Miért nem akar Orbán Viktor mérni? – Avagy lecsúszásunk kondíciói

Orbán idézett válaszából az olvasható ki, hogy nagyon is tisztában van a magyar gazdaság helyzetével, azzal, hogy az nincs nyerő helyzetben, sőt, éppenséggel lecsúszó pályán van. A politikailag merész célok kitűzése – mást meg nem érdemes – ilyen körülmények közt beválthatatlannak ígérkezne. Veszíteni pedig Orbán nem akar, és nem is tud. 

A mérésről és a célokról

Az idézett mondat emlékeztet arra, amit a 2010-es évek elején a miniszterelnök Pokorni Zoltánnak válaszolt, aki akkor adatokkal támasztotta alá az oktatási rendszert erősíteni kívánó politikáját. Valahogy így: Zoli, te a számokat ismered, én meg az életet. Mintha a számok nem az életről szólnának, vagy pedig Orbán nem hisz bennünk, csak abban, ami a saját fejében van. 

Ha tovább gondoljuk Orbán „ha mérek, veszítek” megjegyzését, olyan következtetést is levonhatunk belőle, hogy mivel a kormányfő köztudottan nem tud veszíteni (minden meccs addig tart – elhíresült szlogenje szerint –, amíg azt meg nem nyerjük), a várható, kedvezőtlen teljesítmények mérésének is ellen fog állni. Titkositani fogja például az adatokat? Még ez is lehetséges, kitelik tőle abban az egyre több ponton tetten érhető, a szocializmust reinkarnáló hátramenetében, amibe az elmúlt években belevágott. 

Amúgy nincs igaza Matolcsy Györgynek, hiszen igenis van hosszú távú, mennyiségi célja Orbánnak: 2030-ra utolérni az Európai Unió GDP-jének egy főre jutó átlagát. Valamint, hogy akkorra Magyarország legyen benne abban az öt európai országban, ahol a legjobb élni és dolgozni. Ehhez – Nagy Márton szerint – a magyar gazdaságnak évi 3,5 százalékponttal gyorsabban kellene nőnie az unió átlagánál, s ez szerinte elérhető. De az Orbán-kormányok nem szolgáltak eddig még erre példával (a tavalyi növekedési előnyünk is csak 1 százalékpontos volt). A 2017-2019 között túlfűtött magyar gazdasággal is csak 2,6 százalékpont volt elérhető. Ám az akkori politika nem folytatható, mert az az egyensúly megromlásával járt, ami csak a kedvező külső körülményeknek köszönhetően (alacsony inflációs környezet, folytatódó konjunktúra a globalizált világgazdaságban, uniós források beömlése) nem mutatott fel vészjelzéseket. 

Nem 2021 az úttévesztés kezdete

Matolcsy György minapi véleménye szerint a negatív fordulat 2021-ben kezdődött, szerintem meg jóval korábban. Akkor, amikor Orbánék leléptek a piacgazdasági útról, a teljesítményösztönző piaci koordináció helyett a gazdasági renyheséget megengedő, politikai koordináció mellett döntöttek, hogy finoman írjam le Orbán velejéig korrupt, tudatosan vállalt organizmusú rendszerét. Ebben a rendszerben kapcsolták be az összes növekedést serkentő motort 2017-től, mondván, a kanyarban kell előzni, s tagadták, hogy abból bármi baj lehet. Felfűtötték a bérkiáramlást, a monetáris politika nyíltan a konjunktúra erősítésének szolgálatába állt, amennyire lehetett, lazítottak a fiskális politikán és előírták az uniós források mielőbbi hasznosítását, becsatornázását. Mindezek következtében a bruttó hazai termék éves dinamikája megközelítette az öt százalékot, a reálkeresetek viszont több mint kétszer olyan gyorsan nőttek, mint a nemzetgazdaság termelékenysége. A külső és belső egyensúlyi mutatók ezek nyomán elkezdtek gyengülni, de – mint említettem – a kedvező külső körülmények még visszafogták azt (bár a forint inflációja már akkor is dobogós volt az unióban).

A 2020-ra eredetileg megfogalmazott tervekben – egy választások utáni és az új választásoktól még távol lévő évben – konszolidációra törekvés fogalmazódott meg, főként a költségvetési politikában. Sőt, amikor a világjárvány miatt az Európai Bizottság feloldotta a költségvetési deficitre előírt három százalékos plafont és a cégek állami támogatásának korlátait, Orbán Viktor egy ideig még azt hangoztatta, hogy mi nem követjük a többiek példáját, nem fogunk az eladósodás útjára lépni, mert a szabályok visszaállítása után nem akarunk bajban lenni. Aztán meggondolta magát és az adósságráta 2020-ban visszanőtt arra a szintre, ahonnan a miniszterelnök 2011-ben meghirdette államadósság-csökkentő politikáját. Orbán választásokat nyerni akaró politikai érdekéből ez folytatódott 2021-ben és 2022-ben is. 

Államadósság és külső egyensúlyromlás

Az előzetes adatok szerint 2020-ban 7300, 2021-ben 4000, 2022-ben pedig 6000 milliárd forinttal emelkedett a központi kormányzat adóssága. Igaz, tavaly a deficit és az adósságráták jobban csökkentek az előző évinél, de ez jórészt a megugrott inflációnak volt köszönhető. A ráták nevezőjét adó, forintban számított GDP ugyanis 10 000 milliárd forinttal nagyobb volt annál, mint ami a költségvetési tervben szerepelt. Ám a ráták javulását lerontotta, hogy az adósságon belül a veszélyes pozíciót jelző devizahányad a korábbi 17 százalékról 2022 végére 25 százalék fölé nőtt. 

Az inflációval, mint az árupiaci egyensúlyhiány mutatójának megszaladásával együtt a külső egyensúlyi mutatók is nagyon elromlottak. Az export-import egyenlegét jelző külkereskedelmi mérlegben tavaly akkora deficit (importtöbblet) mutatkozott, amekkorára a rendszerváltás óta nem volt példa. (Noha ez a mérleg 2009 óta exporttöbbletet jelzett.) Ám a gondot igazán az jelentette és jelenti, hogy az elapadó uniós pénzek és a külföldön élő magyarok hazautalásainak visszaesése miatt a magyar gazdaság külső finanszírozási igénye – az MNB várakozása szerint – tavaly a 2021. évi háromszorosára nőtt. (Meg kell jegyezni, hogy ennél a mutatónál a negatív fordulat 2021-ben következett be, 2009 és 2020 között ugyanis a magyar gazdaság külföld felé finanszírozói pozícióban volt.)

Az egyensúlyi mutatók romlásában, vagy/és a szükségesnél és a tervezettnél kisebb javulásában az energiaválságon túl 2022-ben eminens szerepet játszott az a kormányzati politika, amely

• a választások megnyerése érdekében szétfeszítette a költségvetést, majd a konszolidációjára tett lépésekkel (adóemelésekkel) az inflációt erősítette;
• hozzájárult a legkisebb bérek magas (20 százalékos) emeléséhez, ami az egész bérskálát feljebb nyomta (bér-ár spirál mozgásba hozása);
• „antiinflációsnak” gondolt politikájával (sapkázás) keresleti és kínálati oldalról is segítette az infláció növekedését;
• a legmagasabb áron töltötte fel a gáztárolókat;
• szemet hunyt a MOL beszerzési és eladási árpolitikája felett (ez direkt inflációerősítő volt), hogy az így keletkezett extraprofittal maga rendelkezhessen;
• nem támogatta, sőt fiskális és „antiinflációs” (ár- és kamatsapkás) politikájával szembement a jegybank politikájának;
• védte a „rezsicsökkentés” (korábbi politikai termék) szent tehenét;
• elzárkózott a Nemzetközi Valutaalap segítségétől, helyette – emelkedő kamatok és kamatfelárak mellett – inkább a piacról finanszírozta az országot (Orbán előadása szerint neki ez a kedvenc hitelforrása – bizonyára, mert itt nem kell elszámolnia, beszámolnia semmiről...);
• 2021 tavaszától képtelen volt az unió kívánsága szerinti döntések meghozatalára, ami nemcsak a forint árfolyamát rontotta, de drágította a külső piaci forrásbevonást is, nem beszélve arról, hogy miközben az unió számos országában már vígan költötték az unió helyreállítási alapjának pénzeit, mi még csak ácsingóztunk azokra (versenyhátrány is). 

Most ott tartunk, hogy

• az állampapír-aukciókon emelkedő hozamok mellett is elapadt (elapad) a kereslet;
• a fogyasztói árszint-emelkedés és a drágulás trendjét kifejező alapinfláció az unióban a legmagasabb;
• ugyancsak a legmagasabb az unióban a jegybank effektív „alapkamata” (18 százalék);
• a piacokról ebben az évben március elejéig kb. 4,5 milliárd euró hitelt vettünk fel, 6 százalék feletti kamatok mellett;
• 2023 első két hónapjában nagyobb deficit keletkezett a költségvetésben, mint tavaly ilyenkor, mértéke megközelítette az egész évre előirányzott felét;
• a kamuzáson túl hiányoznak azok a komoly erőfeszítések, amelyeket március végéig kellene meglépnie a kormánynak az uniós források elnyeréséért (közben pedig az unió a helyreállítási alapból ingyen megszerezhető forrásokat 700 millió euróval megemelte számunkra). 

Az államadósság kamatrátájának megugrása

Ha igaz az, amit Matolcsy György állít – és nincs okunk kétségbe vonni –, hogy 2024-ben a kamatszolgálat rátája a GDP 4,6 százaléka lesz, akkor nagy a baj, és nem véletlen, hogy a jegybankelnök másodszor is figyelmeztetően szólalt meg a Parlamentben. Ez ugyanis azt jelenti, hogy jövőre nagyjából annyi pénzt kell – kamatként – az „ablakon kidobnunk”, amennyit korábban az uniótól egy évben kaptunk. Másrészt a kamatráta több mint megduplázódása 2020 után arra utal, hogy a hitelként bevont forrásokat nagyon rossz hatásfokkal használtuk fel, s hogy a GDP emelkedése nem tudott (tud) lépést tartani a kamatkiadások növekedésével (akárcsak az előző rendszerben).

A megoldás

Ezen a helyzeten kizárólag és csakis Orbán Viktor tudna segíteni akkor (és itt most nem az akkumulátorgyárak betelepítésére gondolok), ha a mért adatokra tekintve, az unió ócsárlása és zsarolása helyett engedne a brüsszeli követeléseknek, amelyek teljesítése – a megnyíló pénzcsapoktól függetlenül is – jó szolgálatot tenne Magyarországnak.

A magyar gazdaság – az energiaválságtól függetlenül is – forráshiányos. Ezt a lyukat ideig-óráig piaci hitelekkel be lehet tömni. Az ingyenes uniós források hiánya azonban nemcsak a növekedésünket (hiteltörlesztési képességünket) korlátozza, de növeli piacról szerzett, devizában történő eladósodásunkat is. Az, hogy eleget kell tennie emelkedő adósságszolgálatnak, csúfos eladósodási pályát vetít előre. Visszatérést az előző rendszer és a 2010 előtti évek „stop-go” (húzd meg, ereszd meg) politikájához, aminek következménye lecsúszásunk, ha nem a bukásunk.

Mindezekért egy személyben Orbán Viktor a felelős (a személyére épülő rendszer okán), aki ma jól gondolja, hogy tartózkodik mérhető célok kitűzésétől, mert nem akar veszíteni. Érthető mindez annak a szempontjából, akinek a személyes hatalom bármi áron történő megtartása lényegesebb a köz hosszú távú jóléti érdekénél.  

Lennénk még itt viszont néhány milliónyian, akiket a Jövő akkor is „megmér”, ha ennek „eredményéről” a vezetőnknek momentán nincsen ideje/kedve/szándéka tudomást venni.