Ne kritizáljuk a tudományt, ha nem értjük az elveit!

Techet Péter, az Azonnali újságírója, ismét előjött egy tudománytagadó írással, amely egy interjú Ulrike Guérot politológus-filozófussal. Az interjút készítő Techet nyilvánvalóan egyetért az osztrák professzorral. Ezt nem csupán az elfogult kérdésfeltevései jelzi, hanem egy korábban írt cikk is erre utal (erre az írásra itt reagáltam). E riportból az is világossá válik, hogy a tudomány-szkeptikuság hazai politológus-újságíró bázisa milyen forrásokból merít, hiszen írásaikban és megnyilvánulásaikban szinte szó szerint jönnek elő Guérot érvei. 

Egy ilyen vélemény békeidőben ugyan beleférhetne egy elméleti diskurzus keretébe, de egy halálos járvány idején, szerintem igen ártalmas. Ráadásul, ez a járvány összeér egy újkeletű tudománytagadási trenddel is. E két jelenség sajnos egymást erősíti. Egyrészt, a tudománytagadók nem hajlandóak a legelemibb biztonsági szabályok (maszkhasználat, távolságtartás, stb.) jogosságát elfogadni, hiszen nem ismerik el a járvány létét, a Covid-19-et, mint komoly betegséget, és a maszk védelmi funkcióját, ezért nehezítik a járvány kordában tartását. Másrészt, maga a járvány fokozza a társadalmi feszültséget, ami szintén hozzájárul a tudománytalan eszmék felszínre özönlésében. Hangsúlyozom, a cikkben felbukkanó nézeteket nem csupán rosszul időzítettnek, hanem alapvetően hamisnak is tartom.

A konkrét kijelentések elemzése előtt vizsgáljuk meg magát a tudományt.

A világ nem magától értetődő, azaz pusztán elméleti úton nem ismerhető meg. A megismeréshez kísérletek és/vagy megfigyelések szükségesek. A tudomány nem csupán egyedi összefüggések halmaza, hanem egy koherens, logikus szerkezetű ismeretrendszer, amelynek segítségével képesek vagyunk megjósolni jövőbeni eseményeket. A tudományos állítások egzaktul vannak megfogalmazva, tesztelhetők és cáfolhatók. A kísérleteknek reprodukálhatóknak kell lenniük. Továbbá, a tudomány kiveti magából az igazolatlan elképzeléseket, más szavakkal a tudomány önkorrekciós képességgel rendelkezik.

A tudománynak azonban vannak elméleti és gyakorlati korlátai, amelyeket egyesek (ld. a Techet-féle cikket) jelentősen felnagyítanak, túláltalánosítanak és tudomány-relativizáló álláspontot formálnak belőlük. Nézzük a legfontosabb problémákat, kezdve a filozófiai megfontolásokkal. A legalapvetőbb kérdés, hogy vajon egy valódi világban élünk-e. Esetünkben e kérdés csak akkor lenne lényeges, ha olyan típusú szimulált világban élnénk, ahol a jelenségek közötti korrelációk csak egyfajta érzéki csalódásként léteznének, de nem lennének a szimulált lét inherens részei.

Thomas Kuhn „A tudományos forradalmak szerkezete” című könyvével kiborította a tudomány addig stabilan álló bilijét azzal az állításával, hogy a tudomány fejlődésére nem az egyre halmozódó ismeretek általi tudásnövekedés jellemző, hanem paradigmaváltások sorozatáról van szó. Szemléletesen, korábban úgy véltük, hogy a tudomány házát az ismeret-téglák gyűjtögetésével folyamatosan építjük, de Kuhn szerint, az nem fog felépülni soha, mert jön egy új elképzelés, és újra kell kezdeni az egészet – ha nem is az elejéről. E nézet folyománya, hogy tudományos igazság objektíve nem létezik, azt csupán a tudományos közösség konszenzusa hozza létre. Egy probléma ezzel a gondolattal, hogy léteznek felhalmozódó ismeretek, főként a biológiában, ahol a konkrétumok szerepe fontosabb, mint a fizikában. A meghaladott elméletek pedig nem feltétlenül hamisak, hanem gyakran az új elmélet „csupán” precízebben, írja le a világot, és szélesebb körben alkalmazható. Ilyen például a newtoni mechanika és az einsteini relativitáselmélet közötti viszony.

Karl Popper szerint, a tudományosság egyik legfőbb kritériuma a cáfolhatóság. E falszifikációs kritérium folyománya, hogy az elméleteket legfeljebb cáfolni lehet, de bizonyítani soha. A tudomány indukción alapuló módszere egyfajta bizonytalanságot gerjeszt a tudományos eredmények megbízhatóságát illetően, hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy az a tény, hogy egy elképzelés egymillió esetben működött, ennél nagyobb szám esetén is működni fog-e.

Mindezek tehát a tudomány objektivitásának eszméjét kérdőjelezik meg.

E filozófiai kételyek mellett, a tudomány gyakorlati problémákkal is terhelt. Ezek közül az egyik legfontosabb a reprodukálhatóság kérdése. Az utóbbi években több olyan tanulmány is megjelent, mégpedig a legrangosabb tudományos lapokban (1, 2, 3, 4), amely kétséget ébreszt az eddig közölt tudományos eredmények megismételhetőségét illetően. Ha e jelenség mértéke akkora is lenne, mint amelyet bizonyos felmérések mutatnak, az is csupán azt jelentené, hogy a tudomány önkorrekciós mechanizmusa működésben van, feltártuk a hibát, és folytatjuk a munkát. Másrészt, ezeket a kételyeket távolról sem övezi teljes körű szakmai konszenzus. Harmadrészt, a különböző szakterületeket esetében ez a fajta ’reprodukciós krízis’ igen eltérő mértékű.

Egy további gyakorlati probléma, hogy a tudomány számos kérdést nem képes megválaszolni, ezért sok laikusban olyan gondolatok keletkeznek, hogy egyáltalán rendelkezik-e bármilyen hasznos funkcióval. Itt az a fő probléma, hogy noha a tudomány fejlődése folytonos, egy adott időpontban kérdőre vonni a nem teljes körű tudás miatt, tisztességtelen.

E részt összefoglalva: a tudománytól sokan abszolút igazságokat várnak, amkeit az nem képes teljesíteni az említett elméleti és gyakorlati korlátok miatt. Sokan e korlátokat túldimenzionálják, és megvonják a tudománytól a valóságfeltáró szerepet. A helyzet azonban az, hogy a tudomány – eszközrendszere révén – az objektív valóság megismerésének egyetlen hiteles módja. Noha a tudományos állítások valószínűségi jellegűek, a bizonytalanság mértéke tudományterületenként változik. Egyes természettudományos diszciplínák állításai annyira bizonyosak, hogy szilárd tényeknek nevezhetjük őket. A biológiában ilyenek például az evolúcióelmélet, vagy azok az állítások, hogy a sejtes élőlények örökítőanyaga a DNS, illetve, hogy a fertőző betegségeket patogén mikroorganizmusok okozzák. Ezen ’elméletektől’ jóval konkrétabb ismereteink is igen szilárdak, például, hogy a HIV milyen sejtfelszíni receptorokat ismer fel, vagy, hogy a SARS-CoV-2 genomja milyen bázissorrenddel rendelkezik, nem beszélve olyan közismert tényről, hogy a Nap és a Föld közös tömegpont körül kering.

Tovább rontja a tudomány hitelét, hogy annak egyes képviselői – üzleti, politikai, ideológiai, vagy egyéb okok miatt – hamis eszmék képviselőivé válnak, ami fontos forrásul szolgál a laikus oldalról érkező tudománytagadásnak. Továbbá, az egyes országokban eltérő mértékben jelenlévő anomáliák például a tudománypolitikában, a tudományos karrier lehetőségeiben, a források elosztásában, szintén negatív színben tüntetik fel a tudományt. E problémák jogosan vetik fel azt a nagyon fontos kérdést, hogy milyen szakemberekben bízhatunk meg. E téma egy külön írást érdemelne, itt nem foglalkozom vele.

Nézzük a cikket.

Techet Péter (TP): Akik kritikát fogalmaznak meg, „covidiótának” számítanak. Mit szól ehhez a jelzőhöz?

Ulrike Guérot (UG): Számos cikkemben és interjúmban tiltakoztam ezen jelző használata ellen. Egy demokráciában – habermasi értelemben – alapvető, hogy a beszélő és az érv között különbséget teszünk. Azaz a „legutolsó bolondnak” is akár lehet helyes érve egy demokratikus vitában. Régi igazság, hogy ahogy a gyerekeket, úgy a bolondokat se kell mindig komolyan venni, de esetleg néha éppen ők mondanak ki sok igazságot.

Nagyon sokan a demokrácia alapelveit próbálják ráhúzni a tudományra. A politikai érvek ütköztetése alapvetően fontos a demokráciában, a tudomány viszont nem demokratikus abban az értelemben, hogy az igazság független attól, hányan állítják. Ami a ’bolondok’ piedesztálra állítását illeti… Lehetséges, hogy egy laikusnak igen ritkán igaza van egy szakemberrel szemben egy szakkérdésben, de kiegyenlíteni a két álláspont értékét alapvető tévedés. Ez olyan, mintha egy szimpla utas véleménye a landolás technikai részleteiről ugyanolyan súllyal esne latba, mint a pilótáé. Ami pedig a felvezető kérdést illeti… Egy adott eszmét különféle okok miatt vallhatunk. A tudománytagadás zömében az iskolázatlanságból, a tudatlanságból és a szakmai ismeretek hiányából fakad, még ha erre ellenpéldákat is tudunk felsorakoztatni. Lám, egy professzor is tudománytagadó álláspontot képviselhet.

UG: Egyrészről folyamatosan elfelejtjük, hogy a tudomány tudománypluralizmust jelent. A tudomány nem létezik, mert a tudomány – amint Karl Popper is írja – nem az igazságot éri el, legfeljebb tapogatózva bizonyos ismeretekre juthat. Másrészről pedig, ha eleve nincs tudományos igazság – márpedig nincs –, akkor nem lehet politikát se alapozni erre az állítólagos tudományos igazságra. Mindez azt jelenti, hogy a politika sohasem alternatívátlan, nem bújhat el tudományosnak vélt igazságok mögé.

Ez egy hamis állítás, amely téves konklúzióra is jut, hiszen a „tudományos igazság” fogalmát azonosítja az „abszolút tudáséval”, és ezzel kétségbe vonja, hogy a tudomány egyáltalán alkalmas-e helyes állítások megállapítására. Más szavakkal, a tudományfilozófia ’igazság’ fogalmának idekeverésével, Guérot azt szeretné érzékeltetni, hogy a tudománynak praktikus haszna sincs, azaz nem képes a járványt illetően hasznos információkkal szolgálni. Ezen érvhez felhasználja a ’tudománypluralizmus’ fogalmát, amelyen ő azt érti, hogy a tudomány össze-vissza hadovál, tehát nem érdemes hallgatni rá. Itt a helyzet a következő: mind a vírusról, mind a járványról egyre többet tudunk. Noha, kezdetben nagy volt a véleménypluralizmus a szakmán belül bizonyos kérdésekben, idővel a tudásunk egyre bizonyosabbá válik. Ma már elég jól ismerjük a vírus genetikai anyagát, azt, hogy miként jut be a sejtbe, milyen immunológiai válaszokat és tüneteket produkál, milyen kockázati szinteket jelent az egyes korosztályokban és társbetegségek esetén, stb. Sőt, a tudomány fog megszabadítani bennünket a járványtól is, valószínűleg vakcinák segítségével. Tehát, igenis lehet politikát alapozni a tudományra. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy nem csak a virológia és az epidemiológia, hanem e járvány más aspektusaival foglalkozó közgazdaságtan és szociálpszichológia is tudomány – ha ez utóbbiak nem is annyira egzaktak, mint egy természettudomány.

UG: A jelenlegi vitákat az teszi még abszurdabbá, hogy mostanra már nemcsak azt állítják, hogy egyetlen egy tudományos igazság léteznék, de azt is, hogy ezen igazságnak egyedül a virológusok vannak a birtokában. Mindez persze arra szolgál, hogy akár a virológusok közül is ki lehessen zárni azokat, akik más véleményen vannak.

Itt a jelen helyzet totális félreértéséről van szó. A tavaszi hangzavar mára elcsendesült, a járványt illető fontosabb kérdésekben lényegében már csak egy-két holdkóros megy szembe a tudományos konszenzussal. A vírusszkepticizmus e felkent fehérköpenyes teoretikusai közül igen sokan – a hazai képviselőik 100 százalékban – elemi tudományos ismeretekkel sem rendelkeznek a témát illetően, és oltári nagy szamárságokat állítanak (ld. itt és itt), amelyekre sajnos idehaza is több százezres nagyságrendű fogékonyság található. És ami a lényeg, Guérot állításának éppen az ellenkezője igaz: sajnos e hamis eszmék képviselői nincsenek elzárva a nyilvánosság elől, hanem szabadon szónokolhatnak.

UG: Ez azonban már nem tudománypluralizmus. Egy társadalom számára mindig nyilvánvalónak kell lennie, hogy tudományosan több „igazság” is létezik. A kérdés az, hogy melyiknek hisz a társadalom. A tudomány maga ezt a politikai döntést nem hozhatja meg, ennél az élet sokszínűbb. 

Az, hogy a tudományos kutatás bizonyos szakaszában nagy fokú bizonytalanság van egy konkrét kérdést illetően, nem jelenti azt, hogy többféle tudományos igazság létezik. Nem is értem, egy filozófus hogyan állíthat ilyet. Nagyon zavaros a társadalom hitének és a politikai döntések az összemosása is. Itt Guérot nyilvánvalóan már nemcsak a virológusok, hanem a politika kezéből is kivenné a döntést és átadná a népléleknek. Ha a kérdés leegyszerűsíthető lenne arra, hogy a gazdaságot preferáljuk-e az egészség megóvásával szemben (nem egyszerűsíthető le), és pontosan elmagyaráznánk, hogy milyen következményekkel jár, ha így, vagy ha amúgy döntünk, akkor talán fel lehetne a kérdést tenni a társadalomnak, hogy melyiket választja. Ami problémát jelenthet, az, hogy a vírus elsősorban az öregeket és a betegeket érinti, és egy többségi álláspont nem feltétlenül dönthet a kisebbség életét és halálát illetően. De Guérot nem erről a problémáról beszél, hanem tudományt relativizál.

UG: Az is egy nagyon érdekes kérdés, hogy mikor válik az állítólagos „tudás” politikai cselekvés indokává. Legalább 30 éve tudunk a klímakatasztrófáról. De ez a tudás eddig nem vezetett olyan drasztikus lépésekhez, mint a mostani „tudásunk” a járvány kapcsán.

A tudás idézőjelben való említésével az interjúalany a korábban már megismert attitűdjeinek ad újra nyomatékot. A klímakérdés idekeverése pedig nem tisztességes. Valóban kellene tenni valamit, de itt egy jóval összetettebb problémával állunk szemben, ami ráadásul nem annyira akut, mint a járvány, ezért a halogatásnak nincs következménye már holnap.

UG: Ezerszámra készültek tanulmányok már arról, hogy a kávé egészséges-e vagy sem. Az, hogy én személy szerint melyiknek hiszek, azonban pusztán attól függ, hogy egyébként ízlik-e nekem a kávé vagy sem.

Itt szintén egy érvelési hiba üti ki az értő szemet. Az a tény, hogy bizonyos serkentőszerek hosszú távú egészségre való hatását illetően – a probléma komplexitása miatt – nincsenek megbízható ismereteink, nem jelenti azt, hogy a tudomány más területein (például virológia) tett állítások is ennyire bizonytalanok lennének. A hit a vallás, az ízvilág pedig a gasztronómia kérdéskörébe tartozik, nincs közük a tudományhoz, amely éppen a szubjektivitás kiküszöbölése révén lett ilyen sikeres.

UG: Marina Garcés egy fantasztikus katalán filozófusnő, és ő írt 2015-ben egy könyvet, amiben egy új, radikális felvilágosodást szorgalmaz. Ebben azt mondja, hogy a tudás önmagában semmit sem jelent. Ha ugyanis van valami, ami az egész európai eszmetörténetet meghatározza, az nem más, mint a nemtudás tudása. Szókratész óta minden okos ember tudja, hogy semmit se tud.

Szókratész korában még nem létezett a modern tudomány, érthető volt a témához való szkeptikus hozzáállása. Ma már a tudás szerepét tagadni nem csupán anakronizmus, hanem a tájékozatlanság igen magas foka. A professzor asszony nem képes szakterületén túli valóságészlelésre, nem veszi észre, hogy míg a politikában valóban a vélemények dominálnak, addig a természettudomány szilárd ismereteket, tényeket is képes produkálni. A nemtudást azonosítani az okossággal pedig enyhén szólva morbid.

UG: Ezért fontos, hogy hallgassunk a szellemtudományokra, mert ott a tudomány kapcsán nemcsak a tudomány tárgya, de az alanya is megjelenik, és akkor már sokkal egyértelműbb, hogy a tudományos megfigyelés és ekként annak eredménye nem objektív, hanem a megfigyelőtől nagyban függ.

Guérot itt a tudomány lényegét vonja kétségbe. Heisenberg kvantumvilágra vonatkozó bizonytalansági elvét leszámítva, a modern természettudományban nem merülnek fel komolyan olyan kételyek, hogy egy tudományos eredmény nagyrészt a megfigyelőtől függ. A tudomány egyik fontos eleme éppen a megfigyelő/kísérletező szubjektivitásának kiszűrése.

UG: De most 2020-ban hirtelen el kellene hinnünk, hogy éppen a járványhelyzetben eljött az objektív igazság pillanata. És egyedül a virológusok képesek felismerni ezen igazságot, amit nekünk szó nélkül követnünk kell. Ha tényleg azt hisszük, hogy bárki is képes az egy és abszolút igazságot felismerni, akkor az egész európai szellemtörténetet félreértettük. Ez a mentalitás gyakorlatilag totalitariánus. Egyben eszközt ad a végrehajtó hatalom kezébe, hogy egy totális és abszolút „igazságra” hivatkozva kormányozhasson.

Guérot itt éppen a szakértelmet vonja kétségbe. Visszatérve a repülőgép hasonlatra: abszurd lenne azt állítani, hogy a pilóta döntései a landolás technikai részleteit illetően totalitariánus mentalitásúak, mondván, hogy nem szavaztatta meg az utasokat ennek mikéntjéről. Hasonlóan, a repülőgép tervezői sem nyitnak társadalmi vitát a műszaki tervet illetően, vagy az orvosok nem kérdezik meg a beteget és a hozzátartozókat, hogyan operáljanak. Az európai szellemtörténetet Guérot értette félre, nem pedig a virológusok. A politika viszont valóban kihasználhatja a virológusok érveit hatalmi bázisának tisztességtelen erősítésére, de ez nem a tudomány vagy a virológusok sara.  

UG: A társadalomnak kell eldöntenie, hogyan kezeli a tényt, hogy tudásunk plurális. Lehet azt mondani, hogy szájmaszkot hordunk most, otthon maradunk, de akkor ennek a következményeit is el kell mondani, és ezek tudatában lehet aztán mérlegelni.

A professzor asszony itt ismét összekutyulja a dolgokat. Még egyszer, a tudásunk, abban az értelemben, ahogyan Guérot érti, nem plurális, hiszen a jelen vita szakmai konszenzussá fog érni a fő kérdésekben. Másrészt, mi a csudát kellene elmagyarázni a maszkhasználat következményeit illetően az állítólagos plurális tudás fényében? Észbontó logika, amelyből a maszkhasználat értelmének megkérdőjelezése kapcsán kiáramlik a vírusszkepticizmus bűzös prekoncepciójának szaga.

UG: Ezt a döntést ne a végrehajtó hatalom hozza meg, amely állandóan a tudományra hivatkozik, hanem a parlament, ahol lehetséges a plurális vita. Egy plurális vitában pedig már nemcsak a virológusok, de a tanárok, a szülők, a gyerekek, az öregek, a közgazdászok szempontjai is megjelennek.

Sokan a virológusokat vádolják azzal, hogy ők hozzák a politikai döntéseket. Ez azonban tévedés, a döntéseket – a probléma természetétől függően – eddig is a kormányok és/vagy a parlamentek hozták meg. Guérot az egész társadalmat szeretné bevonni a döntés folyamatába, még a gyerekeket is ideráncigálva. A szakértelem kerül itt szembeállításra a demokráciával. Ez egyébként egy valóban érdekes dilemma. Gondolhatjuk persze azt, hogy a népnek kellene közvetlenül döntenie a saját sorsáról, de arra a következtetésre is juthatunk, hogy egy politikai erőt azért választottak hatalomba, hogy az a szakértelem alapján működő kormányt állítson fel. A Johns Hopkins Egyetem felmérése alapján, Magyarországon a népesség 36 százaléka véli úgy, hogy az állami szervek szándékosan hazudnak a Covid-ban elhunytak magas számát illetően (például Németországban 28 százalék ez az arány), azért, hogy azt a látszatot keltsék, egy komoly járvány tombol körülöttünk. És ez csak a konspirációs elméletekben hívők aránya, a vírusszkepticizmus azonban ennél szélesebb forrásból merít. Biztos, hogy a laikusokra kellene bízni a járvány kezelését és egyéb szakmai problémák megoldását?

UG: A gond az, hogy a politika folyamatos tudományra hivatkozása az alternatívátlanság látszatát keltette számos emberben. Tessék megnézni: évek óta a világban nem lehet egy-egy politikai reformot meglépni úgy, hogy előtte ne kellene több ezer tudományos elemzést berendelni, mintha a tudomány képes lenne objektív eredményekre jutni, valamint a politikai döntést átvállalni.     

Egy tudományegyetem professzora folytatja nyíltan tudományellenes nézeteinek kifejtését: a tudomány objektivitását illető filozófia vita kapcsán, kétségbe vonja a tudomány szerepét a valóság megismerésében, és azt a képességét, hogy praktikus megoldásokat tud javasolni konkrét problémák megoldására. És még egyszer, a tudomány nem dönt, hanem feltár.

UG: De persze ezen tudományos kutatásokat is politikai célok vezérlik. Ki fizeti őket? Kik állnak mögöttük? Manapság egy egész thinktank-ipar működik, amely mást se tesz, mint ontja magából az állítólag objektív elemzéseket.

Megérkezik a várva-várt háttérhatalom konspiráció is, már csak billgécc és a véháó hiányzik. Vegyük észre, hogy egy látszólag cizellált érvelés rendkívül szegényes gondolati tartalmak elfedésére is szolgálhat, mint ahogyan az a jelen interjúban is tapasztalható.

UG: Az egyház – a katolikus, amihez én is tartozom – sajnos feltűnően hallgat a jelenlegi válságban. A jézusi felszólítást, hogy ne féljetek, nem az egyház, hanem Trump mondta ki. Trump mondata nemcsak a Bibliára emlékeztet engem, de Vilmos császár mondatára is: „a polgár elsődleges kötelessége a nyugalom”. Ami azt is jelenti, hogy a politikának meg elsődleges kötelessége a polgárt megnyugtatni. Ehelyett most a polgárokat mindenféle számokkal hipnotizálják és terrorizálják.

Az amerikai elnököt piedesztálra emelni a járványkezelést illetően, főleg a „ne féljetek” kijelentése miatt, a bizarr abszurditás kategóriájába tartozik. Megjegyzem, ez a járvány az Egyesült Államokat sújtja a leginkább a világon (262 ezer körüli a halottak száma: 2020.11.22), nem függetlenül Donald Trump vírusszkeptikus és tudománytagadó nézeteitől. Reméljük, a legfőbb járványügyi szakembert, Anthony Fauci-t – fenyegetései ellenére – nem fogja eltávolítani a pozíciójából éppen most, amikor az USA-ban újult erővel támad a vírus. A ’mindenféle számokat’ természetesen a világhatalom kormányrúdjára hajtó tudósok produkálják.

UG: Az idézett katalán filozófusnő, Marina Garcés – akit nem tudok elégszer idézni, annyira kiváló – írja a tudósok kapcsán: ne higgyetek nekik! A mai társadalomkritika, amely hű a marxi hagyományokhoz, ott kezdődik, hogy nem hiszünk a jelenlegi tudományos apparátusnak és a felhalmozott adatoknak, amelyekből amúgy se következik semmi se.

Atyaég! Itt említem meg a szakmai hitelesség problémáját. A társadalomnak igen nagy szüksége lenne arra, hogy egyes szakmai pozíciók széles körű bizalmat élvezzenek a társadalomban, függetlenül az azokat betöltő személyektől. Professzorként igen elkeserítőnek vélem, hogy ugyanilyen pozícióban lévő kollégát kell kioktatnom nyilvánosan elemi tudományos ismeretekből, ahelyett, hogy közösen lépnénk fel a tudománytagadással szemben. Ehelyett azonban folyton olyan érvekkel kelljen szembesülnöm a laikusok részéről, hogy de hát más professzorok teljesen más állításokat fogalmaznak meg, mint én, aki a főáramú tudományt képviselem, és természetesen nekik van igazuk, én csak egy lefizetett hitvány alak vagyok.

TP: Lehet mondani, hogy a tudomány az új vallás, a tudósok az új főpapok?

UG: Ez a fajta abszolút hit a világ totális megismerhetőségében, azaz abban, hogy a politikát fel kell váltania „a szakértő tudománynak”, ahogy azt a neoliberálisok hirdetik, teljességgel idegen az egész európai gondolkodástörténettől. És igen, bizonyosan egyfajta új valláspótlék. De baloldali, felvilágosult, szekuláris nőként is inkább hiszek akkor már egy igazi vallás kinyilatkoztatásában, mint a mai neoliberális tudomány Excel-táblázataiban.

Guérot itt az elátkozott neoliberalizmust azonosítja a tudományossággal, és katolikus hívőként, a ’szakértő tudományt’ valláspótlékként említi, és kifejezi, hogy inkább a vallási kinyilatkoztatásokban hisz, mint az Excel táblázatokban. Már csak egy apró lépésre vagyunk attól, hogy az imát nevezzük meg a járvány megállításának leghatékonyabb eszközeként. Ámen.

Összefoglalva. Ebben az írásban egy politológus-filozófus professzornő és egy alákérdező újságíró a tudománytagadás eklatáns példáját demonstrálják. Itt nem az élet iskolájában végzett laikusokról van szó, hanem az értelmiség csúcsát képviselő személyekről. Valószínűleg egy, a társadalomtudományokban és az azokat művelők megbízhatóságában csalódott hölgyről van szó, aki az innen származó relativizáló nézeteit kiterjeszti a természettudományokra, ideértve a virológiát is. A társadalomtudományok állításainak megbízhatósága valóban jelentősen kisebb, mint a természettudományoké, de Guérot relativizáló nézetei az előbbiek esetében is jelentősen eltúlzottak. Másrészt, a professzor a két tudományterület szándékos összemosásával, egyértelműen a természettudományok hitelességét szeretné megkérdőjelezni. Egy könyvtár magányában megfogalmazott téves gondolatok ártalmatlanok. A nagy nyilvánosság előtt való hangoztatásuk, főként ilyen mértékű vírusszkepticizmus esetén, viszont felmérhetetlen károkat okoznak. Sajnos, az Igazság utáni kor abszurd eszméi egyre nagyobb teret nyernek, s ebben az irracionalizmus szellemi vezetőinek felelőssége óriási, hiszen a laikus tömegek rájuk hivatkoznak, legyen szó maszk- és járványtagadásról, alternatív orvoslásról, klíma-szkeptikusságról, vagy bizarr összeesküvés-elméletekről. A jelen helyzetben a tudományra nagyobb szükség van, mint bármikor valaha: nyakunkon egy halálos vírus, a globális felmelegedés és annak számos következménye fenyeget, a társadalom valóságtagadó erői pedig a politikai hatalom megszerzésére törekszenek. Tenni kellene valamit, amíg nem késő.