoztak busszal vidékieket, de már másodszor nem. A sajtó elfoglalása csökkentette a követelések főleg a vidékre eljutó disszeminációját. Ezzel magyarázom az elbukást. Ügyes elfojtó taktikát alkalmazott a kormány.
Most pedig már egy éve – a kijárási tilalommal – a mostani indulatokat is teljesen megfékezte. A felsőoktatást is simán lenyelte, és a felsőoktatás sem mozdult meg. Ez egészen megdöbbentő, hiszen azért az anyagilag, szellemileg, nemzetközi beágyazódásban mégis csak függetlenebb oktatók vígan megtehették volna, hogy bekeményítenek. Nem tették. Hogy miért, azt nem tudom. Még mindig van mítosza annak, ami a rendszerváltás körüli jelszavak egyike volt: „ki a politikát az oktatási intézményből”. Amíg ez a nemzedék a pályán van, addig ez nem fordul a visszájára. A felsőoktatásban annyira nincs létbizonytalanság, és azért mégiscsak lecserélődött a felsőoktatók köre. Mára az elitgyerekekből lett PhD és egyetemi oktató, akik akár fel is esküsznek a NER-re. A felsőoktatásban pénzügyi eszközökkel végbement az elitcsere. Nem volt itt numerus clausus, egyszerűen csak olyan költségei voltak a tandíjmentes oktatásnak, hogy oda szegény gyerek nem jutott be, csak az, akinek az apukája ki tudta fizetni a tandíját. Jó fizetésük meg a „hűségeseknek” van. A társadalomban az iskola-, vagy az óvodaügy sose érte el az a politikai ingerküszöböt. Bár, ha jól megnézzük, még az adósságcsapda, a közmunkások alacsony juttatása sem érte el soha az össztársadalmi elégedetlenségi küszöböt. Szóval egy jól atomizált társadalom issza a levét annak, hogy ügyesen atomizálják. Egyszer robbanni fog.
Gyetvai Viktor, a Független Diákparlament egyik alapítója:
Az oktatás miatt 2016-ban voltak az esernyős tüntetések, a Tanítanék Mozgalom akciói, a kockás inges megmozdulások, 2018-ban diáktüntetések. És voltak kisebb fellángolások is, amikor egy-egy oktatásügyi változtatást bejelentett a kormány és arra valamilyen reakció született. Gondolok a CEU-, az SZFE-tüntetésekre. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy ezek az ügyek részeredményeket tudtak elérni, még akkor is, ha az a követeléseknek csupán egy kis százaléka volt.
Szerintem az nagyon fontos, hogy amikor a civil társadalom kiáll egy ügyért, akkor valamilyen pozitív visszacsatolást kapjon, azt érezzék a benne részt vállalók, volt értelme az ő részvételüknek. Nyilván ilyen szempontból nehezített helyzetben vannak azok a – akár tanári, akár diák, vagy szülői – szervezetek, akik az oktatásügyben az elmúlt években valamilyen megmozdulást szerveztek, mert az oktatáspolitika fontos pillére a rendszernek. Ebben az ügyben igen sok kérdésben miniszterelnöki szinten születnek az elvi, ideológiai döntések. Emiatt vannak olyan dolgok, amelyekben a kormány egyáltalán nem akar, nem hajlandó engedni, még akkor sem, ha hatalmas tömegek követelik azt.
A CEU ügye 2017-ben tipikus példája volt annak, amikor nagyon, nagyon sok ember megmozdult, és még kormánypárti támogatók is voltak, akik azt gondolták, hogy egy világszínvonalú magánegyetemet nem kell elüldözni. Sokan voltak azon az állásponton is, hogy nem kell az államnak egy magánegyetemet közpénzből fenntartani – ahogy ez nem is történt a CEU esetében –, de az sem megoldás, ha kiüldözik egy országból. Akkor volt az a bizonyos „versenyelőny” felvetés, ami érdekes módon, a kínai egyetem esetében most nem merült föl. Pedig ez is ugyanúgy két diplomát, egy magyar és egy külföldi diplomát tud egyszerre kiadni. A CEU esetében hiába volt hatalmas megmozdulás, nem sikerült eredményt elérni. A Fudan még a jövő zenéje. Most stratégiai megállapodás is született, de azért ez még nem egy lejátszott meccs.
Az elmúlt években az oktatási mozgalmak legfeljebb részsikereket tudtak elérni, viszont biztató, pozitív megmozdulások voltak. Azt gondolom, amikor egy-egy ilyen ügy valamilyen értelmes módon állampolgári cselekvésekbe tud torkollni, létrejönnek olyan szervezetek, amelyek később oktatáspolitikával, szakmai kérdésekkel foglalkoznak, az nagyon fontos és előremutató. Ha a későbbiekben valamilyen más politikai akarat születik oktatáspolitikai téren, akkor már rengeteg mód, ötlet és kezdeményezés, illetve egyeztető szervezet lesz arra, hogy a magyar oktatást közösen, társadalmi vitával alakítsák ki. Azt gondolom, hosszú távon ezek mind előre mutatóak, mégha rövid távon abban igazat kell adnom, hogy nagyon kevés sikert tudtak elérni. De lehet, hogy ez is az okozója annak, hogy a jelenlegi helyzetben nincs olyan hangos felszólalás, megmozdulás. Szerintem sokan belefásulnak egy idő után, ha azt érzik, nincs következménye annak, hogy ők kiálltak valamiért.
Azok, akik valamilyen módon foglalkoztak az oktatással, és megpróbáltak ellenállni annak a kormányzati nyomásnak, amerre az irányította az oktatást, belefáradtak. Viszont hasznos volt amit tettek, mert a későbbiekben a megszerzett tapasztalatot kamatoztathatják.
Ott van például a Civil Közoktatási Platform (CKP), ami nagyon fontos terméke annak, hogy diák-, szülő- és tanári szervezetek is tiltakoztak. Ez az egyeztető platform szerintem nem jött volna létre a kormány oktatáspolitikájával szembeni fellángolások nélkül, mert azok összehozták a szereplőket. Szerintem nagyon előremutató dolog, hogy az oktatás három fontos szereplője egy platformon, együtt tud gondolkodni az oktatás jövőjéről.
Egy tüntetés nem feltétlenül képes rövid távon célt elérni. Ám, ha az azon elhangzott gondolatok az egyeztető platformok és mozgalmak segítségével értelmes módon be tudnak csatornázódni, akkor az hosszú távon hasznos lehet.Ami pedig minket, diákokat illet, számunkra kifejezetten az. Én azt látom, hogy a középiskolásoknak, akik részt vettek a megmozdulásainkon, hatalmas politikai szocializációs csatornát jelentettek azok. Ezek a diákok a későbbiekben sokkal aktívabban fognak a közügyek alakításában részt venni. Elmennek választani, tudatosabban követik a politikát. Ha olyan ügy van, amit fontosnak tartanak, ki fognak állni érte. És, ha még a tüntetésen nem is érnek el eredményt, nagyon sokszor már az, hogy van egy ilyen kultúra, hogy lehet tüntetni, fontos a számukra. A CEU-s tüntetések, az utána lévő diáktüntetések azért aktivizálták a fiatalokat. Öt évvel ezelőtt sokkal kevésbé lehetett egy végzős, vagy egyetemet kezdő diákkal közügyekről beszélni. Ma pedig van egy olyan szélesedő réteg, amelyik foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, és ezt én pozitív trendnek tartom. Nem reménytelen, hogy aktívabban bevonhatók a politikába az első választó fiatalok. Én bízom abban, hogy ez a részvétel számában is megjelenik majd.
Nekünk fontos célkitűzésünk, hogy amellett, hogy az oktatást szeretnénk javítani, a diákok mindenképpen aktív állampolgárok legyenek.A Független Diákparlament 2019-ben mozgalommá alakult ADOM Diákmozgalom (Alternatív Diákközpontú Oktatásért Mozgalom) néven. Az április 19-i iskolanyitás kapcsán volt egy kampány, amelyben a pedagógus szakszervezetek és a szülői szervezetek mellett mi is részt vettünk. Igen nagy érdeklődést keltett ez a diákok körében a mozgalmunk iránt, és elindított egy nagyon nagy jelentkezési hullámot is. Nekünk egyébként az a tervünk, hogy bővülünk…
