Mi a felszabadulást vártuk, és nem azon problémáztunk, hogy bombáznak vagy lőnek-e (1. rész)

Spieler Marietta története

Én 11 éves voltam, amikor a gettóba kerültem, mondhatom tehát, hogy már vannak róla személyes emlékeim. A végén kezdem. A gettó felszabadulása után, 1945. január 18-án mi nem is tudtunk hazamenni, mert a nagyapámat, aki nagyon beteg volt már akkor, egy háromkerekű taligán kellett hazatolni, és azt csak 19-ére tudtunk szerezni. Nagyapám még néhány napot élt.

Akkor még nem tudtam fölfogni, hogy hazafelé miért kerülünk olyan nagyot, miért nem a tér felé megyünk, hiszen a Klauzál utcában, a Klauzál tértől a második házban laktunk. Anyu – aki rettenetesen gondoskodó anya volt, és miután ő hordta az ebédet a háznak, nyilván látta a halottakat – azért nem vitt minket a Klauzál téren keresztül, hogy ne lássuk a hullahegyet. Megkímélt bennünket. Mikor arra járok és látom a békés játszóteret, hihetetlennek tűnik számomra az a rengeteg szörnyűség.

***

Hogy hogyan kerültünk a gettóba? Az anyukám, a húga, a három évvel idősebb nővérem és én ott laktunk a Horn Ede – most Weiner Leó – utcában, egy csillagos házban. Az apukám munkaszolgálatos volt, a nagynéném férje pedig bujkált.

A csillagos házba a nyilasok jöttek értünk. Mindig volt velük egy rendőr is. A rendőrök nagyon rendesek voltak, mert utálták a nyilasokat. Lehet, hogy nem politikai okból, hanem azért mert egy szedett-vedett rablónépség volt. A rendőrök azért mégis csak képzettek voltak.

Azon az éjszakán, amikor elvittek minket a csillagos házból, már csak a három évvel idősebb nővéremmel voltunk együtt a csillagos házban. A szemben levő házat bombatalálat érte, a nővérem húzott át a paplan alatt, nehogy megsebesüljek az üvegcserepektől. Azt nem tudom, hogy mennyi idő volt, amíg batyuba tudtunk kötni takarókat, de szerencsére néhányat vittünk magunkkal. 

***

Anyut és a nővérét a ház felével együtt már korábban elvitték az óbudai téglagyárba. Akkor még állt a Margit híd. Ott ők egy nyitott helyen várakoztak, hogy továbbszállítsák őket. Végül azt mondták nekik, „asszonyok, magukat itt felejtették.” Mivel akkorra már fölrobbantották a Margit hidat, onnan rendőrök hozták őket egy rocsóval vissza a pesti partra. Még bevitték őket az Andrássy út 2-be, a nyilasházba, egy nyilas pedig azonnal kiengedte őket. „Beöltözött” nyilas lehetett. Több ilyen ellenálló csoport is volt. Anyut a gettóba hozták, a nővérét a Józsefvárosi pályaudvarra vitték.

***

Visszatérve a gettóba költözésünkre, összeszedtek minket a nővéremmel, és a Jókai téren szelektáltak. Egy nyilas suhanc tartotta ránk a fegyvert. Megkérdezték tőlünk, először a nővéremtől, utána tőlem, hogy „melyik az anyád?” Én nem mertem a nagynénémet mondani, mert hátha a nálam három évvel idősebb nővéremet túl idősnek tartják az anyuhoz, így én is az anyut mondtam, nem a nagynénémet. Másodperceim voltak arra, hogy válaszoljak. Akkor még nem volt fal a gettó körül, és a gyerekeseket is bevitték a Klauzál térre. A Klauzál téren volt egy olyan asztallap, mint a piacon, a nyilasok ott álltak mellette, és elszedték még az utolsó értékeket. A nővéremnek is volt egy kis órája, azt még gyorsan elvették. Ott kaptuk meg a beosztást, hogy ki hová mehet lakni. Mi a Klauzál utcában egy harmadik emeleti, teljesen üres szobának az egyik sarkát kaptuk meg.

***  

Ahová beköltözhettünk, ott három család volt a szobában. Negyedik csak azért nem, mert ott mentek át a következő szobába. De így is nagyon zsúfolt volt. Még szerencse, hogy vittünk magunkkal takarókat, mert az egyiket magunk alá tettük, a másikkal takaróztunk. Rettenetes hideg is volt, borzalmasan fáztunk. Meleg holmink se nagyon volt, a régit épp kinőttük, de nem volt hol másikat venni, és nem is volt miből.

***

A nagynéném nagyon bátor nő volt. Őt, mint mondtam, a nyilasházból a Józsefvárosi pályaudvarra vitték. Onnan az utolsó néhány vonat ment – a koncentrációs táborokba –, mert arrafelé még nem volt körülzárva Budapest. Mielőtt a vonat elindult volna, egy rendőr beszólt a vagonba, „asszonyok, aki mer, lépjen ki a vállamra, bakot tartok”. A nagynéném kilépett. Estére benn volt a gettóban, és mivel a nyilvántartás jó volt, megtalált bennünket.

***

A háznak az óvóhelyén, a pincében, ahová a lövések, bombázások elől menekülhettünk, és ahol a legtöbbet tartózkodtunk, egy pad volt, amin az anyunak és a nagynénémnek volt egy-egy helye. Mi a nővéremmel ketten egy nyugágyba szorultunk. Az borzalmas volt. A kisebb gyerekeknek volt ugyan egy nagyobb priccs, ők egymás mellett feküdtek, de mivel a mamák nagyon féltették a gyereküket, még a szélére sem engedtek leülni bennünket. Merthogy mi már nagyok vagyunk. Nem volt az a fene nagy összetartás, mint ahogy az ember utólag emlékszik, de valahogy ezt is természetesnek vettük. Ezért inkább fölmentünk a teljesen fűtetlen üres szobába, a harmadik emeletre. Az éhezést jobban lehetett bírni, mint a hideget. A hideg szörnyű volt. Amire nem emlékszem, és föl sem tudom idézni, hogy milyen mellékhelyiség volt a lakásban. Valószínűleg annyira kellemetlen emlék lehetett, hogy azt azonnal kizártam az emlékeimből.

***

Az anyu – aki nem volt fiatal, 46 éves volt, és fájt a dereka is – egy másik asszonnyal vállalkozott arra, hogy minden nap elhozza a háznak egy tejeskannában a levest, amiből egy bögrényi jutott mindenkinek. Kaptunk egy darab kenyeret is. Hogy bírtuk az éhezést? Gyerekként valahogy hozzászokott az ember, hogy „ennyi van”. Valószínűleg azért, mert a mi házunkból az anyu és egy másik asszony mindig elment a levesért és a kenyérért, annyi kalóriához jutottunk, hogy nem soványodtunk auschwitzi súlyra. Fokozatosan hozzászoktunk, hogy annyi étel van. 

***

Arra is emlékszem, hogy a másik nagynéném, aki a Dob utcában lakott, és volt még egy karéj kenyere, meg egy pici baracklekvárja, hívott minket, hogy menjünk át hozzá. A kenyeret és a lekvárt a nővérem és köztem elfelezte. Ő nekünk adta az utolsó lekváros kenyerét, mi akkor ettünk utoljára lekváros kenyeret. A szobában, ahol meghúztuk magunkat, a másik sarokban Teleki utcai libás asszonyok voltak, akik ették a libát. Eszük ágában sem volt bárkinek is adni belőle. Lehet, igazuk volt, merthogy túl akarták élni…

***

Egy héttel azután, hogy beköltöztünk a gettóba, azt a házat, ahol a nagyapám és a nagyanyám volt, elöntötte a víz. Őket húzták ki utolsónak, és áthozták hozzánk. Ami meleg holmink csak volt, azt ráadtuk nagyapámra, és hagytuk, hogy üljön a nyugágyban. Így a nővéremmel akkor már csak állóhelyünk volt. Ezért történhetett meg, hogy azon az éjszakán is, amikor bejöttek az oroszok, fönn voltunk a harmadik emeleti szobában. Az sem érdekelt bennünket, hogy lőnek, bombáznak, valahová le kellett ülni.

***

Akkorra már a bujkáló nagybátyám is ott volt velünk. Január 18-án hajnalban kinézett az ablakon és azt mondta: „ezek nem németek, más a fegyverük és más a sapkájuk”. Ettől rettenetesen boldogok lettünk. Mint kiderült, az orosz katonák, akik addig házról házra harcoltak, annak örültek – bár nem nagyon értették –, hogy elérkeztek egy olyan területre, ahol nem lőnek rájuk. Mire odaértek, a nyilas őrség már eltűnt. Mi nem féltünk attól, hogy lőnek, hanem örültünk annak, hogy egyre közelebbről hallatszanak a lövések. Mi a felszabadulást vártuk, és nem azon problémáztunk, hogy bombáznak vagy lőnek-e. Ez az, ami teljesen más érzés volt egy gettóba zárt zsidó gyereknek, mint esetleg egy olyannak, aki azt mondta: „úristen, csak éljem túl az ostromot.”

***

Azt utólag tudtam meg, hogy a gimnáziumi osztályfőnökömet és a hittantanár férjét a nyilasok a pincéjükben lelőtték. Mindenkit kivégeztek abban a házban. Nekünk sok rendes ember volt az életünkben, apám századparancsnoka, Kamermayer Viktor főhadnagy például, vagy a negyedikes tanító nénim, Barát Irén néninek hívták. Én egy közönséges községi elemi iskolába jártam a Kresz Géza és a Sziget utca sarkán. Barát Irén néni – egy elszegényedett kisnemes – bízott meg azzal, hogy az iskolai évzárón sárga csillaggal a ruhámon, én mondjam a Szózatot. Ugyan az évzárót egy légitámadás meghiúsította, de próbák azért még voltak. Ez a borzalmas embertelenségben nagyon sok erőt adott akkor az embernek.

***

Nekem sajnos nem lehetett gyerekem, de a nővéremnek kettő is volt. Ezeket a történeteket természetesen elmeséltük nekik.

(Folytatjuk)