Miután mindent felfaltak, ki is pukkadhatnak

– Ön szerint indokolt, hogy a kormány a veszélyhelyzetre hivatkozva, még mindig igényt tart a különleges felhatalmazásra?

– A helyzet tényleg eléggé veszedelmes. Egy olyan autoriter állam épül ki – valóban diktatórikus vonásokkal – amely kihasználja a pandémiát arra, hogy megerősítse a hatalmát, illetőleg arra is készül, hogy visszafordíthatatlanná tegye ezt a weimarizálódást. Amikor tavaly márciusban először kihirdették a különleges jogrendet, az Eötvös Károly Intézet sorra vette a szabadságot és az autonómiát korlátozó intézkedéseket, s megállapította, hogy a szükséges teendők a jogrendben már meglévő felhatalmazások alapján is meghozhatók, a kormány viszont nem igazolta a súlyos szabadságelvonásokat lehetővé tevő különleges jogrend bevezetését. Ráadásul itt már azt sem tudhatjuk, melyik intézkedés esetében melyik rendkívüli jogrendről beszélünk. Kihirdették a veszélyhelyzetet, bár nem történt ipari katasztrófa, vagy természeti csapás, hiszen a járvány egyiknek sem tekinthető, így ennek jogszerűsége eleve vitatható. Az egészségügyi és a katasztrófavédelmi törvény pedig minden felhatalmazást megadna a végrehajtó hatalomnak a szükséges intézkedésekre, így viszont hol törvényeket hoz, hol pedig törvényerejű rendeleteket. Közben egészségügyi válsághelyzet is van, meg nyílt törvénysértéssel érvényben a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet is, noha illegális határátlépők nálunk hosszú ideje gyakorlatilag nincsenek. Mindez azt mutatja, hogy a jelenlegi kormány végtelenül kreatívan, az alkotmányos és jogi szigorhoz nem kötötten használja ezeket a felhatalmazásokat.

– Mi következik mindebből?

– A különleges jogrend lehetővé teszi a rendeleti kormányzást, és néhány kivétellel folyamatosan felfüggeszthetők az alapvető szabadságjogok is. Eközben viszont úgy is visszaélnek a különleges jogrend adta felhatalmazással, hogy olyan intézkedéseket hoznak, amelyeknek semmi közük a járványhoz, de korlátozzák a polgári szabadságot, továbbá hatalmi és gazdasági térfoglalást is jelentenek. Ilyen például, hogy cégekhez katonai megbízottakat rendelnek, vagy az önkormányzati fenntartású színházakra olyan kuratóriumot kényszerítenek, amivel biztosítják a kormány döntő szavát. Egészen bizarr viszont, hogy míg egyfelől központosítják az államhatalmat, ezzel együtt le is építik az államot. Az egyetemek működtetése eddig az állam felelősségi körébe tartozott, egy pszeudo-magánosítással azonban kiszervezik olyan magánalapítványokba, amelyek csak látszólag azok, amúgy közpénzből működnek. Az iskolapélda erre a Színház- és Filmművészeti Egyetem sorsa. Vagyis tart annak az egyetemi autonómiának a megsemmisítése, amely messze a felvilágosodás évszázadai előtt, a 13. század óta az európai alkotmányosság egyik alapértéke volt. Mindezt pedig a rendkívüli jogrend örve alatt teszik, ami például az ilyen intézkedések elleni gyülekezést nem engedi meg.

– Akkor talán az sem véletlen, hogy a rendszer berendezkedését sokan a feudalizmuséhoz hasonlítják?

– A sajtószabadság felszámolásáról nemrég írt hosszú tanulmányomban magam is a feudális hűbéri láncolathoz hasonlítom például a sajtóirányítás állami intézményrendszerét. Persze van egy nem csekély különbség is. A feudalizmusban az uralkodó, az arisztokrácia és a köznemesség, valamint a jobbágyság közötti hűbéri láncolat az emberi működés és élet isteni eredetű, kétségbevonhatatlan és átlátható szerveződése volt. Napjainkban viszont egy furcsa és nagyrészt titkos hűbéri láncolat jelenik meg, s ez része a közvagyon magánosításának. A jegybank által közpénzből létrehozott alapítványokat kivonták a társadalmi ellenőrzés alól. Egyikünk sem tudja, miféle hatalmi háló van az ismert oligarchák – Mészáros, Garancsi, vagy Jászai – birtokolta vagyon mögött és miféle rendszerben működteti ezt a hatalmi elit. A feudális szisztéma átlátható és mindenki elfogadta. Erről a mai kétfedelű, részben állami, részben magánosított, a feudálishoz hasonlítható hatalmi rendszerről viszont ténylegesen nem tudjuk, miképpen működik – még ami beépült az állami bürokráciába, igazán az sem transzparens, hiszen a függő helyzetben lévő szereplők függetlennek hazudják magukat. Ebből az is következik, hogy ez a rendszer természeténél fogva nagyon törékeny is, miután a társadalom nem láthatja át és ezért nem is fogadja el.

– Akkor akár tarthatnak is a következményektől?

– A jogállam elpusztítói cinikus módon bíznak a jogállami intézmények védelmében. Az Orbán-rendszer ugyanis joggal fél a 2022-es választásoktól, miközben erre látszólag nem lenne semmi oka, hiszen 2010-ben egy tisztességes és valóban szabad választást nyert meg. Akkor még működött az Alkotmánybíróság, függetlenek voltak az állami intézmények, köztük a számvevőszék is, az elektronikus sajtó nagy része is, volt közszolgálati média, nem a hatalomé volt az Origo, az Index, még vidéken is hallható volt a Klubrádió, az egyetemi autonómia is megfelelt a követelményeknek, megjelent a Népszabadság és a megjelentek a NER-től független megyei lapok is. Tíz év alatt minden megváltozott. A következő választások már csak részben és egyre kevésbé voltak szabadnak nevezhetőek, hiszen ha megszűnik a sajtószabadság – márpedig ez történt –, akkor nem lehet szabad a választás. Azt persze most nem tudjuk megmondani, reális-e jelenlegi hatalom félelme a 2022-es választásoktól. A közvélemény-kutatások most döntetlent jeleznek, de az tény, hogy a rendszer már készül rá: ha a választásokat el is veszti, olyan hatalmi hálót hagyjon maga után, amely az övé marad. Erre gondolok, amikor a jogállam intézményeibe vetett bizalmukat említem. Abban bíznak, hogy a demokratikus úton és várhatóan kis többséggel hatalomra kerülő ellenzék nem fog úgy elbánni a NER intézményekkel, ahogy Orbánék tették 2010 után a függetlenekkel.

– Azért azt ne felejtsük el, 2010-ben azért győzhettek, mert a baloldal előzőleg lényegében elintézte magát.

– Ez így történt, de igaz az is, hogy az orbáni hatalmi játszmák ugyancsak hozzájárultak a baloldal elintézéséhez. 2010 óta ez a helyzet csak fokozódott. Az ellenzék egyetlen, igazán fontos, hatékony innovációja most az előválasztás, ezen kívül azonban a helyzetét nem nevezném rózsásnak. A baloldal önpusztítását előmozdították a 2006-os események, a tüntetők elleni indokolatlan erőszak, de említenünk kell a szocialisták súlyos korrupciós múltját is, amivel azóta sem néztek szembe. Persze az övék szervezettségben, hatékonyságban és kiterjedtségben messze elmarad a jelenlegi hatalom korrupciójától. Az is tény azonban, hogy az adódó lehetőségeiket sem használják ki. A 2019-es önkormányzati választásokon az ellenzék jelentős pozíciókat szerzett. Budapesten, valamint sok nagy és közepes városban is. Ezzel például az ölükbe hullott az ottani sajtóportfolió. Több helyen egész holding: rádió, tévé, újság és online média. Ezek hagyományosan úgy szocializálódtak, hogy a mindenkori polgármestert szolgálják. A baloldali vezetésű önkormányzatok kihasználhatták volna, hogy jelentős darabot megszereztek a sajtóból, különösen azok után, hogy a Fidesz 2018-ban létrehozta a Kesmát, a központilag szerkesztett hírszolgáltatással. Csinálhattak volna olyan szabad médiát, amely betör a Fidesz propaganda acélkupolája alá, amelyet ráborított a fél országra. A Szabad Városok Szövetségében nyugodtan megszervezhették volna a sajtójukat, hogy az független, demokratikus kontrollja legyen a kormánynak és az új hatalomnak is. Ezt elmulasztották.

– A lehetőség persze még nem veszett el, de vajon a veszélyhelyzet meghosszabbítása kihatással lehet a 2022-es választásra?

– Woody Allen lényeglátó mondása, hogy különösen a jövőről kétséges vállalkozás jóslatokba bocsátkozni, mert nem látható előre. Itt egymással konkuráló jelenségekről kell beszélni. Az egyik az, hogy a rendkívüli jogrendet a Fidesz nyilvánvalóan felhasználhatja közvetlen és közvetett politikai célokra. Ugyanakkor különös módon, az Orbán-rendszer nagyon sokat tesz az ellenzék győzelméért. Érzik ugyanis, hogy csak akkor nyerhetnek a következő választáson, ha egyre nagyobb túlhatalomra tesznek szert. Az Orbánéhoz hasonló politikai képződmények hajlamosak arra, hogy saját magukat verjék meg. Ha az ellenzék képtelen magától győzni, az Orbán-rendszer hozzásegítheti ehhez azzal, ahogy a pandémiát kezeli: rosszul és csekély hatékonysággal. Mint a népmesében a kisgömböc, miután mindent felfalt, kipukkad.