Napjaink nagy kérdése: mit jelent a liberális demokrácia? 

Zajlik egy nemzetközi vita az állam szerepéről, amelyben a megszólalók azt próbálják tisztázni, hogy vajon fennmaradhatnak-e a liberális értékek, amikor maga a liberális demokrácia lényege – a demokrácia – veszélyezteti az egyéni szabadságot és az egyenlőséget, a törvény előtti egyenlőséget? Erre napjainkban a legismertebb példa, ami jelenleg az Egyesült Államokban folyik. Mi van akkor, ha maga a demokrácia akadályozza meg, hogy változás történjen? S főleg mi van akkor, ha a társadalmi egyeztetés révén, nem a progresszív értékrendnek megfelelő eredmény születik? Ekkor, ha a demokráciának túlzott fontosságot tulajdonítunk, bekövetkezik egy „kínos” állapot: a társadalom működésképtelenné válik. Amikor csak a liberális elvek szerinti változást fogadják el, s a folyamatos progresszív változás a cél, akkor egy idő után felütheti a fejét a politikai és társadalmi ellenállás. Virágozni fog a populizmus, a hatékony döntéshozatalt immáron ők fogják képviselni a progresszívekkel szemben. Lakatos Júlia, a Méltányosság Politikaelemző Központ stratégiai igazgatója minapi blogbejegyzésében elemezte ezt a helyzetet, és hazai példát is említett: a szocialista-liberális kormányok idején belebukott a Gyurcsány-kormány az SZDSZ-szel vívott csatákba, elmaradt például a beigért egészségügyi reform is. Így ragadt rájuk a kormányzásképtelenség látszata. 

Mit kellett volna tennie az akkori kormányoknak, hogy ezt a zsákutcát elkerüljék? Vagy ez is lehetne a hazai demokratikus fejlődés „tanulópénze”?

Az MSZP-SZDSZ kudarcát csak akkor érthetjük meg, ha az adott kor uralkodó felfogása mentén vizsgáljuk. Induljunk ki itt is az állam szerepének felfogásából. A Gyurcsány-kormány az akkori – többséginek gondolt – liberális irányzatot, a neoliberális felfogást a jó kormányzás modelljeként képzelte el. Kicsit leegyszerűsítve, a dilemma akkoriban arról szólt, hogy a kis állam, vagy a nagy szolgáltató állam mellett tegyék-e le voksot? Végül az „állam nélküli kormányzás” győzött, ahol az állam egyfajta menedzseri szerepet lát el, s a piaci verseny, az egyéni öngondoskodás, valamint a civil kontroll majd elrendezi a többi gazdasági, társadalmi kérdést. Ez a fejlett, nyugati kapitalista társadalmakra szabott megközelítés hiába számított progresszívnek és haladónak, nagyon távol állt az akkori magyar politikai kultúrától. A társadalom többsége cserbenhagyásként élte meg, ugyanúgy, mint ma az Egyesült Államokban, ahol gyakorlatilag leépítik a szociális gondoskodást, és a decentralizáció jegyében, kiszerveznek minden állami feladatot a piaci szereplőknek. Ezzel szemben 2010-ben jött a Fidesz az „erős kormányzás” koncepcióval, nem volt kérdés, ki kormányozzon, erre egyértelműen azt felelték: az állam.     

A liberális tétovázásra, vitatkozásra mindig természetes politikai válasz, amit a Fidesz lépett? Amit tudtak, központosítottak, az érdekegyeztetést felszámolták?

Ahogy az előző kérdésben már utaltam rá, a politikai válaszok mindig az adott kor gondolkodásmódjától, az ország politikai rendszerétől és hagyományaitól függnek. A Fidesz a decentralizációra és a kormányzás számukra nem hatékony módjára reagált a központosítással. A széleskörű társadalmi egyeztetés a régi rendszer maradványa volt, ha sikerült volna a Gyurcsány-kormánynak véghez vinnie a reformelképzeléseit, annak is természetes következménye lett volna az érdekegyeztetés gyengülése. Radikálisan csökkent volna a szakszervezetek és egyéb érdekvédő szervezetek hatása, bár erről még az MSZP-SZDSZ koalícióban sem volt egyetértés. A Fidesz gyökeresen másként látta ezt a kérdést. Az erős kormányzás lehetősége és a központosított államfelfogásuk a „fülkeforradalomból” fakad, amit egy társadalmi szerződésnek tekintenek. Kétharmados többséget szerzett a kormánypárt, amely él a felhatalmazással, ezért nem kell további bonyolult egyeztetés. A társadalom a szavazás útján már kinyilvánította az akaratát – mondják. Ha mégis megerősítésre volt szükségük? Akkor például kiírtak valamilyen nemzeti konzultációt, aminek nem annyira a tényleges válaszok orientáló szerepe a célja, hanem a legitimáció megerősítése. Akármilyen szürreálisnak tűnik, de a Fidesz 2010 előtt pontosan attól védte az államot, amitől ma a demokraták óvnák Donald Trumppal szemben.    

Azt írja: „a konzervatív oldal szerint is átalakításra azért van szükség, mert az állam a néptől elszakadó uralkodó elit szinonimájává vált”. Hogyan kell ezt érteni?

Egy világjelenségről beszélünk, amit a növekvő populizmussal szoktunk azonosítani. A konzervatívok, vagy nevezzük őket jobboldaliaknak, úgy érzik, hogy a '60-as, '70-es évek óta történt egy elmozdulás a demokratikus, többségi elvre támaszkodó irányból egy olyan irányba, ahol intézményi, törvényi eszközökkel próbálnak bizonyos értékeket, például az LMBTQ jogokat kiszélesítve, liberális szempontokra hivatkozva terjeszteni. E tekintetben az állam szerepe kiterjedtebb, mint korábban volt, ugyanakkor a konzervatívok szerint ez már elszakadt a többségi akarattól. Van egyfajta fetisizálása a progresszív haladásnak, ami nem mindig találkozik a többség igényeivel. Amerikában sokan úgy érzik, hogy a demokrata kormányok alatt az „átlag polgárok” helyett szűkebb társadalmi csoportok identitásalapú igényeivel foglalkozott az állam. Persze a progresszívek másként látják ezt, úgy vélik, hogy az államnak problémamegoldóvá kell válnia, és ezért kell bővítenie a szolgáltatásai körét. Vitathatatlan, hogy az Egyesült Államokban ez jelentős túlszabályozáshoz vezetett, amit ma már a demokraták oldalán is kezdenek felismerni, még ha megoszlanak is arról a vélemények, hogyan kellene ezt kezelni. Kezd kialakulni egyfajta felismerés a liberális oldalon is, hogy foglalkozniuk kell a többség igényeivel. A politikatudomány ezt úgy fogalmazza meg: a liberális demokráciákat nemcsak az illiberális demokráciák fenyegetik, hanem a nem demokratikus liberalizmus is.      

Mindenkiről, aki magát konzervatívnak nevezi, jogosan feltételezhető, hogy politikai meggyőződése alapján, a jelenlegi kormány ezt a gondolkodást folytatja?

Nem. Ez elsősorban nem ideológiai kérdés, hiszen létezik például baloldali és liberális populizmus, a liberális demokráciát bírálják bal- és jobboldalról is. Az a kérdés, mit gondol egy párt a liberális demokrácia két alkotóelemének egyensúlyáról, az egyéni szabadságról és a demokráciáról. Az elhíresült 2014-es tusnádfürdői beszédében Orbán Viktor például azt mondta, hogy Magyarországon egy illiberális, azaz nem liberális állam kell, ami nem azt jelenti, hogy nem tartja tiszteletben a társadalmi egyenlőség alapvető értékeit, de azt igen, hogy nem a liberális ideológiát teszi az államszerveződés középpontjává. Ugyanakkor az Európai Unióval pontosan azért romlott meg a viszonya, mert a konzervatív Néppártban a többség úgy gondolta, hogy a liberális demokrácia jelenlegi formáját nem szabad bírálni, mert az már önmagában antidemokratikus lépés.     

A Fidesz 16 éve egyszerűen mellőzi a kisebbségek véleményét. A kisebbség védelme fontos, de nem mehet a többség véleményének rovására. Akkor mi volna a megoldás?

Mindkét oldalnak van teendője ezen a téren. Jelenleg inkább egymásra mutogatás tapasztalható. Mind a liberális demokráciát védők, mind az azt kritizálók azt élik meg, hogy a másik alapból megkérdőjelezi a létjogosultságukat. Könnyű lenne azt mondani, hogy a Fidesznek gesztusokat kell gyakorolnia, mert a politika nem így működik. Pozitívnak tartom, hogy a világ más országaiban a progresszív oldalon megpróbálják megérteni a velük szemben megfogalmazott kritikákat, és saját értékrendjüknek megfelelően válaszokat találni rá. Magyarországon ez a vita kevéssé jelenik meg, mivel itt a Fidesszel azonosítják ezt a kérdésfelvetést, ezért esélyt sem adnak a két elem egyensúlyának újragondolására. A baloldalon fontosnak tartott liberális demokrácia egy folyamatosan változó fogalom, amelynek mindkét elemét formálni kell, és igazítani a változó társadalmi valósághoz. Talán furcsának hat, hogy egy Fideszről szóló kérdésben az ellenfeleikről beszélek, de a Fidesz „reagál” egy helyzetre, s csak akkor fog megváltozni a viselkedése, ha az alaphelyzet megváltozik. 

A blogját egy kérdéssel kezdi: van-e dolga a liberalizmusnak a többséggel?  Meg lehet fogalmazni e kérdésre a tömör választ?

Azt kell felismerni, hogy kontraproduktív, ha a liberális demokrácia jellegéről való gondolkodást a liberálisok átengedik az ellenfeleiknek. Végig kell gondolniuk, hogy melyek azok a pontok, ahol a többség úgy érzi, magára hagyták, hogy már nem nyújt olyan kapaszkodókat a liberális demokrácia számukra, mint korábban. A liberalizmus a haladás képviselőjének tartja magát, csakhogy ma már a tömegdemokráciák korát éljük, a többség számára kell megadni a haladás élményét. Ehhez befogadóbbnak kell lenni, ami azt jelenti, hogy nem lehet lenézni azokat a társadalmi rétegeket, amelyek nem tudnak gyorsan alkalmazkodni a változásokhoz. Ha a liberalizmus számára valóban érték a pluralizmus, akkor azt is el kell fogadnia, hogy a haladás nem egy folyamatos, egyenes irányú, vég nélküli folyamat, amiben mindenkor, mindenki egyformán tud részt venni. Ahelyett, hogy még jobban erőltetnék azt, amivel szemben ellenállást tapasztalnak, meg kell érteniük, hogy mi a változással szembeni ellenérzés forrása, és jobb válaszokat kell rá találniuk, mint amit azok adnak, akik kihasználják ezeket a helyzeteket. A haladás nemcsak újabb és újabb szabadságkiterjesztést jelent.  Mindkét oldalnak van teendője ezen a téren. Jelenleg inkább egymásra mutogatás tapasztalható. Mind a liberális demokráciát védők, mind az azt kritizálók azt élik meg, hogy a másik alapból megkérdőjelezi a létjogosultságukat. Könnyű lenne azt mondani, hogy a Fidesznek gesztusokat kell gyakorolnia, mert a politika nem így működik. Pozitívnak tartom, hogy a világ más országaiban a progresszív oldalon megpróbálják megérteni a velük szemben megfogalmazott kritikákat, és saját értékrendjüknek megfelelően, válaszokat találni rá. Magyarországon ez a vita kevéssé jelenik meg, mivel itt a Fidesszel azonosítják ezt a kérdésfelvetést, ezért esélyt sem adnak a két elem egyensúlyának újragondolására. A baloldalon fontosnak tartott liberális demokrácia egy folyamatosan változó fogalom, amelynek mindkét elemét formálni kell, és igazítani a változó társadalmi valósághoz. Talán furcsának hat, hogy egy Fideszről szóló kérdésben az ellenfeleikről beszélek, de a Fidesz „reagál” egy helyzetre, s csak akkor fog megváltozni a viselkedése, ha az alaphelyzet megváltozik. 

A blogját egy kérdéssel kezdi: van-e dolga a liberalizmusnak a többséggel?  Meg lehet fogalmazni e kérdésre a tömör választ?

Azt kell felismerni, hogy kontraproduktív, ha a liberális demokrácia jellegéről való gondolkodást a liberálisok átengedik az ellenfeleiknek. Végig kell gondolniuk, hogy melyek azok a pontok, ahol a többség úgy érzi, magára hagyták, hogy már nem nyújt olyan kapaszkodókat a liberális demokrácia számukra, mint korábban. A liberalizmus a haladás képviselőjének tartja magát, csakhogy ma már a tömegdemokráciák korát éljük, a többség számára kell megadni a haladás élményét. Ehhez befogadóbbnak kell lenni, ami azt jelenti, hogy nem lehet lenézni azokat a társadalmi rétegeket, amelyek nem tudnak gyorsan alkalmazkodni a változásokhoz. Ha a liberalizmus számára valóban érték a pluralizmus, akkor azt is el kell fogadnia, hogy a haladás nem egy folyamatos, egyenes irányú, vég nélküli folyamat, amiben mindenkor, mindenki egyformán tud részt venni. Ahelyett, hogy még jobban erőltetnék azt, amivel szemben ellenállást tapasztalnak, meg kell érteniük, hogy mi a változással szembeni ellenérzés forrása, és jobb válaszokat kell rá találniuk, mint amit azok adnak, akik kihasználják ezeket a helyzeteket. A haladás nemcsak újabb és újabb szabadságkiterjesztést jelent.