Mindenki hülye, csak Orbán Viktor helikopter!
Sok hasonlat van a magyar nyelvben arra, hogy miként nem tudunk egyszerre két dolgot csinálni. Például nem lehet valaki két úr szolgája, nem ülhet egy fenékkel két lovon és a legkevésbé sem bujálkodhat úgy, hogy közben megőrzi az ártatlanságát. Pedig valami hasonlóan lehetetlen helyzetbe manőverezte magát a magyar kormányfő is az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Miközben fennen hangoztatja, hogy az országnak ki kell maradnia a háborúból és nehogy már a magyarok fizessék meg a harcok árát, újabban mintha kevésbé akarna kilógni az uniós- és a NATO-országok sorából. Legutóbb például arra hívta fel a figyelmet, hogy „válsághelyzetekben különösen fontos az Európai Unió egységének megőrzése és a tagállamokat összekötő közös felelősség”. Igaz, e sorokat az a levél tartalmazta, amiben pénzt kért az uniótól. A korábban Brüsszellel hadakozó miniszterelnöknek egyszerre fontos lett az unió egysége. Pedig éppen ő tett a legtöbbet ennek bomlasztásáért.
Orbán Viktor politikai pályafutásában azonban nem ez az első eset, hogy köpönyeget fordít. Elég csak arra gondolnunk, hogy a liberalizmustól hogyan jutott el annak teljes tagadásáig, az illiberalizmusig. Védelmére legyen mondva, ezek a kurzusváltások – nevezzük így a pálfordulásait – mindig csak egyazon cél érdekében történtek. Ez a bizonyos cél viszont csak szavakban volt a nemzet érdeke. Valójában ennél sokkal gyarlóbb dologról, a pénzről van szó. Ez az, ami őt igazából motiválja.
A pénz nemcsak jólétet jelent, hanem ha elég sok van belőle, akkor hatalmat is. A hatalom pedig még több pénzt, az pedig még nagyobb uralmat, és így tovább. A pályamódosításokat rendre az ország gazdasági, vagy politikai érdekeivel magyarázták, pedig igazából csak egy szűk elit hatalmi igényeiről volt szó. Ennek érdekében lehetett alternatív szövetségeket gründolni, amire példa a V4-ek együttműködése. A lényeg, hogy mindig úgy lehessen csűrni-csavarni a dolgokat, ahogy az Orbán Viktor hatalma és anyagi érdekei szempontjából a legjobb. Lehetett ravaszkodni, köpönyeget fordítani, de még román neonácikkal való gazsulálás sem volt ördögtől való.
De ez az ukrajnai háború még Orbánnak is alaposan feladta a leckét. Az Európai Unió és a NATO az első pillanattól kezdve Kijevet támogatta. Csakhogy a mi miniszterelnökünk már évek óta komoly vitában állt az ukránokkal, a kárpátaljai kisebbség miatt. Bársony András, Magyarország volt ukrajnai nagykövete egyszer azt mondta, hogy ő nem is csodálkozik ezen, mert Budapest folyamatosan az erő pozíciójából akar tárgyalni. Orbán ugyanis tisztában van azzal, hogy a magyar igen szavazat nélkül nem lehet Ukrajnát felvenni az Európai Unióba. Viszont az ukránok eléggé büszkék és érzékenyek a hangnemre. Ebbe a feszült magyar-ukrán viszonyba, szó szerint, belerobbant a háború.
Az orosz támadás azzal a „kellemetlenséggel” is járt, hogy Orbánnak szembe kellene fordulnia korábbi barátjával, Vlagyimir Putyinnal. A hivatalos magyar kormányzati kommunikáció egy pár napig nem is tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. Próbált „középen” maradni, azt hangoztatta, hogy az ukránok provokálták az oroszokat, meg, hogy Moszkvának talán tényleg vannak jogos biztonsági igényei. De aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy az Európai Unió és a NATO minden tagállama habozás nélkül elítéli az orosz agressziót. Fogcsikorgatva hát, de a magyar kormány is csatlakozott szankciókhoz, bár tudta, ez komolyan rontja az orosz üzletet. Mi lesz Paks-2-vel, a beígért hatalmas vasútfejlesztési hitellel, meg persze a gázzal? Ment is Moszkvába néhány jelzés, hogy kedves Vova (ez Vlagyimir, Vlagyimirovics beceneve), mi azért mások vagyunk ám, igazából nem is úgy gondoltuk. És mellé talán járt még egy képzeletbeli, hamiskás félmosoly vagy egy huncut kacsintás, amúgy orbánviktorosan.
Kénytelen kelletlen, Magyarország is beállt a sorba, de már megvolt a kiskapu. Az, hogy miként lehet átverni a szövetségeseinket, úgy tenni, mintha mi is velük lennénk, pedig valójában Moszkvához húz a szívünk, meg a NER-elit bankszámlája. A „megoldás” még 2014-ben született meg. Akkor, a Krím-félsziget elfoglalása miatt ugyancsak szankciókat vezettek be Oroszország ellen, ami persze nagyon rontotta az itthoni oligarchák üzleteit. Orbán Viktor azonban egy székely góbéba oltott, Furfangos Nyeszterka ravaszságával jött rá, hogy játszhatják ki az embargót. A megoldás, Szerbia. Déli szomszédunk nem tagja sem az Európai Uniónak, sem a NATO-nak, ellenben a szerbeket történelmi szálak fűzik az oroszokhoz.
Attól kezdve, a magyar cégek Szerbián keresztül bonyolították oroszországi adás-vételeiket. A termékeiket kivitték Szerbiába, ott átcsomagolták, vagy csak átcímkézték, és máris mehetett az oroszokhoz. Meg persze onnan is a szerb közvetítőkön keresztül érkezett minden. Magyarország látszólag betartotta az uniós szankciókat, miközben azért az orosz üzlet zavartalanul folyt tovább. Mindenki hülye, csak Orbán Viktor helikopter.
Ahogy aztán gyülekeztek a felhők Ukrajna egén, úgy lett ismét egyre szívélyesebb a magyar-szerb viszony is. A háború kitörése után nem sokkal „örök hűséget” esküdött egymásnak Orbán Viktor és Alekszandar Vucic szerb elnök. A jegyajándék pedig az a 100 millió eurós támogatás volt, amit a Belgrádnak oly’ kedves, boszniai szerb szakadárok vezére kapott a magyar kormánytól, alig pár hónappal korábban. Még hogy üzletben nincs barátság…
Szijjártó külügyminisztertől tudhatjuk, hogy Magyarországra immár Szerbián keresztül érkezik az orosz gáz, méghozzá a korábbinál nagyobb mennyiségben. Igaz, ezen a déli vezetéken keresztül akár Azerbajdzsánból is lehetne gázt importálni, de mintha derengene, hogy a NER egyik főkegyeltje, Garancsi István hatalmas hasznot húz az orosz gázüzletből. Is.
Mert azt ne higgye senki, hogy Magyarország olcsóbban kapja a gázt az oroszoktól, mint más vásárlók. Mi ugyanúgy ellenséges országnak számítunk, mint az unió, vagy a NATO többi tagja. Ezt épp a minap közölték hivatalosan is Moszkvában. Nem azért kell az oroszoktól venni a gázt, mert az olcsóbb, hanem azért, mert azon a NER-lovagok nyerészkedhetnek. A biznisz az biznisz, még ha háború is van.
Persze kérdés, hogy ezt az üzlet által vezérelt, kétkulacsos külpolitikát meddig lehet még folytatni? Mert az már tisztán látszik, hogy az unióban és a NATO-ban is egyre romlik a magyarok megítélése. Kétszínűnek, sunyinak és megbízhatatlannak tartanak bennünket.
Pedig csak a kormányunk az.
