Mi folyik itt?

Most viszont még erre is rátesz a kabinet egy lapáttal amikor a 2022-re már kormányzati szinten letárgyalt (és Orbán Viktor által megdicsért), parlamentnek benyújtott költségvetésen kívül hozott döntést nagyjából 600 milliárd forint többletkifizetésről. Ennyit fog kitenni az, hogy a választások előtt hozzávetőleg másfél millió, családos munkavállalónak visszafizetik a személyi jövedelemadóját (beleértve Orbán Viktort is, hisz van még a családjában egy kiskorú gyermek). Az adó-visszatérítés akkor lép életbe, ha az idei esztendőben a GDP emelkedése eléri az 5,5 százalékot. 

Problematikus ígéret

E döntés – az adott esetben – nélkülöz minden közgazdasági racionalitást, azon túlmenően, hogy kivitelezésének egyéb problémái is vannak. Orbán szándéka szerint már január-februárban visszakapnák az érintettek az adójukat, ám a KSH – rendszerint – csak február közepén adja közre az előző évi növekedés előzetes adatát, a részletest pedig március elején. A személyi jövedelemadó-bevallások határideje viszont május vége. Február közepéig tehát fel sem merülhet a költségvetési térítés; kérdéses, hogy a NAV mikor rendelkezik a jogosultaknak visszafolyósítható személyi jövedelemadó adatokkal. Ezeket a problémákat azonban – szerintem – adminisztratíve simán meg fogják oldani, mert Orbán Viktornak mindennél fontosabb a jövő évi választások megnyerése. S úgy látszik, olyannyira elbizonytalanodottnak érzi a helyzetét, hogy ezt a hatalmas pénzesőt is bedobandónak tartja. Érdekes módon azt állítja, hogy – csillapítandón a közgazdasági aggodalmakat? – ez nem pénzosztás, mert mindenki azt kapja vissza, amit befizetett. Ha ez a 600 milliárd forint annyira nem jelent semmit a költségvetésnek – mint ahogy ezt a kormány érzékeltetni akarja –, akkor minek minden évben a tortúra: levonás, befizetés, elkönyvelés, kivezetés, visszautalás? Egyszerűbb lenne be sem fizetni az adót, ami a személyi jövedelemadó-rendszer diszkriminatív felszámolását jelentené. De ennek analógiájára felvethető, hogy a lakosság – személyválogatás nélkül – egyáltalán ne fizessen adót, illetéket… Ha pedig a mostani pénzeső, ami Orbán szerint nem osztogatás, nem a kormány választáspolitikai célját szolgálja, akkor miért ne lehetne ezt a befizetem-visszakapom játékot mindenkire kiterjesztve, máskor is előadni? A kérdés azt hiszem, jogos, de a modern gazdaságok működési mintázata alapján irracionális. 

Az Orbán által választott megoldás azonban nagyon is kézzelfoghatóan fejezi ki azt a lényeget, amit kiötlője sugallani szeretne: nem mi tartjuk el az adóinkkal a politikai osztályt, hanem ők jutalmaznak minket, ha számukra megfelelően viselkedünk.

Ebben a kormányzati döntésben a legélesebben csap össze a rövid távú politikai és a hosszabb távú gazdasági racionalitás. A politikai racionalitást a regnáló kormány érdeke diktálja, s ez teljesen szembemegy a társadalom többségének érdekét szem előtt tartó gazdasági racionalitással. A gazdasági racionalitás azt kívánná meg, hogy a 2020-ban csúcsra futtatott deficit- (a GDP 8,1 százalékára) és államadósságrátát (a GDP 80,4 százalékra) mielőbb – a jó növekedést ígérő években – erőteljesen lejtőre kellene állítani, hogy ezzel is csökkentsük a gazdaság túlfűtöttségét és sérülékenységét, hitelezőknek való kitettségét. Arról nem beszélve, hogy – feltételezhetően – 2022 az utolsó év, amikor az Európai Bizottság még elnézi a három százalékos maastrichti deficitszabály be nem tartását. 

Mindennel szemben

Mindezekkel szemben, az Orbán-kormány nem, hogy határozottan csökkentené, de tovább emelte (egy százalékponttal) az idei évre betervezett GDP-arányos hiányt, mostani döntésével pedig felülírja a jövő évre eredetileg kalkuláltat, az 5,9 százalékot, amely mérték kétségtelenül alacsonyabb az ideinél, de a Költségvetési Tanács és az MNB, nem beszélve a kormány kommunikációs terébe soha be nem engedett makrogazdasági szakértőkről, ennél határozottabb hiányfaragást tartanának szükségesnek. Orbán és a neki engedelmeskedő, szakmai presztízsét is feladó pénzügyminiszter azt állítja, hogy a nagyobb deficitvágás majd csak 2023-tól lesz megengedhető, mert az addig kockáztatná a gazdaság újraindítását. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a magyar gazdaság már tavaly, a III. negyedévtől újraindult és a Covid harmadik szakaszában is csak néhány területen állt le. Ez utóbbit bizonyítja, hogy a szigorú járványszabályokkal övezett idei év első negyedében a GDP növekedni tudott az előző negyedévhez képest…

A 2022-re bemutatott költségvetés szerint az államháztartás hiánya mindössze 1,6 százalékponttal mérséklődik az idei előirányzathoz képest, vagyis a várt 5,2 százalékos növekedés mellett alig. A kormány minapi döntése nagyjából egy százalékponttal emeli meg a hiányt, ami annyit tesz, hogy tovább lassul az államháztartás konszolidációja, az államadósság rátájának mérséklődése. 

Ki nem mondott, be nem vallott inflációs kockázatok

De van ennek a kormányzati döntésnek másik metszete is. Az, hogy a visszafizetett pénz nagyobb része várhatóan keresletként fog megjelenni azon a fogyasztói piacon, ahol az infláció egyik erőteljes felfuttatója és fenntartója az áru- és szolgáltatás-kínálatra a Covid után rázúduló kereslet. Nem véletlenül szorgalmazza a jegybank a feszesebb, fegyelmezettebb költségvetési politikát, hiszen a költségvetési deficit nagyobb visszavágásától azt várja, hogy az majd besegít az infláció elleni harcban, amelynek szükségessége az öt százalék fölé nőtt árszintemelkedés idején akuttá vált. Az MNB a kamatemelést akarja részben tehermentesíteni az erőteljesebb deficitfaragás követelésével, de ezzel a javaslatával most Matolcsy György vesztésre áll Orbánnál. A kamatemelés a növekedést fékező hatást várhatóan hosszabb távon fejti ki, a politika pedig a most és itt érdekét preferálja. Arról nem is szólva, hogy a „most és itt” kiegészül a választópolgároknak közvetlenül szóló „nem pénzosztással” – szemben az infláció mindenkire szétterülő általános hatásával. 

A kabinet egyébként nem vállalt nagy kockázatot, amikor 2021-re 5,5 százalékos növekedés elérése mellett helyezte kilátásba a személyi jövedelemadó visszautalását. Igaz, első ránézésre az idei első negyedévi növekedési adat nem túl biztató, hiszen 1,6 százalékos visszaesést jelez – éves alapon, ami valamivel nagyobb az unió átlagánál (1,2 százalék), de a lezárások ellenére, a magyar gazdaság azok közé tartozott, amely az előző negyedévhez képest növekedni tudott. Másrészt az éves alapon kimutatott visszaesést annak ismeretében kell értékelnünk, hogy 2020. első negyedében még növekedett a magyar gazdaság, tehát magas volt a bázis. A további kilátások megítélését illetően pedig figyelemmel kell lennünk az első negyedévi GDP-csökkenés szerkezetére. Ebből az látszik, hogy a kereslet belső tényezőivel, a háztartások fogyasztásának mérséklődésével és a beruházások alacsony növekedésével volt gond, a külgazdasági teljesítmény jórészt ellensúlyozta a visszafogott/esett belső keresletet. Azaz – és az áprilisi exportadatok is erről tanúskodnak – a külső piacok és a külpiacra termelők helyzete rendeződőnek látszik. 

Feltételezve, hogy nem romlanak le a magyar gazdaság külső konjunkturális körülményei, az év hátralévő részében - ha csak a járvány negyedik hulláma nem csap le erőteljesen, aminek a beoltottságra tekintettel a harmadik hullámnál kisebb hatása valószínűsíthető – jelentős fogyasztási és beruházási kereslet fog megjelenni. Részint a járvány miatt elhalasztott kereslet (felhalmozott kényszer-megtakarítások mobilizálódása) következtében, részint, mert tavaly beruházásokra több száz milliárd forintot osztottak szét, és ezek eddig még nem mozdultak be. (Varga Mihály szerint ekkora pénzek beruházási célokra az elmúlt harminc évben még soha nem kerültek kihelyezésre.)

Jótékonykodni a többség kárára

Nem véletlen, hogy a kormánytól független előrejelzők – rendre felfelé módosítva várakozásaikat – erre az évre már hat-hét százalékos növekedést prognosztizálnak a tavalyi visszaesés után. A deficit és az államadósság rátája ettől is csökkenhetne, ha a kormány saját, pillanatnyi érdekét nem helyezné a köz hosszabb távú gazdasági érdeke elé. Pedig a 2010 óta regnáló Orbán-kabinet egyetlen, 2010-ben bemutatott kormányprogramjában Orbán Viktor ilyen ígéreteket tett: „A jövőben a politikának magáncélok és -érdekek helyett közös célokat és érdekeket kell szolgálnia”, „A Nemzeti Ügyek Kormánya … megteremti a közjó primátusát a magánérdekkel szemben… a gazdasági felemelkedés primátusát az eladósodással és kiszolgáltatottsággal szemben”. Olyan kormányzás kell – írta Orbán Viktor, „…amelynek egyetlen mércéje a nemzet és tagjainak felemelkedése”. (Idézetek A Nemzeti Együttműködés Programjából)

Mindezen ígérettel szemben, ami 2021-ben itt folyik, az csak a nemzet egyes, kivételezett tagjainak felemelkedéséről szól, a többség hosszú távú kárára – azaz, pontosan kifejezi az elmúlt évtized rejtett, kevéssé deklarált lényegét. Ám ennek kifejtése újabb cikket követelne.