Meg lehet fékezni az ön- és közveszélyes tinédzsereket

Szinte nincs olyan hét, hogy valamelyik amerikai kisváros iskolájában ne történne lövöldözés. Nálunk erre még csak egyetlen alkalommal, 2009-ben a pécsi egyetemen volt példa. Mi várható a jövőben?

Egy ámokfutás olyan történet, amely kikerülhetetlen és elfelejthetetlen bárki számára. Aki hall róla, megretten, mivel egy villanás erejéig bepillantást kap az emberi lélek legsötétebb mélységeibe, anélkül azonban, hogy a zugokhoz vezető utat meglátná. Egy-egy ámokfutás után mindig két, egymással szorosan összefüggő kérdés hangzik el: mi a magyarázata a cselekménynek, illetve mit tehetünk, hogy a jövőben megelőzhetőek legyenek a hasonló esetek? Különösen megdöbbenünk az ámokfutások speciális iskolai változatánál, mivel ezek a társadalom tagjainak kiemelt figyelmét és ijedelmét váltják ki, hiszen védtelen gyermekek kerülnek veszélybe. Ezt súlyosbítja az a tény, hogy az elkövetők maguk is hasonlóan fiatalok, a helyszín pedig az iskola, amelynek a feladata az oktatás mellett, a gyermekek védelme és fejlődésük biztosítása volna. Az, hogy Magyarországon lesz-e még ilyen eset, nagyban függ attól, hogy mennyire tudunk odafigyelni egymásra, mennyire vesszük észre, ha valaki ilyen gondolatokat fontolgat, és mennyire tudunk hatékonyan közbelépni. Ezért is lenne fontos, hogy országos szinten tudjuk kezelni mind a gyerekek, mind a felnőttek mentálhigiénés állapotát, illetve a megelőzésre készülnének megfelelő krízistervek is. 

Szerencsére Magyarországon a mai napig ritka jelenségről van szó. Ön szerint távol tudjuk magunkat tartani az iskolai támadások eldurvulásától?

Egy nagyon fontos kérdést feszegetünk, ami azonban bennem mindig felébreszt bizonyos aggályokat. Amikor ezekről az esetekről megjelenik egy-egy cikk, amikor a média behozza a témát a köztudatba, egyben mint egy lehetséges forgatókönyvet, megvalósítható gondolatot ültet el azoknak a fejében, akik valamilyen okból amúgy is fogékonyak valami hasonlóra. Vannak dolgok, amelyek egyszerűen azért jutnak eszükbe egyeseknek, mert egy-egy részletes esetbemutatáskor „azonosulási felületet” találnak az elkövetővel, aki hasonló élethelyzetben volt, mint ők. De az nem törvényszerű, hogy ennek így kelljen történnie. Ha a környezet időben észreveszi az aggasztó jeleket, meg lehet előzni a legsúlyosabb támadásokat. Amikor egy iskolai környezetben rossz mentális állapotban lévő gyerekek vannak, jó volna, ha lennének olyan felnőttek, akik ezt észreveszik, akiktől nem elutasítást, hanem segítséget kaphatnak. Azzal nemcsak az ámokfutásokat, a fegyveres támadásokat tudnánk megelőzni, hanem egy sor más problémát is. Persze nincsenek egyszerű helyzetben az iskolai szakemberek sem, nem szabad egyedül hagynunk őket ezzel a problémával. Nagyon lényeges a szakmaközi együttműködés, főként a nehezen kezelhető, nagy kihívást jelentő esetekben, amikor az iskolának, a családnak, a gyermekvédelemnek, a mentálhigiéniai ellátórendszernek és persze a rendészetnek kellene közösen lépnie.  

Ha megelőzzük a gyerekek közötti erőszak – angol szóval a bullying – elfajulását, nem lehet elejét venni a bántalmazás miatt elkövetett komolyabb támadásoknak vagy esetleg öngyilkosságoknak is?

A kortárs bántalmazás nagyon jelentős rizikótényező, de sok más faktor is szükséges ahhoz, hogy egy gyermek maga vagy mások ellen forduljon. Ha bullyingról van szó, azok a gyerekek a legveszélyeztetettebbek, akik nem kapnak megfelelő segítséget a környezetükből a történtek feldolgozásra, vagy akár a leállításához. Tapasztalataink szerint ők azok a fiatalok, akik a családi környezetükben sincsenek sem érzelmi, sem fizikai biztonságban, bántják vagy elhanyagolják őket. Érdemes tisztázni a fogalmat is. Iskolai zaklatásnak, terrorizálásnak azt tekintjük, amikor egy vagy több erőfölényben lévő gyerek ismétlődően és szándékosan bánt egy, vagy több másik gyereket, akik ettől komoly szenvedést élnek át. Nem kell feltétlenül verésre gondolni, bullying lehet verbális, kapcsolati bántás is, például kiközösítés, vagy akár az online térben is „rá lehet szállni” valakire. A kezeletlen iskolai bántalmazásnak egyébként számos negatív következménye lehet rövid- és hosszú távon egyaránt. Ez utóbbiak jóval gyakoribbak, mint a szélsőségesen agresszív vagy önagresszív cselekmények, de amelyek megelőzésére legalább annyira oda kellene figyelni, mint az extrém, szerencsére még sokkal ritkább jelenségekre. Amikor ez elmarad, a gyerek bizalma megrendülhet a kortársakban, vagy akár a felnőttekben is, ami talán ennek a lelkiállapotnak a legsúlyosabb következménye. Súlyosan sérülhet az önértékelésük, elakadhat önmaguk „vállalása”, a helyzetet kiváltó stressz pedig veszélyes helyzetet teremt, ami nem egy esetben önsértéshez, függőségek kialakulásához vezethet. Akár a felnőtt korukig elkíséri őket. 

Dr. Kulcsár Gabriellá
Fotó: univpecs.com

Mi lehet az oka a gyerekek közötti indulatok elfajulásának és mit lehet ezzel kezdeni? 

Az okokat sokféle módon lehet vizsgálni, de nem mindig nézünk szívesen szembe ezekkel. A gyerekek akarva-akaratlanul is leképezik, amit maguk körül látnak a felnőttektől, legyen szó a szüleikről, az ismerősökről, a szomszédokról vagy akár a szélesebb társadalmi közegről. Sajnos ma olyan világban élünk, amikor az egymás közötti kapcsolatokat sokszor megmérgezik az indulatok. A végtelenségig feszülő indulatok, amik most a társadalmon belül szinte minden réteget átfognak, gyakran átragadnak a tinédzserekre, de akár a kisebb gyerekekre is.  Felnőttként kell példát mutatnunk arra, miként lehet az indulatokat szabályozni, hogyan tudnak a társas közegükben pozíciókat kivívni mások bántása nélkül. És főként tanuljanak meg felelősséget vállalni másokért és magukért egyaránt. Ha ezt megtanítjuk nekik, és magunk is gyakoroljuk, sokkal kevésbé kell tartanunk a szélsőséges esetektől. 

Nem könnyű ma pedagógusnak lenni. Sokan bele is fásulnak a napi terhekbe.

Sok iskolában megfordulok. Mindig, mindenütt találkozom nagyon elkötelezett szakemberekkel, akik szeretnének segíteni a gyerekeknek, de úgy érzik, hogy annyi és olyan súlyos gondjuk van, amelyekkel nehezen tudják felvenni a harcot. Ugyanakkor ők azok, akik a család és a kortársak mellett a leginkább észre tudnák venni, ha egy gyerek krízisjeleket mutat. Ez egyébként még a szakembereknek sem mindig egyszerű, mert sok tinédzser nem tudja, hogyan kérjen segítséget. Bizonytalan, kétértelmű kommunikációval vagy viselkedéssel igyekszik tudatni a környezetével a benne lévő érzéshalmazt. Az iskolában kell erre elsőként felfigyelni, észrevenni, értelmezni, aztán kitalálni, hogyan tudnak a gyermek számára segítséget kérni és kapni. Elmondhatatlanul fontos egy társadalomban az iskolai szakemberek segítése, képzése, a kiégésük megelőzése, és főleg az, hogy ne hagyjuk őket egyedül a mindennapi kihívásokkal. 

Igaz, hogy azok a gyerekek is jeleznek valami módon, akik ámokfutásra készülnek?

Igen. Ezt hívjuk „szivárogtatásnak”, ami kétségbeesett jelzés a környezetüknek. Vegyék észre, milyen súlyos gondolatok foglalkoztatják őket. Legszívesebben a „fél világot” elpusztítanák elkeseredésükben, de félnek addig eljutni. Ezt a félelmet persze nem mindig ilyen egyértelműen fogalmazzák meg, van, hogy csak egy-egy elejtett megjegyzésből vagy aggasztó viselkedésből következtethetünk az állapotukra. 

Ha már elkövetett valaki valamit, vagy kiderül, hogy komolyan tervez valamilyen nagyon súlyos dolgot, az ő esetükben mit tanácsol a kriminológus? 

Azt javaslom, hogy ha közvetlen a fenyegetettség, a súlyos erőszakos támadás vagy az ámokfutás veszélye, akkor azonnal értesítsük a rendőrséget. Ha csak gyanakszunk, hogy valaki támadást tervezget, de bizonytalanok vagyunk a helyzet megítélésében, akkor érdemes inkább a TEK-et értesíteni. Ők tudnak utánanézni, hogy ténylegesen van-e fegyvere az illetőnek, illetve mennyire tett komoly előkészületeket a támadásra. Óvatosan kell az ilyen helyzetekben is eljárni, nehogy a fiatalt azonnal kitegyük életre szóló megbélyegzésnek. Amennyiben kiderül, hogy nem történt előkészület, „mindössze” kétségbeesett bosszúfantáziálásról van szó, akkor még megoldás lehet a mentálhigiénés segítség is. Ebbe nemcsak magát az érintett gyereket, hanem a környezetét is be kell vonni. Ezen a ponton szembekerülünk a következő feladattal: jól működő, egymással együttműködésre képes rendszerekre volna szükség, amelyeknek rendelkezésére állnak a megfelelő kapacitások is. Társadalmi szinten ezt tartom a legfontosabbnak. A megfelelő jelző-, megelőző- és kezelési rendszerek kiépítése és fenntartása nélkül a gyermekek védelme csak hangzatos szlogen. Nem a valóság.