Nahalka István: mielőbb el kellene kezdeni a társadalmi párbeszédet az oktatásról

Lehetséges-e széleskörű oktatásügyi egyeztetés, és ha igen, annak mi lehet a hatása?

Szerintem lehetséges. Magyarországon el kellene kezdeni egy nagy társadalmi párbeszédet az oktatás jövőjéről. Itt alapkérdésekről van szó, és ezt nem ártana a nagypolitika szintjén kezdeni. Természetesen ki kell terjednie szakmai és laikus körökre is, de el kell kezdődnie. Az nem megy sokáig, hogy a minisztérium néha előjön valamilyen ötlettel, azt bedobja a mélyvízbe, a civiltársadalom, a szakma meg az ellenzéki politikusok azt mondják rá, hogy ez őrültség, ezt nem lehet, és ezen vajúdik az egész társaság. Ennek semmi köze ahhoz, hogy az oktatás ügyeiben valamilyen hosszútávú megoldást találjunk, pedig erre lenne szükség. 

Más országokban ez hogyan történik?

Nagyon sok ország példája mutatja, hogy az oktatást olyan ügynek tekintik, amelyben, ha tetszik, ha nem, akkor is muszáj a kormányon lévőknek és az ellenzékieknek együttműködniük. Hosszabb távú stratégiákat kell kialakítani, mert különben az van, ami most: újabb hatalom, újabb változás. Ez a váltás régebben jóval sűrűbb volt, majdnem négyévente bekövetkezett. Most, hogy a Fidesz 2010 óta uralkodik, nincs ilyen gyors változás, de bárcsak lenne, mert épp egy borzasztóan rossz oktatáspolitika valósul meg.  El kell kezdeni az alapoktól újjáépíteni az oktatási rendszert, és ez nem megy másképp, csak valamifajta párbeszéddel. 

Pintér Sándor belügyminiszter, és persze a Fidesz arra hivatkozik, hogy ők mindenkivel egyeztetnek. Az e héten tartott tárgyalás alapján lehet-e azt, amit csinálnak egyáltalán egyeztetésnek nevezni?

Nem. Az egyeztetés önmagában része egy jogszabályalkotási, előkészítési folyamatnak. Csakhogy már itt sem biztosított a szakmai racionalitás. A hatalom rendszeresen a legújabb, legmodernebb szakmai tudásunkkal szembenálló dolgokat határoz el az oktatáspolitikában. Tulajdonképpen nincs szakmai kontrollja, vagy ami van, az egyoldalú, nem megfelelő. Amiket pedig utána csinálnak, azok nem egyeztetések, hanem a „meghallgatom a másikat, hümmögök rá, lejegyzetelem, majd a következő alkalommal, amikor találkozunk, elmondom, hogy miért nem teszem, amit kértek, vagy még azt sem mondom el, hogy miért, csak egyszerűen közlöm, hogy ezeket nem lehet megváltoztatni”. Most a státusztörvénnyel kapcsolatban volt egy-két dolog, amin változtatott a minisztérium, mert látta, hogy borzasztóan erős a tiltakozás a pedagógustársadalom szélesebb körében. Kénytelen volt engedni néhány dologban. Ha igazán komolyan engedne, akkor fel lehetne tenni a kérdést – megjegyzem, ezt a kérdést egyébként is föl lehetne tenni: egyáltalán minek a státusztörvény. Nincs funkciója. A pedagógusoknak van státuszuk, nyugodtan hagyni lehetne úgy, ahogy van, ebből nem származik kár. Természetesen bizonyos pontokon lehet javítani, ez igaz, de nem átszabni, ráadásul a pedagógusok akaratával és érdekeivel szemben. 

Ráadásul a szakszervezetek elmondták, hogy bizonyos pontokon visszavonták azokat a rendelkezéseket, amelyeket ők nagyon erősen kifogásoltak, csakhogy egy alacsonyabb rendű rendelkezésben benne hagyták a végrehajtás lehetőségét. Vagyis egyáltalán nem hátrált meg még azokban sem a kormány…

Ezek már olyan szakmai részletkérdések, amelyek a pedagógusok életkörülményeivel kapcsolatosak, ehhez a szakszervezetek értenek igazán. És jól is csinálják mostanában, nagyon felkészültek, az utolsó betűig ismerik a javaslatokat, és nagyon pontosan tudják kritizálni is azokat. Ezekben az ügyekben érdemes rájuk hallgatni. Ők valóban azt mondják, hogy következetlen a készülő szabályozás, de azt is mondják, hogy az eredeti javaslatból megmaradt egy jó pár olyan, ami nagyon hátrányos a pedagógusok számára.

Egy pillanatra tekintsünk vissza az 1985-ös közoktatási reformra, ami egy kicsit modernizálta a közoktatást. Azt hány év alatt hozták tető alá, mik voltak a lépések?

Először is, nehogy azt higgyük, hogy azt széles társadalmi bázison, és nagy-nagy társadalmi vitákkal készítették elő. Ez a szocializmusra sem volt jellemző. Én inkább felvilágosult abszolutista valaminek mondanám. Akkor éppen olyan vezetői voltak az oktatáspolitikai szférának, akik egy kicsit liberálisabban néztek erre a területre, egy kicsit korszerűbb volt az elképzelésük. Ezért bevettek néhány olyan dolgot a közoktatási törvénybe, ami előremutató volt. De széles társadalmi egyeztetési folyamatokról akkor sem volt szó. Ahogy egyébként később sem. Én például végigéltem a Nemzeti alaptanterv 2003-as kiadásának időszakát. Ott volt egy próbálkozás arra, hogy legyen egyeztetési folyamat, de tulajdonképpen készen volt már a tanterv, amit csak megismertettünk a kollégákkal. Csináltunk ugyan fórumokat, ahol jókat beszélgettünk arról, hogy milyen lesz majd ez a tanterv, ahol elhangzott ez is, az is, amaz is, de ez igazából már nem befolyásolta magát a törvénykezési folyamatot. Magyarországon nem emlékszem olyan esetre, amikor szépen, a nagykönyvben leírt módon érvényesült volna egy komplex társadalmi döntés-előkészítési, egyeztetési folyamat. Az első Nemzeti alaptanterv készítése még a szocializmusban, 1988-ban elkezdődött, és akkor volt egy vitasorozat, voltak konferenciák, elég parázs vitákkal. Még ezt tekintem olyannak, ami hasonlított egy kicsit arra, amit egy jó társadalmi egyeztetési folyamatnak mondanánk. De az is csak hasonlított. 

Ez a magyar társadalom lelkéből ered, ilyen a társadalom?

Nem az egész társadalom ilyen. Az lehet, hogy a többsége ilyen, amelyik nem is érti, hogy miről van szó, mert a világképébe nem tartozik bele. Ők úgy gondolják, vannak a jó vezetőink, akik eldöntik a dolgokat. Nem az ő dolguk beleszólni abba, hogy milyen legyen a Nemzeti alaptanterv, milyen legyen egy pedagógus minősítési rendszer, vagy bármi más. De azért nem kis számban vannak olyanok, akik demokrata módon állnak hozzá ezekhez a kérdésekhez, valódi társadalmi egyeztetést igényelnének, azt szeretnék, ha valóban meghallgatnák őket, ha valódi viták lennének, s felmerülhetnének a szakmai alternatívák. Az utóbbi iszonyúan fontos lenne. Akkor volna egyáltalán értelme bármiféle társadalmi egyeztetésnek, ha világosan megjelölnének bizonyos komolyan vehető alternatívákat, amelyeken el kellene gondolkodni, melyik lenne a jó. Vannak, akik hisznek abban, hogy az ilyen társadalmi egyeztetési folyamatoknak alapvetően fontos szerepük lenne. Nem véletlen például, hogy a Civil Közoktatási Platform Kockáskönyv című kiadványa az egyik fő helyen foglalkozik ezzel a kérdéssel. 

Kinek kéne ezt elkezdeni? Hogyan lehetne rászorítani akár a kormányt, akár a társadalmat, hogy törődjön már egy kicsit azzal, mi a csuda lesz a gyerekeivel, meg a saját jövőjével?

Ez egy furcsa kérdés. Ha most Maruzsa Zoltán oktatási államtitkárnak tenné fel, akkor azt mondaná, hogy ők törődnek azzal, mi lesz a gyerekekkel. Mert ők a legjobbat akarják nekik, a legjobb oktatást biztosítják a számukra, Magyarország oktatása egyre jobb. Szó nincs arról, hogy bevallanák, alapvető bajok lennének a magyar oktatással, és inkább romlik. A kommunikációjukban pont az ellenkezőjét mondják. Vagyis nem lehet úgy kiállni, hogy közlik, mindenki által elfogadottan rossz irányba megy a magyar oktatás, és, ha ezt mindenki így gondolja, akkor nosza, lépjünk, és változtassuk meg ezt az irányt. Mert nem mindenki gondolja így. A Nemzeti Pedagógus Kar például bizonyos részletekben ezt gondolja, de amúgy azt mondják, megyegetünk előre, vannak még hibák, elvtársak, de majd kijavítgatjuk azokat. Az egész társadalom, de a pedagógus társadalom is megosztott ebben a kérdésben. Mivel én pesszimista vagyok, ezért félek attól, hogy ebben a kérdésben az autoriter viszonyokhoz kötődő, azokat inkább elfogadó emberek vannak többségben. 

És akkor marad minden így, ahogy van…

Egyelőre marad, igen. Az a kérdés, hogy milyen változásokat hoz a közel-, közép-, vagy épp a távoli jövő. Az lehet, hogy nagyon sokáig így marad. De én tényleg azt remélem, hogy nagyon sokáig nem, mert valamilyen változásnak be kell következnie. Az egyelőre nem látszik, hogy milyen hatással. Az hősies dolog, amit a pedagógusok a szakszervezetekkel az utcán csinálnak, hogy tiltakoznak. Nagyon kell tisztelnünk, és napirenden tartanunk ezeket az ügyeket, de azt is látni kell, hogy ezek nem hatják meg a kormányt. 

Ha minden úgy marad, mint most van, sőt, még tovább fejlődik visszafelé a magyar oktatás, az milyen jövőbe viszi az országot? A magyar társadalom mikor ébred rá, hogy nagyon rossz irányba megyünk? 

Szürke jövőbe viszi ez a társadalmat. Alapvető válság nem lesz itt, vagy a fene tudja…Ezt nehéz megjósolni, mert a tudás társadalmának kiépítése még csak elkezdődött. Hogy ez globális méretekben milyen hatásokat fog jelenteni, és hová helyezi azokat az országokat, amelyek nem tudnak erre a vonatra felszállni, most még igazából beláthatatlan. Elvileg nem lehetetlen egy olyan szcenárió, hogy végzetesen lemaradnak az ilyen országok. De egyáltalán nem lehetetlen egy olyan forgatókönyv sem – amire most a Fidesz játszik is –, hogy egyszerűen beállunk egy összeszerelőüzem-országra, ahol nem kell túl sok ész, nem kell újítgatni, az innováció nem fontos. Jöjjenek ide kemény nemzetközi nagyvállalatok, amelyek hozzák a technológiájukat, és mi majd adjuk hozzá azokat az embereket, akik tudnak dolgozni. Csak az a baj, hogy ezen a szisztémán már most mutatkoznak bizonyos rések. Már lehet tudni olyan nemzetközi nagyvállalatról, amelyik nem magyar iskolákban végzett munkavállalókat vesz fel, hanem hozza a munkásokat például a Fülöp-szigetekről. És nem csak a munkásokat, hanem akár a mérnöki munkákat végző embereket is. Ugyanis a Fülöp-szigeteken rájöttek arra, hogy az oktatásba érdemes befektetni, és van olyan oktatás, amelyik ki tud „termelni” ilyen munkaerőt. Nekünk is lehetne, mert, ha idejön a nemzetközi nagytőke, akkor lehetne hozzáadott értékünk, de az csak tudással lehetséges. Ám nem tűnik úgy, hogy ezt akarná a jelenlegi kormány. 

Orwell – igaz, a pártra vonatkozóan – azt mondja, egy uralkodó csoport uralkodó csoport lesz mindaddig, amíg ki tudja jelölni az utódait. Ilyen értelemben a magyar nemzet az oktatásban ki tudja „termelni” az országot fenntartó utódait?

A kérdés az, hogy mire kell az utódokat „kitermelni”. Ha csak arra, hogy takarítsanak a robotok után, meg tudják, hogy hol van az a három gomb, amit meg kell nyomni a gépek elindításához, akkor ezt meg tudja tenni Magyarország. Végül is ezek betanított munkák, ezekhez nem kell egyetemet végezni. El lehet így is „lébecolni”. Azt hisszük, hogy majd ebbe tönkremegy az ország. Lehet, hogy tönkremegy. Lehet, hogy olyan viszonyok teremtődnek, amelyek egész egyszerűen a szemétdombra hajítják azokat az országokat, amelyekben a tudásgazdaság nem tud kiépülni, a tudástársadalom nem fejlődik. Ezt ma még nem tudjuk pontosan. Lehet, hogy kettészakad az országok halmaza, és mindkét rész élhet viszonylag jól. Lesznek az élenjáró, az innovatív, a saját hozzáadott értéket termelni tudó országok, és lesznek olyanok, amilyennek most készül ez az ország, hogy segédmunkával, betanított munkával kiszolgálja az előbb említett országokat. Nincs hozzáadott érték, nincs innováció, viszont, ha a szavazóurnákhoz odajárulnak a munkások, akkor a legtöbbet hazudó pártra lehet leadni a szavazatukat. 

És akkor majd a több tudással rendelkező országok a „Marsra költöznek”, a többi pedig marad a leamortizált és elszennyezett Földön…

Erre a futurológusok azt mondják, nem reális dolog, hogy a Marsra költözik az ember. Ennek nincs realitása.