Megölnek bennünket, de kit érdekel?
Nem 2010-ben kezdődött. Nem Orbán újbóli hatalomra kerülése jelentette a magyar média helyzetében a fordulópontot. A Fidesz már ellenzékből építkezett; létrehozta saját tévéjét, rádióját, újságait. Mondhatni hallgatott Medgyessy Péterre, aki ugye – kormányfőként – az ellenzék panaszaira, hogy tudniillik a baloldal hatalmas médiafölényben van, azt tanácsolta: hozzák létre saját csatornájukat (Orbán 2002-ben két közszolgálati tévét követelt, erre válaszolta Medgyessy, hogy csináljanak maguknak.)
Az ellenzék vezére tanult a kijelentésből, és hozzálátott nem pusztán ahhoz, hogy saját médiája legyen, hanem ahhoz is, hogy a közszolgálati műsorszórókat is átállítsa saját oldalára. Így aztán 2010-re, mire megszületett az első kétharmados fideszes győzelem, voltaképpen a kezében volt – személyi összetételét tekintve mindenképpen – a köz médiája, a rádió, a televízió és a távirati iroda is.
Természetesen Orbán nem bízott semmit a véletlenre; a rendszert magát is átalakította (MTVA), amely így már nem pusztán megbízható emberekből, de alaposan megfélemlített munkatársakból állt; mindenki úgy tette a dolgát, hogy egy pillanatra sem feledhette, hogy ki a gazdája.
A struktúrát megtámasztották a törvény átalakításával, és bár ezek a lépések nagy felháborodást váltottak ki itthon és külföldön egyaránt, az Unió követelte a változtatásokat, amely követeléseknek a magyar parlament látszólag engedett is, valójában azonban egyre rosszabbá vált a helyzet.
A hatalom egyre gátlástalanabbul gyűrte maga alá a nyilvánosságot, lényegében kisajátított mindent, a közterületi reklámfelületeket, a nyomtatott és elektronikus sajtót, a kereskedelmi televíziók egy részét, és szép fokozatosan az online területére is beszüremkedett. Kezébe vette a komplett vidéki nyomtatott sajtót, saját embereivel töltötte fel a médiahatóságot, bezárt eredményesen működő kisebb rádiókat, megpróbálta ellehetetleníteni az ellenzék hangját tolmácsoló orgánumokat (Klub Rádió).
Ma mér szinte természetes, hogy a korábbi közfeladatokat ellátó intézmények teljes állami felügyelet alatt dolgoznak, senki meg sem kérdőjelezi például, hogy miként sajátíthatja ki a maga számára Orbán a Kossuth Rádiót, úgy, hogy ott kontroll nélkül mondhat bármit, és soha nem adnak lehetőséget a megtámadott, kritizált ellenzéknek a válaszadásra.
A folyamat, hittük, egyszer csak leáll majd, hisz már közel 95 százalék fölött uralkodott a kormány a nyilvánosságban, ám akkor jött egy újabb váratlan lépés: a KESMA létrehozása. Annak az alapítványnak a bejelentésé, amely birtokba vett addig privátnak hazudott médiákat. Láss csodát: a magántulajdon felett rendelkezők önként adták át birtokukat az alapítványnak; kis híján ötszáz cím tartozik a valójában a kormány által felügyelt, irányított médiagólem alá.
Nem véletlen, hogy újabb nemzetközi jelentés készült a napokban, amely így szól: „Valamennyi, a magyar média függetlenségét, működését befolyásoló tényező romlott a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozásával – állítja a firenzei székhelyű, a témával kapcsolatos jelentést az Európai Bizottságfelkérésére elkészítő Médiapluralizmus és Médiaszabadság Központ.”
Nem tudom megmondani, hogy hányadik ilyen bírálat fogalmazódik meg, de tegyük hozzá rögtön: teljesen eredménytelenül. Azon kívül, hogy az ellenzéki sajtó – az a maradék, amelyre egyébként a miniszterelnök, mint a pluralizmus magyarországi virágzásáról beszél – közli a hírt, amely ily módon eljut a fogyasztók legfeljebb öt százalékáig – nem történik semmi. Orbán nagyon érti a nyilvánosság fontosságát – az ellenzékről ez nem mondható el, illetve nagyon nem volt elmondható akkor, amikor kormányon volt -, pontosan tudja, hogy az emberek befolyásolhatók, felületesek, nem ellenőrzik a híreket, nem több forrásból tájékozódnak. És ez mindaddig így is marad, amíg az élet minősége nem romlik.
Ahogy fogalmaztak egyesek: az egyéni túlélési technikák dominálnak; azért, hogy bezárják – csalárd módon – a vezető országos napilapot (Népszabadság) nem érdemes az utcára menni. A miniszterelnök nem tizenkilencre húz lapot; egyszerűen ismeri a társadalmat. Mindaddig, amíg van munka, megélhetés, addig nem történik baj. És, hogy ne is történhessen, gondoskodni kell arról, hogy csak azok a hírek jussanak el a többséghez, amelyeket ő akar. Szóval hiába a külföld intő szava, semmi nem fog történni, sőt: elképzelhető, hogy a miniszterelnök műhelyében már készítik elő az újabb központosító lépéseket.
Ma mi még szabadon írhatunk. De ettől még ez nem egy demokratikus rendszer. Mert a folyamatokban ugyanúgy benne rejlik annak lehetősége, hogy megpróbálnak elnémítani. Hiszen egy fontos tényezőről még nem is szóltunk: a reklámtorta is Orbán kezében van. Egyelőre nem tudhatjuk, hogy számára a habot az jelenti-e, hogy minden ellenzéki hang eltűnik.
