Mintha magával a halállal küzdenénk – drámai beszámoló a magyar Covid-frontról

„Az egészségügyiseknek szigorúan ki van adva, hogy senki nem juttathat ki semmilyen információt arról, mi folyik most a kórházakban. Mindenkinek alá kellett írnia egy titoktartási nyilatkozatot, így hivatalosan nem lehet nyilatkozni” – mondta a Heteknek Ágnes, aki önkéntes segédápolóként dolgozik egy hazai kórházban, és nem tartja hasznosnak ezt a mértékű titkolózást. Beszámolóját arra alapozta, amit saját maga tapasztal, illetve amit a munkatársaitól – orvosoktól, medikusoktól, nővérektől – lát és hall. 

Szerinte bármelyik intézmény dolgozóit kérdezik, lényegében hasonló képet fognak kapni – rengeteg a beteg, kevés a személyzet, a hazai helyzet nagyjából megegyezik a tavaszi olaszországival.

Abban lát némi igazságot, hogy a túlélési esélyek attól is függhetnek, hogy a beteg melyik kórházba kerül, mivel nem egyforma a kórházak diagnosztikai felszereltsége, szakember-ellátottsága. Hozzátette: ezzel együtt úgy tudni, hogy „a kiemelt, protekciós helyeken” is sorban veszítik el a pácienseket.

Ágnes, aki elvégzett egy nyári felkészítő tanfolyamot is, úgy érzékeli, hogy mind az önkéntesek, mind az orvostanhallgatók szívesen mentek-mennek segíteni a járvány okozta egészségügyi válsághelyzetben. Erre azért is szükség volt, mert sorban dőlnek ki mindenhol az egészségügyisek, „mivel van, aki lebetegszik, van, aki felmond – és van, aki mindkettő”. Az sem ritka náluk, hogy a segédápolók takarítanak, miután a takarítószemélyzet is eltűnt.

A Covid-fronton lévő orvosok, ápolók túlóraszáma az egekben van, már senki nem is számolja ezt. A segédápoló szerint a különböző típusú segítők (önkéntesek és gyakornokok) az ünnepek alatt is be lesznek állítva meghatározott ciklusokban a covidos munkába. Kórházi berkekben arra számítanak, hogy január elejére meg fognak ugrani a fertőzöttségi mutatók, s ennek köszönhetően, a betegszám még inkább nőni fog. „Csak legyen még szakember, aki ellátja majd őket. A mentősöknél például van olyan állomás, ahol már az állomány harmada kidőlt, s emiatt előfordul, hogy a még talpon lévő kollégák három-négy napot dolgoznak folyamatosan. Hasonló helyzet van némely kórházon belül is. A szakrendelők lassan kiürülnek, mert mindenkit átirányítanak a kórházakba” – mesélte Ágnes.

„A legnagyobb probléma, hogy az egész intenzív osztályon egyetlen szakápoló van, a többiek pedig mindenhonnan összehívott emberek. Persze örülnek, hogy ott vagyunk és megcsinálunk különböző ápolói feladatokat – például pelenkázást, ágyhúzást stb. –, de a szakápoláshoz senki nem ért” – jellemezte a helyzetet Ágnes, aki szerint a szakszemélyzetnek arra van energiája, hogy egyszer bemutasson egy feladatot, például medikusoknak a garatleszívást, gyógyszerezést, gép- és állapotfigyelést stb., aztán ellenőrzik, hogy jól csinálják-e. Ha igen, akkor onnantól mindenki önállóan dolgozik, mert nincs lehetőség minden lépést ellenőrizni, de az is igaz, hogy az egyetlen szakápoló is állandóan körbejár az osztályon.

Ágnes úgy látja, hogy náluk még viszonylag kezelhető helyzet van: az intenzív osztályon 10-15 körül mozog a betegek száma, és többnyire egy szakápoló jut rájuk, attól függően, hogyan sikerül elosztani a műszakot (elvileg egy intenzíves szakápolóra két betegnél többet nem szabad bízni). Szerencsére még nem voltak olyan helyzetben, hogy az orvosoknak arról kelljen dönteniük, hogy ki kerülhet lélegeztetőgépre és ki nem.

Mivel nem lehet a kórházi betegeket látogatni, elég általános szokás, hogy valaki – többnyire egy ápoló vagy egy orvos – átadja egy-egy családtag üzenetét a mélyaltatásos betegeknek is. Az orvostudomány eddigi tapasztalatai alapján, ugyanis jó okkal feltételezhető, hogy a betegek ilyenkor is észlelik, amit mondanak nekik vagy ami körülöttük zajlik, s mindez akár a gyógyulási esélyeikre is hatással lehet.