Mi lehet a baja a Fidesznek az igazságszolgáltatással?
Mozgalmas novemberi napok végén egyáltalán nem könnyű eldönteni, hogy mi lehetett ebben a hónapban a legfontosabb esemény. Tucatnyi ügy versenghetne hasonló esélyekkel e titulusért, kezdve az amerikai elnökválasztás hazai hullámaitól egészen a gyorsan beadott jövő évi költségvetési tervezet kiáltó ellentmondásaiig. Továbbá a napi rutinná emelt Magyar Péter-lejáratási kampánytól a honvédségi beszerzéseket ért hacker-támadásig. Az említett ügyek mindegyike megérdemelne egy önálló, hosszadalmas esszét, hiszen a felszíneik mögött kavargó talányok felfejtése kitűnő alkalom lehetne a mai halódó rendszer lényegi vonásainak bemutatására.
És ami a háttérben munkálhat
A hónap egészén töretlenül vonult végig egy olyan folyamat, amelynek nemcsak az előzményei, hanem még inkább a következményei hosszabb távon is kivételesen jelentősek lehetnek. Eleinte úgy tűnt, mintha a frissen megszületett versenytárs – a Tisza Párt – népszerűsége utolérné a kormányzó erők támogatottságát. A hónap végén azonban még ennél is nagyobb meglepetést keltett, hogy egyértelműen meg is előzte a Fideszt. Tisztában vagyunk ugyan a havonta mért pártpreferencia-vizsgálatok adatainak fölöttébb illékony mivoltával, mégsem tévednénk túl nagyot, ha azt is feltételeznénk, hogy e számok mögött valami alapvető fordulat esélyének a látványos megnövekedése rajzolódik ki.
Mégpedig az, hogy a Fideszt a következő választások alkalmával egyértelműen meg lehetne verni, márpedig erre másfél évtizede nem látszott reális esély. E széles körű felismerést még inkább alátámasztja a Medián legutolsó mérése, miszerint hónapról-hónapra növekszik azon állampolgárok száma, akik szerint nagyon is kívánatos lenne egy kormányváltás.
S amíg egy lehetséges kormányváltás gondolata talán a lakosság többsége számára biztató perspektíva, addig a most kormányzó politikai osztály tagjainak kifejezetten tragikus jövőképek megjelenését sejtetik. A hatalmi csere nemcsak egzisztenciális kérdésként vetődik fel, hanem ennél sokkal húsba vágóbb következményekként is. A most még komoly pozíciókban ücsörgő vezérkar számos tagja elgondolkodhat azon az esélyen is, hogy egy hatalmi váltás esetén az elmúlt tizenöt évben meghozott döntések közül számos nem állná ki a jogszerűségnek még a látszatát sem. Fogalmazzunk még egyértelműbben, a mostani Fidesz-elit jónéhány tagjának egy későbbi igazságszolgáltatási eljárás végeredményét illetően bőséggel lenne oka aggodalomra. A mögöttünk hagyott novemberben több olyan lépést is azonosíthattunk, amelyek meglehetősen szoros kapcsolatban lehetnek az említett aggodalommal.
Egészpályás letámadás az igazságügy térfelén
Fölöttébb elgondolkodtató, hogy egy-két hét alatt olyan lépések és döntések születtek meg, amelyek külön-külön talán nem is keltenének szélesebb társadalmi visszhangot, ám együttes hatásaikat tekintve, meglehetősen aggasztó összképpé állnak össze. Vegyük sorra ezeket.
Újabb alaptörvény-módosítást kezdeményezett a kormányzó párt, ezúttal a legfőbb ügyész státuszáról. Első pillanatokban némi értetlenkedés fogadta ezt a hirtelen támadt ötletet, mivel Polt Péter széke egészen 2028-ig megingathatatlannak tűnik. A találgatásokat követő elemzések viszont azzal kezdtek számolni, hogy a Fidesz esetleg még a választások előtt visszaléptetné a jelenlegi legfőbb ügyészt, akinek talán már az utódjáról is dönthettek. Ezért kellett az alaptörvénybe bevenni most azt, hogy nem kell az utódnak feltétlenül ügyésznek lennie. Így a kiszemelt utód akár 2034-ig is a helyén maradva, komoly gátjaként szolgálhatna az esetleges, számukra nemkívánatos büntető eljárások megindításának.
Ugyanezen hónap terméseként az ügyvédi kaszt is megkapta a maga kellemetlenségét. Eddig a kirendelt ügyvédek költségeit utólag az államnak kellett állnia, az új rendezésben mindezt átterhelnék az ügyvédekre. Mondhatnánk, hogy pitiáner dologról lenne szó, ám a következményeit tekintve az ügyvédi testület egészére nézve ez az intézkedés – testületük megfogalmazása szerint – megalázó helyzetet hordoz. Ezt a periférikusnak tűnő ügyet azért tartjuk fontosnak – a tágabb összefüggésekre nagyon is rávilágít –, mert maga az eljárás roppantul tanulságos. Az Ügyvédi Kamara ugyanis a javaslat kiszivárgásakor azonnal tiltakozott, ám a kormányzat ezt figyelmen kívül hagyva, erőből, egyoldalú jogszabály-módosítással vitte keresztül a szándékát. Az ügy részleteiről a HVG szakírói kellően kimerítő részletességgel írnak.
További részletekről még itt tájékozódhatunk: itt, és itt.
Harmadik példánk a bírósági rendszer egészét illeti, ezért az sem meglepő, hogy ez a konfliktus kapta a legnagyobb média-figyelmet. Az ügy előzménye, hogy a bírósági dolgozók fizetése évek óta nem emelkedett, fizetésük mai reálértéke nem éri el a néhány évvel korábbinak a hatvan százalékát sem. Mindez pedig állandósuló feszültségekkel jár az egész ítélkezési gyakorlatra, lassanként a mindennapos működést is veszélyezteti. A helyzet tarthatatlanságával természetesen az igazságügyi tárca is jó ideje tisztában van, azzal viszont általános felháborodást keltett a kormányzat, ahogyan ezt a sérelmet novemberben orvosolni kívánta. A fizetésrendezést ugyanis összekötötték egy olyan átfogó bírósági szervezeti reform ötletével, amely számos ponton a bírói függetlenség nyilvánvaló csorbításával járna együtt. A kasztot képviselő és irányító testületek vezetői nyilvános szerepléseiken látványosan megosztottaknak tűnnek. Pontosabban mondva, azok a vezetők pártolják a kormányzati javaslatot, akik korábbi politikai kinevezettként nagyon is nyitottak voltak a külső, hatalmi befolyások eltűrése iránt. Krónikánk írásakor még nem látni pontosan e konfliktus végső kimenetelét, ám az ügy hullámverései minden korábbiakhoz képest élesebben világítják meg az egész igazságügyi szisztéma működési problémáit. Erről itt, itt, itt, itt, és itt olvashat.
S ami nagyban, a rendszer egészével kapcsolatban is problémákkal telített, azt „kicsiben”, az egyes bírói működések világában is tapasztalhatjuk. Ugyanezen viharos napokban az a bíró, akinek az egyik leghírhedtebb korrupciós ügyben kellene eljárni, nyilvánosan is lemondott bírói pályájáról, mert nem látja biztosítottnak a külső nyomásokkal szemben a maga tisztességes szakmai működését.
S hogy a hónapunk igazságszolgáltatási krónikáját még szélesebb spektrumban is bemutassuk: ugyanezen napokban Orbán Viktor személyesen is hadat üzent a nemzetközi jogrendnek. A Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki az izraeli kormányfővel szemben. A mi kormányfőnk viszont azonnal és tüntetően hivatalos meghívót küldött Netanjahunak, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy mennyire veszi komolyan a nemzetközi jogi normákat.
Végszóként
Kicsinyke ügy ez, mondhatnánk az utóbbira. Ráadásul legfeljebb a gesztuspolitizálás mozzanataként értelmezhető. Ám nagyon is szervesen beilleszkedik abba az összképbe, amiről e havi krónikában szeretnénk megemlékezni. Az elmúlt tizenöt évben alig akad már olyan alrendszer, amelynek a működését a kormányzati omnipotencia ne gyűrte volna maga alá. Az igazságszolgáltatás relatív függetlensége nagyjából a 18. század óta az európai értékrend egyik alapvető vélelme volt, s ezt az önállóságot az újkori magyar történelem évtizedeiben a különféle rendszerek is igyekeztek tiszteletben tartani. Időnként a diktatúrákra erős hajlamot érző berendezkedések útjukban lévő akadályként tekintettek erre a függetlenségre. De az 1989 utáni időkben ama kevés alapvetés egyikeként tekinthettünk az igazságügyi alrendszer függetlenségére, amely egyik legfontosabb garanciája lehet a rendszerváltás folytonosságának. Most úgy tetszik, hogy a leszálló ágon mozgó Fidesz-rendszer ezen a területen is szeretne rendszer-visszaváltást elérni
