Milyen jó volna, ha Orbán és Soros békét kötne

– Miből van neked doktorátusod?

– Nekem a naivitásból van doktorátusom.

– Az mit jelent?

– Komolyra fordítva a szót: az édesapán neves orvos volt, kórházigazgató Újvidéken. Szerette volna, ha én is folytatom ezt a szakmát, de – bár nagyon tisztelem ezt a hivatást – magamtól nagyon távolinak tartottam, ezért inkább lelki, művészeti területen próbálom továbbvinni az ő világfelfogását. Így aztán egyfajta társadalomsebészként, önmagam általi műfaji besorolásban dolgozom, hivatalos doktorátus nélkül – mégis egyfajta gyógyászati jelleggel a művészetem által.

– Sikerült már valakit meggyógyítanod?

– Szerintem sikerült. Sikerült elindítani olyan gondolatsorokat, beszélgetéseket, amelyek eltérnek a hivatalos, mainstream iránytól, sikerült felkeltenem némely emberekben annak az igényét, hogy valamin elgondolkozzanak, valamire rácsodálkozzanak. Nyilván azok a témák, amelyeket én a zeneszámaimban, vagy a festményeimben megfogalmazok, eltérnek a kánontól.

– Mert egyébként hova sorolod magad, mint társadalomsebész? Szóval akármelyik oldalon látod a bajt – értem ezalatt a jobb, vagy a bal oldalt –, te ott műtétre jelentkezel?

– A magam szerény eszközeivel igen. Kívülállóként, kisemberként, egyszerű megfigyelőként teszem a dolgom.

– Tudod ki nevezte magát megfigyelőnek?

– Ki?

– Konrád György.

– Talán nem vagyok olyan alapos megfigyelő mint ő, inkább rácsodálkozom bizonyos helyzetekre, dolgokra – akár örkényi, vagy svejki naivitással próbálva a dolgokat másként is látni, láttatni, átgondolni. Hogy visszatérjek a nyitó gondolatra, mondtam ugye, hogy a naivitásnak vagyok a doktora.

– Említetted Örkényt: a te festményeid időtálló egypercesek, vagy nagyon a mának szólóak? Vagyis, amit megfestesz, elénekelsz, megírsz, tíz év múlva már értelmezhetetlenek lesznek?

– Nagyon remélem, hogy időtállóak a műveim, ahogy Örkény egypercesei, mert annak ellenére, hogy egyes személyek, akiket megfestek, tíz év múlva lehet, hogy feledésbe merülnek, mégiscsak képviselői olyan történelmi helyzeteknek, hangulatoknak, korra jellemző eseményeknek, hogy akár egy történelmi tankönyv illusztrációi is lehetnének, mint hiteles lenyomatai egy különös kornak.

– A stílusod besorolható valahová?

– A stílusok végtelen lehetőségeit próbálom kiaknázni és variálni saját stílusomként – több okból fakadóan. Egyrészt ez izgalmasabb, tágabb csapást nyújt ahhoz, hogy az ember más-más művészettörténeti, vagy történelmi eseményhez tudjon nyúlni, másrészt ezáltal a befogadása is izgalmasabbá válhat. Ahogy kalandozik az ember, mindig új stílusjegyekkel operál, ennek ellenére, mégis körülírható, amit csinálok: egy figuratív festészet, narratív festészet, amelyben a művészettörténeti vonatkozás és a hétköznapi történelem tartalma ütközik össze. A festményekre általában úgy tekintünk, hogy szép élményünk legyen, de ebbe azután beleütközik a szereplő, miáltal kettős hatást gyakorol a befogadóra. Mindez egyfajta kelet-európaiság: miközben elvágyódunk a művészet szép, ideális, emelkedett, univerzális, szabad világába, közben orrba vág bennünket a történelem és a hétköznapok tartalma, eseményei, személyei.

– Van olyan képed, hogy valaki drMáriást gyűjt?

– Ilyen festményt nem készítettem… Olyan előfordult, hogy – felkérésre – megfestettem egy gyűjtőt, vannak ilyen kirándulásaim, de alapvetően a közéletünk, történelmünk krónikásaként próbálok tevékenykedni.

– Magyar vagy, de legalább annyira szerb is. Mi lesz most a választás után Szerbiában?

 Most olvastam, épp a Hírklikken, hogy milyen jól szerepeltek a magyarok, ami üdvözlendő hír. Ezzel együtt, nagyon kiszámíthatatlan, ami a mai szerbiai politikai életben történik. Nem vagyok szakértő ugyan, de éltem öt évet Belgrádban, és az a benyomásom, hogy Szerbia még mindig keresi a helyét, miként is tudna a saját ellentmondásai közepette valamerre elindulni. Alapvetően Európa felé szeretne, de erős a vonzódása Oroszországhoz, és a háborús örökség is különleges helyzetet jelent számára.

– Azért is kérdezem, mert a festményeiden eléggé szatirikus formában jelennek meg a populista politikusok, és most Szerbia is erre példa. Jelent-e számodra külön kihívást a populizmus?

– A rendszerváltás óta nyomon követhető a nemzeti identitás újrakeresése. A kérdés, hogy milyen tradíciókra alapozva lehet egészséges nemzeti karaktert, kulturális identitást létrehozni, vagy mennyire inkább bizonyos sérelmekből táplálkozó, harag által tüzelt identitás lesz uralkodóvá. Ez a kettősség nagyon sok környező országban is jelen van; az én családom ennek a történetnek az elszenvedője is. Nekem is el kellett jönnöm egy országból, amelyről sosem gondoltam volna, hogy háborúzni fog. Mellesleg az ugyancsak meglepő volt, hogy sok évvel később, egy napon kitört a béke… De: időre van szükség, amíg a populizmus, a nacionalizmus és ennek ellenpontjai egymáshoz közelítve, egy élhető, minőségi rendszert hoznak létre. Olyat, amelyben vannak alapértékek, amelyeket minden oldal elfogad.

– Ez a populista hatalom hogyan fogadja az olyan művészetet, mint a tied, vagyis a groteszket?

– Sehogyan. Nem vesz róla tudomást. Mondjuk, azt tudja, hogy a művészetet nem érdemes és nem is lehet betiltani, engem keresztre feszíteni, vagy mártírt csinálni egy olyan művészből, aki a hivatalostól eltérő véleményt fogalmaz meg. A kormánymédia el tudja tussolni az ilyen alkotókat és alkotásokat, ugyanakkor, akit érdekel, mégis el tudja érni. Én fontosnak tartom, hogy legyen egy másfajta kommunikáció, gondolkodásmód, amely más médiumokban meg tud jelenni.

– A mai magyar hatalom nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a kultúrát nemzeti jellegűvé tegye, jelentsen ez bármit. Mennyire lehet a művészetre – akár a te művészi munkádra – ráerőltetni ezt a gondolkodásmódot?

– Nem lehet rám erőltetni semmit, mert én elég konok vagyok, és már túl vagyok azokon a vívódásokon, hogy bizonyos öncenzúrát alkalmazzak. Erre egyébként egykor Göncz Árpád is emlékeztetett, arra tudniillik, hogy ez az öncenzúra a kelet-európai gondolkodás legnagyobb veszélye. Az, hogy vannak próbálkozások a kultúrában a változtatásokra, változásokra, ezt látjuk, de azt, hogy létrejött-e ezek során valamilyen érték, nem sikerült tapasztalnom. A kormány tíz éve van kétharmaddal hatalmon, de én még nem tapasztaltam, hogy létrehozott volna egy saját kulturális kánont. Olyat, amely képes pozitív mintákat felmutatni, vagy követendő értékeket produkálni. Persze látjuk, hogy komoly pénz-átcsoportosításokat hajtanak végre, vannak ilyen-olyan próbálkozások, de én még nem találkoztam egy új Bartók Bélával.

– Akkor mi a közös bennetek Fábry Sándorral? Hiszen közösen készítettetek könyvet, miközben ő a mai kormány feltétlen híve…

– A közös bennünk a kelet-európai lét groteszk voltának felismerése és szeretete, és az arra való rácsodálkozás. Fábry Sanyi a dizájn centerében felsorakoztatott eszméletlen arzenálja annak, ami Kelet-Európa abszurd hétköznapjainak hordaléka kitesz egy különleges, önálló művészeti stílust. Én ezt szeretem leginkább benne, amellett, hogy nagyon művelt, informálódott embernek tartom. A politikai véleményünk nem mindig azonos, de ettől még két ember képes lehet együtt dolgozni.

– Annak ellenére, hogy ő láthatóan beleszeretett a mai hatalomba, te meg távolságot tartasz?

– Nem tudom, hogy mennyire szeretett bele a hatalomba, ezt ő tudja. Gondolom, neki is vannak fenntartásai. Én valóban – természetemből fakadóan – mindenképpen távolságot tartok.

– Milyen a természeted? Egyébként is: minek tartod magad? Festőnek, zenésznek, író embernek?

– Alapvetően az általad említett három műfajjal foglalkozom. A zene és a festészet mellett, tizenhét évig írtam képzőművészeti publicisztikákat az Élet és Irodalomba. Hogy én milyen vagyok? Kicsit szkeptikus, ami az élettapasztalatomból fakadó óvatosság. Túl gyakran derült ki ugyanis – egyik napról a másikra –, hogy valaki mondott valamit, ami nem volt igaz, nem úgy valósult meg, ahogy mondta, stb. Szóval érdemes fenntartással figyelni azt, ami körülöttünk zajlik.

– Mi a végzettséged?

- Művészeti egyetemre jártam Belgrádban. Egyébként zeneileg vagyok a legműveltebb, több hangszeren tanultam játszani… A művészeti tudásom mégis leginkább egyfajta önképzés alapú. Nyilván meg kellett tanulni a fogásokat, de a legfontosabb mégis egy művész életében az, hogy megtaláljon egy saját hangot.

– Amit hallottam tőled zenében, illetve szövegben, számomra nem hozták a festői világodat. A szövegek valahogy sötétek voltak, míg a képeid nagyon is vidámak, bár igaz, mindkettőre jellemző a groteszk.

– A zenei tevékenységem is több ágú. A Tudósok zenekar, amely jövőre talán megéli fennállásának 35. évfordulóját – az is nagyon sok különböző fázison ment keresztül –, igazodott az utóbbi években egyfajta alternatív rockzenei szerephez, és különböző stílusokkal operál. Ez különben a képzőművészetemre is jellemző. De a szókimondás nyilván egészen más, mint a festészetben, ahol lehet játszani az értelmezés, az asszociációk különböző módjaival, a metaforákkal. Igen, tehát a zene, amit most játszunk, konkrétabb, harsányabb, durvább – ha úgy tetszik sötétebb. A képzőművészetem eközben kifinomultabb, árnyaltabb, miközben nem kevésbé szókimondó.

– Most min dolgozol?

– A koronavírus-járvány alatt sokat festettem, ezért egy kicsit elfáradtam, de mivel ősszel már lesznek kiállításaim, így elkezdek azokra készülni. Szeptemberben nyílik az Esernyős Galériában egy kiállításom, és ott szeretnék új képeket bemutatni. Szlovéniában egyébként a járvány alatt is megtartották a kiállításomat.

– És Szlovéniában értik a festményeidet? Vagy ott nem mutatod be az aktuálpolitikai darabokat?

– Ha külföldi kiállítás van, nyilván úgy válogatom a szereplőket, hogy azok általuk is ismertek legyenek, vagy a történelemből, vagy a nemzetközi politikai színtérről. Tehát Trump, Putyin, Marx, Hitler, Orbán Viktor és mások kerültek kiállításra Mariborban. Ilyen értelemben értik a képeket, az utalásokat, így élvezhető számukra is.

– Gondolom, csak a véletlen műve, hogy Hitler után Orbánt említetted…

– Véletlen.

– Nevezzük véletlennek.

– Persze.

– Legutóbb – ha jól emlékszem – Soros és Orbán foglalkoztatott. Egy ilyen képpel mit akarsz kifejezni?

– Sok mindent. Az első, amit ki akartam vele fejezni, hogy legyen béke. Mindenki szereti a békét, de nem mindenki tesz érte. Milyen jó volna például, ha békét kötne Orbán és Soros, miközben tudjuk, hogy ez majdnem a legelképzelhetetlenebb dolog a világon. Bár ki tudja… Sose tudhatjuk, miként változnak a dolgok a világban. Akár egy ilyesmi is megtörténhet. Miközben mindenki a saját jóindulatát igyekszik kifejezni, az engedékenységük nem nagyon mutatkozik meg a másik ember irányában. Ilyen értelemben, ikonográfiailag, ez a kép tulajdonképpen egy játék. Játék, mert van benne egy utalás, mondjuk úgy, a keresztény kifestőkre, amelyeket gyerekeknek adnak hittanórákon; fessenek bele valamit, például egy paradicsomi állapotot, virággal, állatokkal, stb. Tehát, van a képen erre utalás, a naiv elrendezéssel. És van, ikonográfiailag ennek az ellentéte, azaz a szovjet propaganda plakátoknak a letisztultsága, a keménysége és harsánysága, amely ugyancsak operált egyfajta naivitással. E kettő találkozása kicsit olyan, mintha New York és Észak-Korea találkozna valahol Európában, egy kelet-európai történetben, ahol naivitás és jóindulat, illetve ennek utópisztikussága mond egymásnak ellent, bizonyos feszültséget keltve vele.

– Kik veszik a képeidet?

– Leginkább gyűjtők. De nagyon változó.

– És miért hagytad abba az ÉS-publikációkat?

– Kicsit belefáradtam, meg is untam a képzőművészeti kereteket. Maga a képzőművészet is veszített az izgalmából. Nehéz manapság elindítani egy vitát bármiről, mert érdektelenné váltak az emberek, nem is nagyon beszélgetnek. Akár jót, akár rosszat írtam egy kiállításról, leginkább csak az írás promóciós tartalma maradt meg. Maga a képzőművészeti élet is nagyon tamponozottá vált. Vagyis az öncenzúra itt is egy visszatérő motívum.

– Benned semmilyen öncenzúra nincs?

– Bennem? Hát nincs túl sok. Bizonyos morális értékeket igyekszem betartani, nem állítok senkiről valótlant, vagy szélsőségeset, hanem adott keretek között mondom el a véleményemet.

– Ha a hatalom megpróbálná a képzőművészetet is beszorítani úgy, ahogy most a színművészeti egyetemet, és ez ellen tüntetés szerveződne, kimennél?

– Nehéz kérdés, mert a művész és a politikus közötti határvonalról van szó. Tehát, hogy a politikáról véleményt mondó művész vagyok-e, vagy politizáló művész, vagy jóformán politikus, netán olyan közéleti személy, aki a politikai véleményét egyértelműen közli. Voltak helyzetek, amikor vállaltam politikai szerepet – például, amikor a Műcsarnok igazgatóját, Gulyás Gábort leváltották – voltam már petíció aláíró is, mindazonáltal, miközben egyetértek az akciókkal, azokat nem tartom hatékonynak. Fontos, hogy az én betiltott fesztiválomnál is legalább száz ember – köztük Esterházy Péter – tiltakozott, de mivel olyan helyzetben vagyunk, amikor a hatalom nem veszi ezeket tudomásul, akkor úgy gondolom, hogy más eszközöket kell keresni. Az, hogy ez a hatalom az akaratát tűzön-vízen keresztül érvényesíti, számomra is elfogadhatatlan, nem örülök neki, de olyan mértékű a társadalmi megosztottság, hogy nehéz ellene fellépni – pláne úgy, ha engem is értek kiábrándító élmények.

– Lehet, hogy sok-sok társadalomsebészre lenne szükség?

– Igen. Semmiképp ne szokjuk meg azt, hogy egykedvűen elmegyünk a dolgok mellett, ne szokjuk meg azt, hogy szürkének és megváltoztathatatlannak látjuk a világot és azt se, hogy magunkat cenzúrázzuk. Beszélgessünk, mondjuk el a véleményünket, jusson el a gondolatunk az emberekhez, hadd tudják meg, mi is az a demokrácia – amit még tanulnunk kell.