Mi fogjuk finanszírozni Norvégiát…?
Orbán Viktor mostani kötcsei beszédében nemcsak uralkodni akarásának dátumát tolta ki, hanem emelte a tétet is. Arról, hogy milyen országot szeretne tizenegy év múlva: „nagyok, erősek és gazdagok akarunk lenni” – mondta, amelyet az egész világ tisztel. Az odavezető út egyik cölöpét abban jelölte meg, hogy hitelfelvevő helyett hitelt nyújtó nemzetté váljunk. Mást is mondott, de most csak ezzel a jóslatával foglalkoznék, annál is inkább, mert ami az utóbbi években történt és várhatóan a közeljövőben történni fog, az éppen, hogy szembemegy e kijelölt céllal. Lehet, hogy Orbán nem tudja, milyen irányokba deformálódott el mára a magyar gazdaság, vagy tudja, de öntelten úgy gondolja, hogy még ezt a valóságtól való orbitális elrugaszkodást is megengedheti. Követve azt az elvet, miszerint akkorát kell hazudni, hogy senkinek sem jusson eszébe kétségbe vonni.
Ebben rám nem számíthat.
Orbán viszonya az államadóssághoz
Orbán Viktor 2010-ben kormányra kerülve, először is megpróbálta elérni az uniónál, hogy a Bajnai Gordon által kiharcolt 3,8 százalékos hiányt engedjék legalább 6 százalékra növelni. Ám az akkori biztos, Almunia csak megmosolyogta. De amikor Kósa Lajos Görögországot idéző szavaira az ország szekere kis híján árokba borult, két nap alatt olyan programot tett le, aminek legfontosabb pontja – a hitelezők megnyugtatására – a korábban elfogadott hiánymutató melletti kiállás volt.
2011-re azonban újból megpróbálta megemeltetni a költségvetési kiadások keretét a Nemzetközi Valutaalappal, ám ez sem sikerült, s „megoldásként” bekövetkezett az IMF szakembereinek kipaterolása (ez volt az első) az országból. Ebben az esztendőben a költségvetési hiány az előző évhez képest a GDP arányában is emelkedett, öt százalék fölé nőtt. Ekkor az EB intett be Orbánnak, kilátásba helyezve bizonyos uniós források zárolását abban az esetben, ha a deficit meghaladná a maastrichti előírás mértékét, a bruttó hazai termék három százalékát.
E múltbeli történéseket csak azért idéztem fel, hogy tudatosítsam: Orbán második kormányzásától kezdve, azt akarta elérni, hogy a költségvetési hiány kiterjesztése (amitől az adósságállomány szaporodik) adjon neki akkora mozgásteret, amiből sikereket tud felmutatni. Mondhatjuk, hogy az államadósság növelésének pártján állt, noha 2010-es kormányprogramjában ennek az ellenkezője mellett foglalt állást.
Az első, 180 fokos fordulat
Miután deficit- és adósságnövelő projektje gellert kapott, azt a tanácsot kapta a környezetéből, hogy álljon ki az államadósság csökkentése mellett, mert az igazi sikertörténet lehet – szemben a szocik adóssághalmozásával. A siker garanciáját pedig a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolása jelentheti, ami többezer milliárdos vagyon adósságcsökkentésre fordítását teszi lehetővé, továbbá évente többszáz milliárdos megtakarítást ad a költségvetésben. Orbán ráállt erre, és ettől kezdve felvette a harcot az államadóssággal szemben, amit – szokásos módján – folyamatosan mantrázott, mondván, ha nem küzdünk ellene, az adósság maga alá temet bennünket.
Programja a 2010-2011 végi 80 százalékos adósságrátát 2014-re 64,5 százalékra vélte leszállíthatónak. Ám a társadalom súlyos megvezetése mellett felszámolt magán-nyugdíjpénztári rendszer és a 2012-től folytatott fegyelmezettebb költségvetési politika, valamint a tetemes uniós források bevonása ellenére, a GDP-ben mért államadósságot csak 2019 végére sikerült 65,3 százalékára leszorítani, ami forintban ekkor nagyjából 31.000 milliárdot tett ki
Aztán jött az újabb fordulat
Amikor a Covid okán az unió lehetővé tette, hogy a piacszűkülést ellensúlyozandó, eltekint a maastrichti három százalékos szabály betartásától, Orbán először ellenállt e lazításnak. 2020. március 16-án a parlamentben visszautasított minden olyan javaslatot, amely költségvetési forrásokat adott volna az állásukat, cégjeiket vesztőknek, mondván, hogy „ez a végén megszorításhoz vezet” (mármint az elszaladt költségvetési hiány és államadósság rendezése miatt). Ugyanakkor a Kamarában – márciusban – párhuzamosan meghirdette azt a célt is, hogy: „zéró devizaadósság legyen”, a devizában számon tartott adósság akkor nagyjából ötezer milliárd forintot tett ki, a teljes államadósság 17 százalékát.
Ilyen képtelenséget csak az tűz ki célul, akinek fogalma sincs a pénzügyekről, a költségvetésről, az adósságmenedzselésről. Egy kormányfőnek persze nem kell mindenhez érteni, de meg kell kérdeznie a szakértőket. A szakértők pedig azt javasolták, hogy adott esetben bölcsebb lenne elfogadni az unió fellazítást lehetővé tevő ajánlatát. Orbán gyorsan rá is harapott erre – naná, hiszen szereti a pénzt és annak osztogatását –, aminek következtében 2020 márciusa és júniusa közt a központi költségvetés adóssága több mint 2000 milliárd forinttal nőtt, ezen belül a devizában fennálló is mintegy 800 milliárddal.
A júniusi adatra azért hivatkoztam, mert akkor indította el az Orbán-kabinet azt a nemzeti konzultációt, amelynek egyik kérdése így szólt: „Ön elutasítja Soros György tervét, amely beláthatatlanul hosszú időre eladósítaná hazánkat? Igen – nem.” (Soros a gazdasági válság kezelésére hitelek felvételét és kihelyezését javasolta az Eu-nak.) S hogy Orbánék meggyőzzék a helyes válaszról az állampolgárokat, még hozzátették, hogy „szakértők szerint ez adósrabszolgaságba taszítaná a nemzetet”. A nemzet válaszoló részének 96,4 százaléka ezek után természetesen elutasította az eladósítás Soros-programját. Nem úgy a kormány, amely még bátrabban lépett a kiköltekezés útjára. 2019 végéhez mérten 2023-ig bezárólag becsülhetően 24 ezer milliárd forinttal nőtt az államadósság (a GDP arányában 65,3 százalékról 2023 első félévében már 75 százalékra).
Az Államadósságkezelő Központ ez év szeptember elején megemelte hitelfelvételi tervét – forintban és devizában számolva is – és másnap már ki lépett a piacra, ahol 1,75 milliárd eurós kölcsönt vett fel tíz évre, a hasonló német papírok hozamának kétszereséért. (Varga Mihály ezt nagyon sikeresnek tartotta, mint ahogy azt is, hogy az unió lehetővé tette: a jegybank veszteségének részleges megtérítését jelentő 400 milliárd forinttal nem kell megterhelni a jövő évi költségvetést, ami adósságátütemezést jelent az adófizető polgárok kárára.)
Nem semmi – mondanák minderre úgy pestiesen.
Értékelés
A rövid idő alatt bekövetkezett rapid adósságnövekedés csak akkor volna elfogadható, ha a bevont többletpénz jövőt megalapozó befektetéseket finanszírozott volna, megerősítve az ország versenyképességét, digitalizációját, klímavédelmét, a munkaerő tudását, egészségi állapotát, munkavégző képességét (befektetés az oktatásba, egészségügybe, szociális szférába, környezetvédelembe). De hát tudjuk, hogy nem így történt, hanem zömében presztízs- és más politikai célokat szolgált. S tegyük hozzá: gyorsan emelkedő kamatszolgálat mellett.
Hogy az ilyen típusú eladósodás zsákutca – ezt az előző rendszer példájából ismerjük. Meg arra is emlékszünk, amit a korabeli Ludas Matyi címlapján olvashattunk: „Zsákutcában ne fokozd a sebességet!” Orbán pedig fokozza. A kieső uniós pénzeket – amelyek az ő politikája miatt nem csorognak – piaci hitelekkel pótolja, ám ezekért egyre nagyobb kamatfelárat kell fizetnünk. A költségvetés kamatszolgálata 2019-hez képest mára a három-négyszeresére nőtt; súlyos ezermilliárdokat jelent ez az „ablakon kidobott pénz”.
Magyarország lefelé tartó eladósodási spirálba keveredett, és Orbán innét akarja egy évtized múltán hitelnyújtóvá tenni. Nyilván úgy, hogy legatyásodott állapotunkban is ezer milliárdokból rendre halmozzuk a nagy állami vagyonvásárlásokat (Vodafon, Posta Biztosító, Budapest Airport), és száz- és százmilliárdokkal csábítjuk ide a monokultúrás „fejlődést” lehetővé tevő autóipari beruházókat.
Vegyük egy pillanatra azért komolyan a kormányfői próféciát. S akkor már csak egy kérdésünk maradt: Hogy fogunk így 2034-ben – az időközben bizonyára legatyásodott – Norvégiának hitelt nyújtani?
