Milliárdokért rikácsolja a világba saját zsenialitását a kormány
Mint évek óta mindig, idén is milliárdokért fényezte magát a kormány, rikácsolta bele a világba, hogy nem kér a bevándorlókból, csökkentette a rezsit, emelte a minimálbért, óvodába küldte a gyerekeket, és állítsuk meg Brüsszelt – miközben Magyarország jobban teljesít. Minden magyarok legkiválóbb kormánya semmit sem hallgat el saját zsenialitásából. Büszkén tudatja mindenkivel, hogy mennyi jót tett a magyar emberekkel. Működnek a reformok – ez az üzenete ennek az önfényező szemfényvesztésnek. Ha igaz lenne, nem volna rá szükség. Akkor méregdrága öndicséret nélkül is mindenki tudná, hogy neki mennyire jó.
Így viszont, ezzel együtt sem tudja. Hiába írják bele akárhány újságba, hogy nem fáj a fejem, ha valamiért hasogat – nem leszek tőle boldogabb. Úgyhogy, a vak is látja, hogy jobb helyük is lenne a milliárdoknak.
Ezzel együtt, miután vészesen közeledik az év vége, úgy gondolom, talán nem haszontalan, ha én magam is tájékoztatom az olvasókat több évtizedes publicisztikai munkásságom sikereiről. Objektíven, természetesen, kellő távolságtartással, a rám jellemző ízléses, magamutogatástól mentes, visszafogott stílusban. Szólnék a kudarcokról, a kevésbé sikerült írásaimról is, de utóbbiak – amint azt az olvasók nagyon jól tudják – nincsenek. Ha akarnék, sem tudnék rosszat írni, de nem is akarok, mert miért is akarnék, amikor már előre tudom, hogy úgysem tudok.
Talán nem értik félre, de ha igen, én akkor is kimondom: nagyon-nagyon jól működöm. Ezt ne vegyék szerénytelenségnek! Nem azért írtam, hanem mert ez az igazság.
De lássuk a tényeket!
Az elmúlt évtizedek során 64 ezer jelzős szerkezetet használtam, többségüket helyesen. (Egyszer ugyan összekevertem a tárgyas ragozást egy átvonuló hidegfronttal, de nem vette észre senki.) Volt 27 ezer múlt idejű, ugyanennyi jelen-, valamint 67 ezer jövő idejű megfogalmazásom. Ez az eredmény nemzetközi összehasonlításban is jónak számít, magyar viszonylatban pedig – jobb szó híján – kimagasló. Van ugyan olyan hazai pályatársam, aki a jelzett időszakban még nálam is több ikes igét használt, ám ők a melléknevek képzésében sehol sincsenek hozzám képest.
Ami a tartalmat illeti, kedves Olvasó, úgy gondolom, jogos a büszkeség, nincs okom szégyenkezésre. Írásaim hetven százalékának a végén volt valamiféle csattanó, többnek ezek közül értelme is volt. (Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy az európai publicisták 64 százaléka irigyel emiatt, 24 százalékuk megfojtana egy kanál vízben és csak a fennmaradó 10 százalék mondja azt, hogy pancser vagyok.)
(Utóbbiakat visszamenőlegesen lehazaárulóztam.)
Mellékesen, még számos jó tulajdonságomról is beszámolhatnék, de ezt egyfelől szerénységből nem teszem, másrészt pedig úgy gondolom, hogy nem tartozik a tárgyhoz, és sokan úgy érezhetnék, hogy csak egyéb problémáimról – például egyes, csak rám jellemző szóismétlésekről, valamint értelemzavaró elütésekről – szeretném elterelni az olvasó nagybecsű figyelmét.
A Nézőpont, valamint a Századvég négyfős, reprezentatív kutatásai is alátámasztják, hogy mind a megfogalmazást, mind a tartalom megjelenítését illetően sikerült jelentősen előbbre lépnem. (Mindezt úgy, hogy már eddig is előbbre voltam.)
Mindent összevetve, még egyszer gratulálok az olvasónak, amiért fejlett ízlésvilágának engedve, engem választott. Kérek mindenkit, hogy legközelebb is engem olvasson. Ne X kollégát, mert ő hazudik, ne Y sajtómunkást, mert ő egy írástudatlan zombi, Z-ről pedig mindenki tudja, hogy egy gumigerincű patkány.
Büszke vagyok Önre, tisztelt Olvasó, amiért azt gondolja rólam, hogy jó vagyok. Vagy nem azt gondolja, hanem épp ellenkezőleg, csak nem akar elszomorítani, és mert volt gyerekszobája, inkább nem mond rólam semmi rosszat.
