Miért gyűlölik egymást a magyarok? Forgács József döbbenetes válasza
A politikai változás önmagában nem elég: Magyarország csak akkor tud tartósan kilépni az elmúlt évtizedek megosztottságából, ha a társadalom saját történelmi traumáit, áldozatmentalitását és kollektív önképét is újragondolja – erről beszélt a KlikkTV Miért? című műsorában Bolgár György vendégeként Forgács József szociálpszichológus, a Sydney-i University of New South Wales professzora. Az Ausztráliában élő kutató szerint a politikai rendszerváltást tudati rendszerváltásnak is követnie kell, különben a megosztó politikai technikák újra és újra sikeresek lehetnek Magyarországon.
A sérült nemzettudat táplálja a megosztottságot
Forgács József szerint minden politikai rendszer csak addig lehet sikeres, amíg képes az emberek gondolkodására és érzelmeire építeni. A magyar történelem azonban olyan kollektív önképet alakított ki, amely különösen fogékonnyá teszi a társadalmat a félelemre és az ellenségképek építésére alapozó politikai propagandára.
A professzor szerint az emberek alapvető pszichológiai igénye, hogy pozitívan gondoljanak arra a közösségre, amelyhez tartoznak. Ez lehet akár egy futballválogatott vagy egy nemzet is. Magyarország esetében azonban az elmúlt évszázadok történelme kevés sikerélményt kínált. A vesztes háborúk, levert forradalmak és történelmi traumák következtében kialakult egy sérült nemzeti identitás, amelyet az áldozatszerep és a pesszimizmus jellemez.
Ennek jelképeként említette a magyar Himnuszt is, amelynek szókincsét más országok himnuszaival összehasonlítva jól látszik a különbség: míg más nemzetek dicsőségről, győzelemről és reményről énekelnek, a magyar himnusz a szenvedés, a bűnhődés és a balsors motívumaira épül. Ez ugyan mélyen emberi és humánus érzelmi világot tükröz, mégsem ad olyan pozitív érzelmi alapot a nemzeti identitásnak, amelyre egészséges közösségi önbizalom épülhetne.
A kutató szerint ezt támasztják alá azok a felmérések is, amelyek azt mutatják: a magyarok átlagosan kevésbé bíznak a jövőben, kevésbé hisznek az intézményekben, és hajlamosabbak a tanult tehetetlenségre, valamint mások hibáztatására.
Megbékélés nélkül újratermelődnek a történelmi sérelmek
Forgács úgy látja, a politikai fordulat önmagában nem változtatja meg ezeket a mélyen gyökerező mintázatokat. A társadalomban generációkon át öröklődnek a különböző történelmi sérelmek: a holokauszt áldozatainak családjai, a kommunista megtorlások elszenvedői, a kitelepítettek, a numerus clausus vagy Trianon következményeit átélők mind saját történelmi fájdalmukat hordozzák tovább.
Szerinte Magyarországon soha nem történt valódi nemzeti megbékélés. A múlt sérelmeit nem beszélték ki közösen, ezért azok politikailag ma is könnyen mozgósíthatók. A professzor úgy fogalmazott: ideje lenne egymás szemébe nézni, elismerni egymás szenvedéseit, és bocsánatot kérni mindazért, amit az ország különböző korszakai során egymással tettünk.
Bolgár György felvetésére, hogy miként férhet össze a megbékélés a jogi felelősségre vonással, Forgács világos különbséget tett a csoport és az egyén között. Véleménye szerint az egyéni bűnöket minden esetben fel kell tárni és jogilag szankcionálni kell, ugyanakkor nem szabad egész politikai vagy társadalmi csoportokat kollektív bűnössé nyilvánítani. Nem a fideszeseket vagy a tiszásokat kell gyűlölni – mondta –, hanem azokat kell felelősségre vonni, akik konkrét jogsértéseket követtek el.
A liberális demokrácia alapja éppen az, hogy az emberek szabadon változtathatják véleményüket, vitatkozhatnak egymással, és nem örökre egy politikai táborhoz vannak kötve. A gyűlölet fenntartása szerinte csak tovább mélyíti a társadalmi törésvonalakat.
A magyar siker titka mindig is a nyitottság volt
A professzor szerint a magyar nemzeti identitásnak nem a sérelmekre vagy a felsőbbrendűség érzésére kellene épülnie, hanem arra a történelmi teljesítményre, amely valóban egyedülálló Európában: a befogadásra és az asszimilációra.
Emlékeztetett arra, hogy a magyar állam fennmaradása ezer éven át annak is köszönhető, hogy képes volt különböző népcsoportokat befogadni. Jászok, kunok, svábok, németek, szerbek, zsidók és számos más közösség vált a magyar társadalom részévé. Ennek egyik legismertebb példája Petőfi Sándor családja, hiszen szülei még nem beszéltek magyarul, fiuk mégis a magyar nemzet egyik legnagyobb költője lett.
Forgács szerint erre kellene büszkének lennünk: arra, hogy Magyarország kulturálisan nyitott ország volt, amely képes volt új embereket magyarrá tenni. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem jelent korlátlan bevándorlást. Saját ausztráliai tapasztalataira hivatkozva azt mondta: a sikeres bevándorlási politika szelektív, világos szabályokon alapul, és különbséget tesz a menedékkérők, valamint az illegális bevándorlás között.
Bírálta az Európai Unió 2015 utáni migrációs politikáját, mert szerinte nem volt kellően szabályozott, ugyanakkor úgy véli, Magyarország hosszú távon sem kerülheti el a bevándorlás kérdését. Az alacsony születésszám miatt az ország csak akkor maradhat versenyképes, ha képes lesz vonzó, demokratikus és jól működő államként magasan képzett embereket befogadni és integrálni.
Forgács szerint ebben a folyamatban kiemelt szerepe lehetne egy pártpolitikán felül álló köztársasági elnöknek, aki a nemzeti megbékélés szimbolikus alakjaként új közös történetet tudna kínálni az országnak. Úgy véli, amíg nem sikerül feldolgozni a múlt történelmi sérüléseit, addig mindig lesz fogadókészség a megosztó politikai üzenetekre. Az elmúlt tizenhat év szerinte éppen azt bizonyította, hogy a gyűlöletre és félelemre építő propaganda csak ott tud tartósan működni, ahol a társadalomban eleve jelen vannak azok a történelmi és pszichológiai sebek, amelyekre rá lehet építeni.
