Mit „köszönhetünk” ebben az évben az Orbán-kormánynak?

Az írásban sorra veszem azokat a folyamatokat, amelyek az Orbán-kormány 2022-ben meghozott döntéseire vezethetők vissza, s amelyek következményei meghatározzák a magyar gazdaság hosszabb távú történéseit is. 

1. Prociklikus gazdaságpolitika

A prociklikus gazdaságpolitika azt jelenti, hogy a kormány ráerősít arra, ami a gazdaságban magától alakulna. Vagyis, ha konjunktúra rajzolódik ki, azt tovább élénkíti költségvetési, monetáris meg jövedelmi oldalról is. Ha viszont visszaesés mutatkozik, akkor az előző évek élénkítése után kikényszerülő kiigazítás tovább hűti a dekonjunktúrát. Ezt a libikókát mutatja a magyar gazdaság 2017 óta, ami a kormányzat részéről részben tudatos, részben – a következmények felől nézve – szükségszerű. Ennek az oka, hogy Orbánék sohasem a gazdaság hosszú távú, kiegyensúlyozott növekedését tartották szem előtt, hanem rövid távú politikai érdekeiket. 

A jó külső konjunktúra és a beömlő uniós pénzek mellett 2017-től a parlamenti, majd az uniós és az önkormányzati választások határozták meg a költségvetési, a monetáris és a jövedelmi politika pénzcsapjainak megnyitását. Ez történt 2022-ben is. Orbánék nagyon tartottak kétharmados többségük elvesztésétől, ennek elkerülése érdekében hatalmas többletjövedelmet pumpáltak a magyar gazdaságba a béremelések megnyomásával és kiterjesztésével, valamint a költségvetés példátlan méretű kilyukasztásával. Noha a többletkereslet teremtésére gazdaságilag egyáltalán nem volt szükség, hiszen 2021-ben a magyar gazdaság már hét százalékkal nőtt, meghaladva a Covid előtti szintet is, amit az unióban nem sokan tudtak felmutatni. 

A kiáramló, körülbelül 2000 milliárd forintos többletpénznek meg is lett a hatása: az első félévi GDP üteme hét százalék fölé emelkedett, amit alapvetően a háztartások fogyasztása fűtött, mert azok az ölükbe hullott pénz zömét el is költötték. Nem kérdés, hogy ezt sikeres válságkezelésnek nevezni blaszfémia, annál is inkább, mert a következményei hosszabb távra is kiható, kedvezőtlen hatásokkal járnak. Így például az infláció felpörgésével is.

2. Az infláció belendülése

A kereslet felfutása csak akkor nem vált ki egyensúlyromlást, ha van vele szemben gyorsan mobilizálható kapacitástartalék a kínálati oldalon, ekkor ugyanis a termelés felfutása lesz a válasz. Ellenkező esetben – és nálunk ez volt a helyzet – növekszik az import vagy/és emelkednek az árak. Mind a kettő be is következett, csakhogy az import exportot meghaladó elszaladásának külkereskedelmi mérleget rontó hatását a lakosság közvetlenül nem érzékeli. Annál inkább érzékelhettük az inflációt, az árak felfúvódását, aminek a nagyságával novemberre az unió élére kerültünk. „Szép kis ajándék” karácsonyra (főként, hogy decemberre még nagyobb drágulás várható).

A kormány ugyan állandósította a „háborús”, majd a „szankciós” jelzőt az infláció előtt – hárítandó ezzel saját felelősségét – de az igazság az, hogy a magyarországi árszínvonal-emelkedést zömében saját előállításúnak kell tekintenünk. Mert az ugyan igaz, hogy az Ukrajna elleni agresszió kiváltotta energiaválságban a magyar inflációt az energiadrágulás is fűti, de azért jogos a kérdés: hogyhogy nálunk több mint kétszer akkora az árszint növekedése, mint az unió átlagában – miközben a háború és a szankciók az unióban mindenütt hatnak? A magyarázat a kormány által kitermelt, sajátos magyar viszonyokban rejlik, ami megjelenik:

• abban az átárazási szükségletben, ami a Covid-járvány alatt elszenvedett veszteségek pótlására irányul (hiszen – az uniós országok többségével ellentétben – nálunk alig kaptak segítséget a cégek a költségvetésből);
• az átárazási (áremelési) szükségletek kielégítésére szabad prédául szolgáló, a kormány részéről indított extra keresletteremtésben;
• a kormányzati politika piaci bizalomvesztést eredményező hatásában, ami a forintárfolyam gyengülését eredményezte;
• a jövőre nézve pedig abban, hogy miközben releváns prognózisok 2023-ra más országokban, így az unió egészében az inflációt mérséklődőnek jelzik, nálunk még a kormány is elismeri a drágulás fokozódását. 

Hazug dolog tehát a forint inflációját „szankciósnak” mondani, mert nem a szankciók, hanem az azokra adott putyini válasz, az energiaszállítások korlátozása játszik legfeljebb szerepet benne. De hogy a forint inflációját alapvetően nem a háború határozza meg, azt több tény is bizonyítja.

• A háztartási energia, az üzemanyagok, a feldolgozatlan élelmiszerek, az alkoholok, a dohányáruk, a támogatott gyógyszerek és a hatósági áras szolgáltatások áremelkedése nélkül számított, úgynevezett maginfláció (alapinfláció) ez év márciusa óta (a háború február végén tört ki!) magasabb, mint a teljes áru- és szolgáltatáskörre kimutatott. 
• A maginfláció az utolsó hónapokban nemcsak nagyobb volt az általános inflációnál, hanem gyorsabb emelkedést is jelzett. 
• A távfűtést, a víz- és csatornaszolgáltatást, a szemétszállítást, a munkahelyre, iskolába utazást továbbra is ársapka fedi, s novemberig még az üzemanyagokat is védte, sőt, az átlagfogyasztás szintjéig a villamos energia és a gáz drágulását is elfojtják. 
• A maginfláció nálunk négyszer-ötször nagyobb az unióbelinél, ami egyértelműen arra utal, hogy az energia- és üzemanyag-dráguláson túl, a magyar gazdaságban nagyon mély meggyökerezettségű az áremelkedés. Ennek okát pedig abban kell keresnünk, hogy a külső, begyűrűző inflációhoz az Orbán-kormány addicionálisan hozzájárult a választási pénzek kiszórásán túlmenően is. Részben a pénzosztást követően a költségvetés rendbetételére hozott intézkedéseivel: adóemelésekkel, az adók és különadók körének bővítésével, a kata gyakorlati beszántásával. Részben az általa antiinflációsnak hitt kormányzati politikával: sapkák kirendelésével bizonyos termékekre, hitel- és betéti kamatokra. Azáltal is, hogy mindez egyfelől keresleti többletet eredményez, másfelől a veszteségkompenzáció miatt a nem védett termékek nagyobb árdrágítására vezet – amíg a sapkák működnek. Meg azáltal is, hogy a sapkák levétele árrobbanást válthat ki (mint látjuk ezt decemberben az üzemanyagoknál), ami megemeli az általános inflációs várakozásokat.

3. 400 forint fölé nőtt euróárfolyam és 18 százalékra felvitt jegybanki kamat

Amikor a forint inflációját feltartóztatandó, 2021 nyarán a jegybank megindította a kereslet szűkítését megcélzó kamatemelési politikáját, egy euróért nagyjából 350 forintot kellett adnunk. Tankönyv szerint, ha egy valuta kamattámaszt kap, akkor annak erősödnie kell. Nálunk azonban ennek az ellenkezője történt, és csak az unióban legmagasabb irányadó központi kamatláb (18 százalék) mellett stabilizálódott (lehet, hogy időlegesen?) valahol 410 forint körül az euró.

A sikertelen monetáris politika – amely a forint inflációját nem tudta megtörni, viszont a hitelezés drágulásán keresztül a növekedés ellenében hat –, hátterében szintén a kormányzati politikát találjuk:

• a dezinfláció ellen ható kormányzati döntéseket (a kereslet felfújása, adóemelések, ársapkák feltétele és részbeni levétele),
• az MNB szigorító politikája elleni kormányzati nyomásgyakorlást (a kamatemelés politikailag nem jön jól Orbánnak), ami miatt a zavaros, egymásnak ellentmondó jegybanki döntések és megnyilvánulások a központi bank olyan hitelességvesztését eredményezték, amit a piaci befektetők a forint elleni spekulációval, „díjaztak”, s következményeként romlott a forint árfolyama,
• az uniós pénzek megszerzéséért a kormányzat hosszú időn keresztül jóra való restséget tanúsított (a keresztényinek mondott országban illik tudni, hogy ez a hét fő bűn egyike), ami szintén hozzájárult a forint gyengüléséhez. 

4. Csaknem 30 milliárd euró magyar gazdaságba való becsatornázásának elbizonytalanítása

2022 végén úgy néz ki, hogy az utolsó pillanatban meg tudunk állapodni a kohéziós alapokból és a helyreállítási alapból ránk kimért euróforrásokról – egy részük befagyasztása mellett. De a két éve tartó kormányzati harc egyrészt értelmetlen volt (az unió továbbra sem mond le a nettó befizetők pénzének a korrupt magyar rendszerrel szembeni védelméről), másrészt kontraproduktív. Az utóbbi azért, mert a magyar növekedést segítő források elmaradása nemcsak versenyhátrányt eredményezett, hiszen másutt ugyanezek a pénzek már dolgoznak, hanem a pótlásukra felvett piaci hitelek még meg is drágították gazdaságunk finanszírozását, s mindezek – mint jeleztük – hozzájárultak a forint gyengítéséhez, az infláció fűtéséhez is.

S a beindult folyamatoknak korántsincs vége, Brüsszel ugyanis most már 17 helyett 27 pont maradéktalan teljesítésétől teszi függővé az uniós pénzek folyósítását. Követelményei – nem véletlenül – olyan tartalmúak, amelyek a kiépített Orbán-rendszer alappilléreit feszegetik. Márpedig – amiként Orbán Balázs, a kormányfő politikai tanácsadója megmondta – a rendszer lebontását nem fogják engedni (tehát tudják, hogy erről lenne szó és nem a példaként Patyomkin-faluként előrángatott „gyermekvédelmi” törvényről…). A Ki nyer ma? kérdése Budapest és Brüsszel közt az aláírások ellenére sem dőlt el, s ha vesztünk – időben vagy/és a pénzek elhúzódó, lassú csorgatásával –, az nagyon sokba fog kerülni. S történik mindez Orbán és kiépített rendszerének, hatalmának megtartása érdekében, az országlakók érdekeinek ellenében. 

5. Az elmaradt uniós források pótlását célzó piaci hitelfelvétel – a külső eladósodás újbóli felpörgése

Minthogy a forráshiányos magyar gazdaságot csak korlátozottan tudták az uniós pénzek (még az előző ciklusból megmaradtak, illetve az agráriumnak folyósítottak) pótolni, a kormány a külső piacokon való kötvénykibocsátásokhoz, hitelfelvételekhez folyamodott. 2021-ben és 2022-ben is – év közben – felemeltette a Kincstárral a külső forrásbevonási tervet. Információim szerint 2021-ben 4,5 milliárd eurót, 2022-ben ennek majdnem a dupláját, 8 milliárd eurót vettünk fel kölcsönként – emelkedő kamatok mellett. Ennek megítélésénél emlékeztetnék arra, hogy Orbán Viktor 2021. április végén a helyreállítási alap keretében felvehető 9,7 milliárd eurós hitelt lemondta – mint Gulyás Gergelytől megtudtuk –, mert a kormány nem akarja tovább adósítani az országot (ismeretes, hogy ehhez az uniós forráshoz egészen elenyésző kamat kapcsolódott). 

Ez a kormányprogram 2022-ben nem jött be, sőt, a devizaadósság adósságállományon belüli emelkedése fokozta a magyar gazdaság sérülékenységét, külső pénzpiacoknak való kitettségét.

xxx

„Kész a leltár”. Bár tovább is lenne még, de kérem, érje be az olvasó a karácsonyfája alá tett ennyi kormányzati „jótéteménnyel”.