Májusban „nem voltunk egyedül”

Milyen szép, mondhatnánk, felemelő pillanatokkal kezdődött ez a május, már elsején. A kormányfő még előző este elkészítette a maga videoüzenetét, amelyben egy fotómontázs foglalta össze (némafilm módjára) a vírussal addig folytatott küzdelmének ötven napját.

Csaknem mind az ötven képen őt lehetett látni: éppen aláír, fogad, látogat, dönt, intézkedik, beszáll, kiszáll, beszél. Szó nélkül pörögtek fáradhatatlanul munkás hétköznapjainak izgalmas pillanatai. Még szerencse, hogy a 28. napnál – talán valami felfoghatatlan üzemzavarnak köszönhetően – a másodperc tört részéig feltűnik egy idős, feltehetően beteg néni is. Valószínűleg ő volt hivatott az egyébként járvánnyal veszélyeztetett magyar lakosság szimbolikus megjelenítésére. Az utolsó, ötvenedik képen a kormányfő megtöri a dinamikus némaságot és szeretetteljesen a szemünkbe nézve, közli velünk: „egyetlen magyar sincs egyedül”. A nyomaték kedvéért, a záróképen, fekete háttér előtt, fehér betűkkel kiemelve olvasható is ez az eszmei mondanivaló. Üzenet? Biztatás? Fenyegetés? Program? Ki tudja, melyik értelmezés állna legközelebb az igazsághoz, hiszen a hónap következő harminc napja annyiféle fordulattal lett megáldva/megterhelve, hogy bármely magyarázat elfogadható lenne.

Feltehetően inkább szeretett volna egyedül maradni például az a két ember, akiket a rendőrség a Facebook-bejegyzésük miatt állított elő. Erősen gyanítható, hogy a Fb többmilliós, mindennapos felhasználói tábora úgyszintén nem bánná, ha legalább arra az időre egyedül maradhatna, amíg a gépét böngészve, meg mer magának engedni egy-két szubjektív megjegyzést is. Talán nem mindegyikük fogadta kitörő örömmel a rémhírterjesztés legújabb szabályait, az viszont bizonyos, hogy kifejezetten csak a kijárási lehetőségek kemény korlátozása akadályozhatta meg őket abban, hogy elismerésük jeléül, kormányzati szimpátia-tüntetésen vegyenek részt.

  „Egyetlen magyar sincs egyedül” …  – gondolta a fene, hogy egyesek mindezt majd milyen tágan fogják értelmezni.

 Az önkormányzatok sem abban reménykedtek, hogy majd éppen a járvány körülményei között fog a kormány gondoskodni arról, hogy egyetlen pillanatra se legyenek magukra hagyva. Talán jobban szerették volna, ha a kabinet inkább segítő figyelemmel fordul feléjük.

 S ahogyan elnézem, Karácsony Gergő sem bánná nagyon, ha legalább egy-két napra – a kormányzati médianagyüzem figyelmetlensége okán – egy kicsit magára maradhatna.                   

Az ellenzék sem nagyon panaszkodhatott májusban arra, hogy kormányzati oldalról bántó és fagyos közöny vette volna őket körül. De az még őket is meglephette, hogy a járvány elleni engesztelhetetlen harc hevében, még a vírus idekerülése miatti felelősségük is napvilágot látott. (Mármint a kormányzati retorikában.) Talán ők sem bánták volna, ha egy kis időre magukra maradhattak volna, hátha az egyedüllét magányában használható javaslatot is kicsiholtak volna magukból, hiszen a kormányzati működés kritikájának az égvilágon semmiféle foganatja nem volt. Most sem.

Kásler doktor biztosan nem bánta volna, ha májusban békében hagyják és egyedül kellene emlékeznie áprilisi döntéseire, mert akkor sokkal hamarabb eszébe juthatott volna, hogy volt-e köze több ezer kórházi ágy kiürítéséhez. Az viszont nagyon is érthető, hogy e tárgykörben semmi sem jut eszébe akkor, ha az ellenséges média és a vele szövetséges ellenzék állandóan erre szeretné őt emlékeztetni.

S ha valaki igazán tanúskodhat annak üdvözítő mivoltáról, hogy milyen az, ha az embert a kormánya soha, egyetlen pillanatra sem hagyja magára, arra a leghitelesebb tanú Mészáros Lőrinc lehet. Aki nem titkolt megelégedettséggel olvashatja a gazdasági sajtóban, hogy ennyi milliárdhoz még a legvadabb békeidőkben sem juthatott hozzá. Ő aztán vitán felüli jó példa lehet arra, milyen az, ha az embert a kormány egyetlen napra sem téveszti szem elől. Őt többszörösen sem hagyták egyedül.

Egyszóval, ez a felemelőnek és fölöttébb pozitívnak szánt kormányfői üzenet, miszerint „egyetlen magyar sincs egyedül”, igen bonyolult képletet takar. Szépen hangzik, de a kormányzati döntések, lépések mindennapos gyakorlatát tekintve, nem tudjuk igazán eldönteni, hogy nevessünk-e vagy inkább dühöngjünk a hallatán. Lenne okunk mind a kettőre. Van úgy, hogy jobban örülnénk annak, ha ilyen válságos időkben egyáltalán nem jutnánk a kormány eszébe. Például a legtöbb olyan alkalommal, amikor az amúgy is csorbuló, alapvető jogi lehetőségeinket újabb korlátozásokkal szeretnék tovább szűkíteni.

 A legkevésbé sem értjük, ha a kormánynak ilyen időkben is leginkább csak a hozzá legközelebb álló/ülő érdekcsoportok újabb milliárdokkal való támogatása jut az eszébe. Őket legalább addig igazán egyedül hagyhatták volna, amíg a többség elemi túlélési gondjai sokasodtak. S a leginkább szembetűnő hiányosság: a fellengzős kormányfői ígéret teljesülésének semmiféle jelét nem látni. A munkájukat elveszített tízezrek májusban sem érezhették úgy, hogy rájuk különleges kormányzati figyelem hárulna. Sorozatosan születtek és születnek olyan döntések, csomagok, intézkedések, amelyek borítója szalagcímként hangzatosan viselte a gazdaságot megmentő-mivoltát, ám összességükben az igazán bajba jutottak számára nem jelentettek semmiféle érdemi javulást.

Újabb dilemmák

Május közepétől lassanként minden egyéb megfontolást háttérbe szorított az a fajta vita, hogy mi lenne a sürgetőbb teendő? Nyitni? Fokozatosan nyitni? Lépésről lépésre visszatérni, vagy inkább várni még egy-két hetet, netán hónapokat is? Ez a vita a miénknél sokkal drámaibb arányokban érintett országokban is meglehetősen nagy hangerővel zajlik. Május utolsó napjához érve, elkapkodott és megfontolt példákat egyaránt és bőséggel láthatunk. Magyarország mintha ezúttal is középen lenne. Néhány területen az indokolt óvatosság, más alrendszerekben pedig az engedékenység a szembetűnő. E téren is az a külső szemlélő érzése, mintha az adott döntésekben nagyobb szerepe lenne a pillanatnyi rögtönzéseknek, az éppen fontos erőcsoportok igényeinek, és a megszületett intézkedésekhez inkább utólag próbálnak elfogadható magyarázatokat találni. Az ilyen jellegű kormányzati gyakorlathoz viszont teljesen szükségtelennek tűnik a különleges felhatalmazás igénylése, mert erre korábban is alkalmas volt a kormány.

Ilyen körülmények között nem csoda, ha egyre nagyobb erővel egyre többen kezdték megkérdőjelezni a március végén kicsikart rendkívüli állapot bevezetésének értelmét. A kormányzati reakciók e kérdés kapcsán is fölöttébb különleges karakterűek. Egyfelől elszántan védelmezik, és nehezen tartható érvelésüket képesek voltak nemzetközi szinten is olyan erővel képviselni, amelyből jóval több konfliktus lett, mint amire előzetesen számíthattak. Ráadásul e nemzetközi térben fölösleges hibák sorát vétették. Kezdve a sértett hangvételű kormányfői levél széles körű terjesztésével, aminek láthatóan nem volt foganatja.

Arra viszont újabb alkalmat teremtett, hogy a magyar kormányfő fejére olvashassák az elmúlt években már amúgy is hosszadalmas listává terebélyesedett panaszáradatot. Majd a külügyminiszter mindezt tetézte az öt ország nagyköveteinek demonstratív megleckéztetésével.

S hogy a kör teljes legyen: Orbán Viktor nem volt hajlandó elmenni Brüsszelbe arra a meghallgatásra, amiről jól tudta, csak kellemetlen utóhangokkal tudna kikecmeregni belőle. Ő a vírusháborúban erre nem ért rá, viszont másnap Szerbiába kellett utaznia, nyilván, mert egyetlen szerb elnököt sem lehet magára hagyni.

Másfelől viszont éppen e különleges felhatalmazási törvény kapcsán tűnt úgy, hogy a kormány kész lenne visszakozni. Némi bizonytalankodással, ellentmondásos nyilatkozatokkal fűszerezve, május végére körvonalazódott e rendkívüli hatalmi eszköz visszavonásának közeli lehetősége. A házon belüli önünneplés már akkor megkezdődött, amikor a konkrétumokról még szinte semmit sem tudhattunk. Jó hangosan kezdték követelni: kérjen mindenki bocsánatot amiért diktatórikus szándékokkal és következményekkel merte volt a Fidesz-kormányt gyanúsítgatni. Már ezen a ponton felmerült – például e sorok írójának a fejében is – az a sejtelem, mintha nem más történne, mint a szokásos/nagyszabású propaganda-kampány elindítása. Aminek a lényege az lenne, hogy teljesen fölöslegesen kritizálta mindenki a kormányt a rendkívüli állapotok intézményesítése miatt, lám: árnyékra vetődtek megint.

A tényleges jogszabályi szövegből azonban az derülhetett ki, hogy megint formális megoldásokat fognak átnyomni, s a részletekbe elbújtatva, még a korábbiaknál is nagyobb kormányzati szabadságot és még kisebb ellenőrzési lehetőségeket fognak maguknak teremteni. A végkifejlet már a következő hónap eseményeihez tartozó fejlemény lesz. Egyelőre annyi látszik, hogy a nagy-nagy önünneplés zajában most még egy kisebbségnek tűnik fel az újabb kedvezőtlen lépés minden korábbi megoldásnál durvább jogkorlátozó jellege.

Mi lehet az összkép?

Május végén – visszatekintve egy hónappal korábbi esélyeinkre –, úgy tűnik, ez a hónap a válság jelentékeny csillapodását hozta, az új megbetegedési és halálozási adatok a korábbiaknál alacsonyabb szinten mutatnak állandóságot. Kétségtelen, hogy egy ilyen mértékű veszélyforrással a jelenkori magyar társadalom többsége együtt tudna élni akkor, ha kellő fegyelmezettséggel megtanulja a járványból fakadó szabályok tiszteletét.

A kormányzati tevékenység májusi mérlegét viszont sokkal nehezebb megvonni. Az kétségtelen, hogy a retorika megújult, s valamelyest a kormányzati nagyüzem működése is láthatóbbá vált. Nem feltétlenül az előnyére, mert így még inkább szembetűnő a hangoztatott elvek és a ténylegesen követett gyakorlat közötti kiáltó szakadék. Ezért az embernek jó oka van arra, hogy ne fogadja kitörő örömmel azt, ha a hatalom első számú képviselője – a már megidézett – egyetlen mondatban foglalja össze legfontosabbnak tartott üzenetét. Jobb lenne, ha a hatalom reprezentánsa azt tartaná a legfontosabbnak, hogy azokra figyel és azoknak segít, akik arra leginkább rászorulnak.