Nem a nemzet ért el döntetlent
Nincs itt az ideje a fanyalgásnak. És nem is tenném, hisz valóban: a magyar futball válogatott nagyszerű teljesítményt nyújtva döntetlent ért el a világbajnok franciák ellen. És ez nem egy véletlenül kicsúszott eredmény volt, nem pusztán azért dicsérhetjük a focistáinkat, mert – mint szoktuk egy-egy vereség után –, hogy legalább becsülettel küzdöttek, hanem partnerei voltak az ellenfélnek. Mellesleg a portugálok ellen, a második félidőben szintén európai focit mutattak be a magyar játékosok, más kérdés, hogy a vége, amolyan hagyományosan alakult.
Most, szombaton délután nem. Így most bekövetkezett az, amire senki nem számított: nem pont nélkül zárjuk az Európa-bajnokságot, sőt: Münchenben, a másik világbajnok ellen ki-ki meccset játszhatunk. Az esélyek nem mellettünk szólnak, de azért jó érzés lesz majd úgy odaülni a képernyők elé, hogy van miért szurkolni.
Szóval tényleg nincs itt az ideje a fanyalgásnak. Nem csak azért, mert mostanság egy-egy kritikai megjegyzés is képes kiváltani a szurkolók haragját. Egy rossz mondat, egy eltévesztett hangsúllyal könnyen népharagot zúdíthat magára az ember. Gondoljunk csak arra, hogy derék szélsőjobbos kollegáink már azt is magyar-ellenes megjegyzésként interpretálták, amikor Gyurcsány Ferenc arra a kérdésre, hogy mit szól ahhoz, hogy Szoboszlai nem játszik, annyit válaszolt: Istenem. Ebben a klímában valóban muszáj odafigyelni a szavakra, és – hogy mindenki elégedett legyen – csak hurráoptimista mondatokkal szabad operálni.
Muszáj?
Valóban teljesen meg kell hülyülnünk, pusztán azért, hogy megfeleljünk egy túlzó, a focin messze túlmutató hangulatnak? Muszáj alkalmazkodnunk, és nagyobbat mondani, mint, amit normálisan gondolunk? Fel kell ülnünk ennek a kikövetelt nacionalizmusnak? Az MTVA stúdiójában ülő szakértő, az egykori válogatott Korsós György is hozta a kötelezőt: a magyar nemzet, a magyar társadalom sikeréről beszélt. Amin persze nem vagyok meglepve, ott, abban a stúdióban nem is mondhat mást. Ott, ahol az Európa-bajnokság kezdete óta hallhatjuk, naponta többször a hirdetést. Azt a hirdetést, amely így szól: mások egy csapatot látnak, mi egy egész nemzetet. Bevallom fogalmam sincs, hogy mit akar sugallni a reklám, de talán éppen azt a hamis illúziót, hogy a magyar futball válogatott egyenlő a nemzettel, egyenlő a társadalommal. Ez, a feltehetően a kormány által legyártatott valami nyilván éppen azt akarja elérni, hogy többet gondoljunk a foci mögé, többet gondoljunk egy-egy esetleges siker mögé, és feltétlenül higgyünk benne: mi magunk is ott vagyunk a pályán, a győzelem a mienk is, meg hát persze a mi dicsőséges kormányunké, amely mindezt megteremtette számunkra.
Nem azt mondom, hogy ne legyünk büszkék a világbajnok elleni döntetlenre. Nem azt mondom, hogy ne töltsön el bennünket büszkeség, magyarságunk tudata, ha elérünk egy jó eredményt. Mint ahogy akkor se gondoljuk magunkat kevesebbnek, ha történetesen veszít és kiesik a válogatottunk. Nem a magyar nemzet, nem a magyar társadalom veszít általa. Szomorúak leszünk, akkor is, ha esélyesként bukunk el, és akkor is, amikor esélytelenek vagyunk. De egy pillanatig sem hihetjük, hogy a nemzet bukott el, vagy a nemzet nyert. A nemzet akkor nyer, ha józan marad minden helyzetben, ha nem ül fel populista vezetők manipulációinak. Ha pontosan tudja, hogy ez ilyen vezető annak örül, ha fel tudja heccelni a tömeget, ha a futball-labda mögé olyan nemzeti érzéseket rejt el, amelyek azonnal képesek azonosítani magukat a társadalommal. Ha bele tudja ültetni az agyakba az ilyen egyébként értelmetlen kijelentéseket, miszerint mások egy csapatot látnak, mi egy egész nemzetet.
Nem: nagyszerű dolog, ha nem kapunk ki a világbajnoktól. Még nagyszerűbb, ha még a győzelemre is volt esély a csapatnak. Igen, a magyar csapatnak. Ők értek el döntetlent, a szurkolók kitartó biztatása mellett.
A nemzet, a társadalom pedig, túl az örömön, ugyanúgy várja a holnapot. A jobb napokat.
