Muszbek Mihály: az állam elvesztette a magyar labdarúgás tízéves háborúját

„Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” szokták mondani – akkor ez mégsem igaz?

        A 2010-es új kormány a sportot nemzetgazdasági ágazatként kezelte olyanná, amelybe először invesztálnia kell és utána várhatja az eredményt. Az elmúlt tíz évben az invesztálás folyamata maximálisan megtörtént, az eredmény azonban egyáltalán nem látszik. A kérdés az, hogy egy tíz esztendős periódus elégséges-e egy iparágnak ahhoz, hogy közepesnél gyengébb helyezésről közepes, vagy azt meghaladó eredményt érjen el. A válasz az, hogy nem, tíz év alatt olyan sportszakmai, sportgazdasági eredményt, amit igazol a statisztika – például FIFA válogatott vagy klubcsapati ranglista, játékjog értékemelkedés, vagy játékjog export lényeges növekedés – ennyi idő alatt nem lehet elérni.

Van olyan mutató, amin azért mégiscsak látszik a fejlődés?

       Kevés ilyen mutató van. Az elért eredmények esetiek és nem tartósak ilyen például a 2015-ös EB-döntőbe jutás, vagy néhány csoportköri kupa szereplés. Egyetlen tartós elem van, amire az MLSZ és a politika gyakran hivatkozik: a tömegesítés sikerült, és 250 ezerről 500 ezerre nőtt a sportolók száma, Ezen belül, a futballistáké 300 ezerre. Ez azonban olyan mennyiségű növekedés, amelynek jelenleg minőségi tartalma nincs.

Akkor mire ment el a közel 800 milliárd forint?

        Az összegnek nagyjából a felét stadionra, pályákra, azaz infrastruktúrára költötték. A negyede utánpótlásképzésre ment el, a negyedik negyed pedig a profi sport támogatására. Ez utóbbi – az EU megítélése szerint – szabálytalan

Megérte ennyit áldozni stadionokra?

        A jelenlegi NBI-NBII-es új vagy felújított stadionok teljes ülőhelyi kapacitásának mindössze húsz százaléka van kihasználva, tehát a létrehozott új létesítményeknek csupán minden ötödik székén ül ember. Hogy szabad volt-e több mint 300 milliárdot – Puskás Aréna nélkül mintegy 130 milliárdot – stadionra költeni akkor, amikor egy NBI-es fordulóban átlagban még 22 ezren sem váltanak meccsjegyet, a jó válasz: NEM, ekkora kapacitásra nincs szükség – 20 éves távlatban sem. Ráadásul a nézői statisztika is torz, mert lehet, hogy ennyi néző jelen van, de ez a szám nem jelent fizető közönséget. Ma nem lehet a meccsnapi jegybevételből fenntartani és működtetni a stadionokat, hiszen ma egy átlagos NB I-es csapat stadionjának éves fenntartása – a mérkőzésrendezésekkel együtt – 550-700 millió forint között van, azaz egy hazai meccs bevételének 25-35 millió forintnak kellene lenni. E helyett a valóság ennek a tizede – a többi közpénz.

Akkor a nézőszámon nem változtattak az új stadionok?

        2010-ben az átlag nézőszám az akkori NB I-ben 16 csapat esetén 2938 fölött, és 2018-19-ben 3200. Tehát nagyjából tíz százalékos a változás tíz év alatt. Ez rendkívül szomorú, de még szomorúbb, hogy ha a jegyárakat vesszük figyelembe, azok ugyanis ebben a tíz évben nem növekedtek. A nézőszám változását gyakorlatilag a páholyok, meg a drágább jegyek megjelenése, plusz a szponzoroknak nyújtott ingyenjegyek és az új típusú jegypolitika – minthogy Felcsúton a helyi nézők 100 forintért mehetnek meccsre – hozta össze. Bár a rózsaszín köztévé azt mondja, hogy többen nézték a magyar bajnokikat, ezzel szemben az igazság az, hogy a magyar bajnokikat 2020-ban kevesebben nézik, mint 2010-ben. Most nagyságrendileg egy-egy mérkőzést átlagban 210 ezren néznek meg, ez pedig 2010-ben 280 ezres nagyságrendű volt. Tehát a magyar labdarúgás 2010-2020 között a nézői fogyasztói piacon – helyi és tv nézők tekintetében – egyértelműen vesztett.

Tehát a magyarokat nem érdekli a magyar futball?

        Lehet, hogy érdekli, beszél róla, de nem nézi és különösen nem szívesen költ erre az élményre. A sportban magyar ember eredményorientált, Ha van siker, ott van, ha nincs, távol marad. A franciaországi 2015-ös EB-n mutatott jó szereplés alkalmából az érdeklődés megugrott. A villamosok is megálltak a körúton és több tízezer magyar volt a meccseken. A válogatott mérkőzések televíziós nézettsége meghaladja a 850 ezret, az NB I kétszázegynéhányezrével szemben, tehát négyszer többen érdeklődnek iránta.  Hasonló a helyzet a kupacsapatok csoportköri meccsein is. Persze a helyszíni teltház meg egyáltalán nem jelent gazdasági sikert A válogatott meccseken a jegyárak túl olcsók. A z MLSZ a jegypolitika ugyanolyan siralmas, mint amilyen az NB I-ben. Az, hogy válogatott meccseket lehet 1500 forintból nézni, mindenfajta piaci tendencia ellen van. Azaz az „olcsó” állami forrás kiszorítja a „drága” piaci pénzt. A mai labdarúgás sportgazdasági értelemben nagyon hasonlít az ötvenes évekhez, amikor a szervezet majdnem ingyen ültette az embereket a lelátókra. Sajnos, az eredményeket illetően már nincs azonosság.

A magyar válogatottnál van érdemi fejlődés?

        A válogatott jelenleg a FIFA rangsorban az ötvenedik, az UEFA rangsorban harmincharmadik. Ez a helyezés teljes mértékben megegyezik a tíz évvel ezelőttivel. Volt egy kiugró eredmény, amikor az Európa-bajnokságon döntőben szerepelt a válogatott, de az akkori 19. hely tiszavirág életű volt, tehát FIFA ranglista 51. helyéről öt év alatt a 19.-re jöttünk fel, majd rövid idő elteltével, újra az 50.-re estünk vissza. Ezek a rangsorok abszolút objektívek, nincs semmi ármánykodás. A csapatok valós erőviszonyait tükrözik, még akkor is, ha bizonyos újságírók, vagy politikusok ezt megkérdőjelezik. A másik ilyen szám, amelyik nagyon mérvadó, az pedig a válogatottak játékosainak piaci értéke. Ebben 2010-hez képest körülbelül 20 millió eurónyi növekedés van. A húszmillió euró növekedés gyakorlatilag – a honosított Willé –Orbánnak köszönhető, de lehet, hogy Szoboszlaival ismét elindulunk felfelé. Ebben a tíz esztendőben az évente kibocsátott, megközelítőleg 200 új utánpótlás játékos, azaz összesen közel 2000 reményteljes focista közül talán tíz, azaz 0.5 százalék üti meg a nemzetközi és jó esetben nyolc-tíz százalék a hazai szintet. A drága akadémiai rendszer sajnos selejtet termel. Ezért a hazai NBI egyharmada idegenlégiós. Az akadémiai rendszer eredménytelenséget mutatja az is, hogy jóval többért veszünk játékost a sportpiacon, mint amennyiért eladunk. Nincs kijelölt út. Nevelünk, eladunk, és haza jőve lesz egy eredményes válogatott, vagy minden pénzt a klubfocira költünk és nem nevelünk, hanem veszünk játékosokat Ehhez azonban csapatonként 20-25 millió eurós költségvetés kellene. Ezzel a nagyságrenddel most csak az FTC és a MOL Fehérvár rendelkezik, amelybe egyetlen saját nevelésű focista sem fér be.

Ez azt jelenti, hogy a kluboknál jelentős a piaci értékváltozás?

        Van eredménye annak, hogy nem nevelünk, hanem veszünk. Az elmúlt tíz évben négyszer jutott be EL főtáblára magyar csapat, azaz mintegy 35 esélyből ennyi sikerült. Ez is jó eredmény, különösen az elmúlt két évet illetően. Ehhez azonban az kellett, hogy a klubok költségvetése jelentősen nőjön. Az helyes lépés, hogy próbáljuk pénzügyileg utolérni, a középmezőnyt. A Fradi például 2010-ben 432 millió forintot költött, 2018-ban pedig már 4,4 milliárd forintot. 2019-es számok nincsenek feldolgozva, de ennek a nagyságrendje 10 milliárd forint. Az FTC költségvetésének növekedése közel hússzoros. A MOL Fehérváré még ennél is jobban, huszonháromszorosára nőtt, az Újpesté mindössze megduplázódott, míg a DVSC-é felére csökkent. Ez az extenzív költségvetési növekedés egyharmad arányban piaci, kétharmad részben költségvetési forrásból valósult meg.

Mi okozza, hogy nem fejlődik ténylegesen a magyar labdarúgás?

        Egyrészt rövid az idő a mérhető fejlődéshez, másrészt nincs követendő konszenzusos cél, túl meghatározó a politikai befolyás, harmadrészt személyi problémák vannak a rendszerben. Ha nincs eredmény, feltesszük a rózsaszín szemüveget és keresünk valami lényegtelen dolgot, amelyre rámutatunk: lám, ebben javultunk. A feladatok végrehajtásának nincs személyi felelőse, azaz a sportban bármi előfordulhat – következmények nélkül. A legnagyobb hiba a számonkérés teljes hiánya. A közvélemény jelentősen alulinformált, a hozzáértő szakma kicsi. Így, ha sokszor mondják a hamisságot, az akár igaznak is tűnhet. A hiba a rendszer struktúrájából és gyakorlatából fakad. A cél-nélküliség, a könnyű, elkölthető közpénz, a valóság felismerésének teljes hiánya okozza az eredménytelenséget. A magyar labdarúgás elmúlt tíz esztendős állami eszközű és irányítású fejlesztése sajnos nem sikerült.  A harc eredménytelen volt. Ez a csata most eredmény híján elveszett, de a háború hosszabb távon és változó eszköztárral még nyerhető.

Mi segítené a magyar futball fejlődését?

       Markáns irányváltás, konszenzusos sport iparági cél megfogalmazása, piaci és közpénz alapú vegyes eszköztár és hozzáértő végrehajtó apparátus. Ebben kellene változtatni.