Miért nem bukik meg Orbán Viktor?

Szóval marad vagy nem Orbán Viktor, mondanám ez itt a kérdés, de alighanem Paul Lendvainak, a Bécsben élő nagyszerű író-újságírónak, több Orbán-könyv szerzőjének van igaza: a magyar miniszterelnököt továbbra is Orbán Viktornak fogják hívni. És akkor innen kezdve ezzel a kérdéssel nem is kellene foglalkozni, felesleges időtöltés lenne. Igen ám, de muszáj mégiscsak beszélni erről, hiszen az elmúlt tizenkét évben soha nem került, nem kerülhetett szóba Orbán kényszerű távozása. Nem pusztán a kétharmados győzelmek miatt, hanem mert annyira kézben tartotta mind a saját csapatát, mind – mondhatjuk – az ellenzéket. (Most nem mennék bele abba a parttalan vitába, hogy vannak-e beépített emberei? Tök mindegy. Ha vannak, ha nincsenek, Orbán féken tartotta az ellenzéket, és uralta a társadalmat.) 

Most is kétharmados győzelem van mögötte, ráadásul nem is oly régi, és mégis: recseg-ropog alatta a trón. Azt írtam fentebb néhány sorral, hogy egyetértek Paul Lendvaival, a miniszterelnök marad a helyén, akkor meg miért írom azt, hogy recseg-ropog alatta a trón? Az egyik állításnak szükségszerűen hamisnak kellene lennie, hisz' ellentmondanak egymásnak, és mégis: mindkettő igaz. Ebben az esetben igaz. Április óta ugyanis Orbán hibát hibára halmoz, képtelen egy olyan döntést hozni, ami javítana az ország helyzetén, sőt: egyre mélyebbre sodródunk, már ki se látszunk az inflációból. Az emberek naponta hüledeznek a közértekben, piacokon, már nem tudják nyomon követni az árak alakulását, ami még nem lenne baj, de képtelenek kifizetni is. A rezsinövelés körüli káosz, az értelmetlen és értelmezhetetlen helyzetek kommunikációs kivédésének kísérletei, a benzinár-sapka okozta kaotikus állapotok, valamint a sorozatos nemzetközi blamák összessége sosem tapasztalt helyzetbe sodorták Orbánt. A látszólagos magabiztossága mögött immár folyvást vergődik, kapkod – nyugalmat színlelve – és újra a kommunikációs megoldásokban látja a kiutat. Csakhogy most azok a mindent elöntő hirdetések, a kormányzat önmagát dicsérő szövegei valójában mind nevetséges állítások, ostoba hirdetések, amelyek – meggyőződésem – üresen koppannak le a semmibe. Az oroszok rejtegetett, ténylegesen jól látható támogatása, a brüsszeli szankcióknak a válság okaként való megjelenítése, és még sorolhatnánk, mind-mind beletolják Orbánt a rossz miniszterelnök szerepébe, olyanéba, aki képtelen uralni a helyzetet, és akit feltétlenül maga alá fog temetni a válság. 

Csakhogy – és itt jön Paul Lendvai igaza. Bármennyire is, immár több kutató cég mérése alapján, beszakadt a Fidesz, az ellenzék még semmit nem profitált ebből a helyzetből. (Tudom, hogy ebben a nehéz világban, amikor az emberek megélhetése forog kockán, tilos lenne politikai haszonszerzésről beszélni, úgyhogy dobjuk is ki most ezt a szót: beszéljünk inkább arról, hogy nem bukkant fel egyetlen olyan erő sem, amelyik hitelesen el tudná fogadtatni magát az emberekkel, és rá tudna mutatni a kivezető útra…) Az ellenzék, sajnos, változatlanul vagy a belső csatáit vívja, vagy egymásnak üzenget, vagy alig hallható hangon szól. Az összefogás gondolatának ma nincs realitása, és elsősorban azért nincs, mert hitele sincs. Az előválasztás óta voltaképpen zátonyra futott ez az oldal, és hiába figyelmeztettek sokan: a nagy médiabuborék után nem szabadna engedni kipukkadni a felfokozott érdeklődést, valójában a hat párt és Márki-Zay előbb kiengedték a kezükből a kezdeményezést, majd – ma már jól látható – a kulisszák mögött egyre mélyebb törésvonalak alakultak ki. Két teljes hónapot adtak át a Fidesznek, amely élt is a lehetőséggel: visszavette az irányítást és újra dominálni kezdett. Tudom, utólagos okoskodás: ha akkor, az elválasztás másnapján – nyilván képletesen értem – életre hívják az ellenzéki kerekasztalt, nyilvános vitákon szólítják meg egymást és a társadalmat, bevonva a civil szervezeteket, a szakszervezeteket, jogászokat, elemzőket, hitem szerint fenntartható lett volna a nyilvánosság érdeklődése, a médiafigyelem. Nem ez történt, pedig ha egy ilyen szervezet már létezik, amikor kitör a háború, egészen biztosan jó és kezdeményező gondolatokkal lép az ország népe elé, és idejekorán leleplezi a kormány hazugságait. 

Mindez nem történt meg, és most úgy sodródunk egyre mélyebbre, hogy az országot egy, a válság kezelésére alkalmatlan ember vezeti, és ez az alkalmatlan ember vezeti majd a későbbiekben is. Együtt ássuk saját gödrünket, de mi hullunk bele, a NER-elit meg fennmarad. És ezt adjuk majd át a gyerekeinknek. Kezdhetnek majd mindent elölről, kapaszkodni felfelé. Ráadásul úgy, hogy most még fogalmuk sincs arról, mit is jelent a demokrácia. Idő kell ahhoz, hogy rájöjjenek: az jelenti számukra a levegőt. Üzenem hát József Attilával: ne hagyd, hogy a hatalomtól való rettegés elnémítson.