Miért nem lázadunk a rendszer ellen?
A rendkívüli jogrend nem engedi meg, hogy demonstrációk legyenek, tüntetők jöjjenek össze az utcákon, a tiltakozásnak a hagyományos formái megvalósuljanak. Magyarországon egyébként is igen alacsony az ellenállási kedv, bár vannak időszakok, amelyek intenzívebb mozgást hoznak magukkal, hogy aztán ne történjen semmi. Szemben az Orbán-rezsim állításaival, többnyire a jobboldali kurzus képes megmozgatni, felhergelni, kivinni az utcára az embereket. Sajátos módon ez a hergelés folyik most is; noha tíz éve a Fidesz van hatalmon, mégis folyamatosan lázban tartja híveit, ha úgy tetszik őrzi a parazsat, hogy ha kell lángra lobbantsa azt, elégedetlenséget szítson. Sajtómunkásai a legelképesztőbb összeesküvés-elméletekkel igyekeznek izgalomban tartani a híveket; hogy csak egy példát említsek: az utóbbi időben feltűnő aktivitást mutató Rákap Filip egy momentumos politikusról mutatta ki, hogy ügynök, amelyhez a legerősebb érve az volt, hogy az illető kettős, magyar-amerikai állampolgár.
E politika éltető eleme a hazudozás, a valóság átrajzolása, az ellenfél démonizálása. És ez a módszer eléggé hatékonynak tűnik, főként a baloldali szavazók gyakori érdektelensége, közömbössége okán. Ezért teheti meg a kormányoldal, hogy azt mond, amit akar, úgy csapja be az embereket, ahogy neki tetszik. A történéseket az ellenkezőjébe fordítja, mint ahogy tette ezt legutóbb a washingtoni események kapcsán.
Gyalázatos, csúfos propaganda folyik kormányzati szinten Magyarországon, a propaganda mögött pedig olyan cselekmények vannak, amelyek külön-külön is szükségszerűen váltanának ki heves tiltakozásokat. A kormány most a rendkívüli helyzet mögé bújik, de könnyen lehet, hogy „békeidőben” sem lennének megmozdulások, a fentebb említett okok miatt. Ugyanakkor, megkockáztatom, vannak dolgok, amelyeket a törvényi tiltás ellenére sem szabadna tűrni. Hogy a Covid idején milyen formákat kellene ölteniük az ilyen tiltakozásnak, azt nem tudom, de láthattuk más országok példáján: egy hatalom nem használhatja ki a járványt a végtelenségig.
De hogy ne csak üres, példa nélküli fecsegésnek vegyék ezt az írást, mondok példákat. Mindjárt itt a legfrissebb: az SZFE épületének, a legendás Ódry Színpadnak az eladása, elvétele az éj – értsd: a vírus – leple alatt. Egy olyan műhelytől fosztja meg a magyar színjátszás egyetemi képzését az orbáni adminisztráció – Vidnyánszky köpenyébe bújva –, amely e szakma lelke, mondhatni szentélye. Teszi ezt – ismét – álnok, hazug módon, teljesen nyilvánvalóan az egyetem ellopása elleni tiltakozás letörésének újabb akciójaként. Az egyetem hallgatói amíg lehetett, példát mutattak a magyar társadalomnak arról, hogy miként lehet békésen, látványosan, rokonszenvesen kiállni egy ügy mellett, és rámutatni az autoriter rendszer önkényeskedéseire. A jobboldal persze, szokása szerint, mindent a balliberálisok mesterkedéseiként igyekszik feltüntetni. Az SZFE ügyében is ezt tették, függetlenül attól, hogy az ellenzék – a diákok kérésének megfelelően – teljesen távol tartotta magát az akcióktól. Ennek ellenére, igyekeztek baloldali ármánykodást felfedezni a hallgatók megmozdulásai mögött, miközben az ármánykodás csakis a kormányzati oldalról volt megfigyelhető. Az egész folyamat telis-teli volt arroganciával, csúsztatással; semmi egyébre nem törekedtek, mint a jogos követelések és a diákok, valamint tanáraik ellehetetlenítésére. És most itt van ez az újabb lépés; megint a csalók, tolvajok, beteges hazudozók ideje érkezett el. És senki nincs az utcán.
És nincs az utcán azért sem, amit a kormányzat a járvány-kommunikációval művel; elég, ha csak a regisztráció-kötelezettséggel kapcsolatos eddigi információkra gondolunk. Most hirtelen, talán már negyedik variációként, az oltásra való bejelentkezés kötelező mivoltáról adtak hírt, noha eddig pont az ellenkezőjét mondták, azt is különböző formákban. Volt ugyan egy demonstráció, amit az oltásellenesek szerveztek, de azért senki nem tüntetett, hogy elég immár az összevissza beszédből, a hamis statisztikai adatokból, megtévesztésekből és a sikerpropagandából. Elég abból, hogy nem a bajba jutottak megsegítése az elsőrendű szempont, hanem a haverok támogatása, a NER haszonélvezőinek újabb támogatása. Nem tüntetünk az ellen, hogy a kormány változatlanul a saját oligarcháinak kedvez, fölösleges beruházásokra szór ki milliárdokat, a többségről pedig csak szóban gondoskodik.
Tűrjük azt is, hogy Orbán Magyarországot Európa páriává tegye, tűrjük azt, hogy ostoba kormányzati emberek oktatgassanak bennünket, kockára téve a magyar nép becsületét. Szó nélkül megyünk el amellett, hogy a világ elismert politikusai – legutóbb például Obama – beszélnek hazánkról, mint negatív példáról, mint olyan országról, ahol simán eltűrik az olyan vezetőket – történetesen Orbán Viktort –, akik uralmuk alá gyűrik a nemzetet. Nekünk nem okoz gondot, hiszen elviseljük ezt, mint ahogy azt is, hogy baloldali erők puccsaként írják le a Trump által felheccelt tömeg támadását a Capitolium ellen. Hozzátéve: a baloldal teszi ezt mindig, mint ahogy tette Magyarországon is. Azzal már úgy látszik megtanultunk együtt élni, hogy a 2006-os eseményeket, a TV-székház elleni szélsőjobboldali támadást teljesen átrajzolták, de vajon miért bólintunk arra is, hogy még az amerikai események kapcsán is ezt teszik?
Mert ezt tesszük: csak bólintunk mindenre. A járvány – természetesen – fegyelemre tanít bennünket. A vírus – megtanultuk – súlyos veszélyeket hordoz. De hasonló veszélyeket hordoz egy olyan rendszer, amelyben következmények nélkül lehet legyűrni, meglopni, kisemmizni egy egész társadalmat. Ahol a hatalom azt tesz, amit akar, úgy vesz el tőlünk javakat és szabadságot, ahogy csak akar. És ezt a veszélyt nem lehet oltással legyőzni. Csak úgy, ha végre megtanulunk küzdeni önmagunkért. A holnapért.
