„Nem sztár akarok lenni, csak jó zenész” – Interjú Takács Vilkóval
Gyerekkori álmok, hosszú utak, klubkoncertek, arénák, család, háttérmunka és szenvedély. Takács Vilko pályája nem hirtelen sikertörténet, hanem következetes építkezés eredménye.
„Gyerekkoromban minden csak vágyálom volt” – mondja. „Egy vidéki környezetből jövök, ahol az, hogy valaki nagy zenekarokban játszik, vagy országosan ismert lesz, inkább álom volt, mint terv.” Az út nem zeneiskolákon át vezetett. Barátoktól, próbákon, koncerteken tanult.
„Én sosem tanultam zenélni. Teljesen magamtól jött. A haverjaim mutatták meg, hogy ezt így fogd le, azt úgy. A mai napig zavar, hogy nincs egzakt tudás a fejemben, de sokan mondják, hogy pont ez adja az ösztönösséget.”
Közösségben gondolkodva
Pályája során sosem magányos zenész volt. A hosszú távú együttműködések mindig fontosabbak voltak számára, mint a gyors váltások. „Én mindig csapatjátékos voltam. Nekem a zenekar a család. Nem csak arról szól, hogy együtt játszunk, hanem hogy együtt élünk.”
Több mint tizenkét éve tagja a Kártelnek, hosszú ideje működteti Nirvana Tribute zenekarát, és számos más projektben is aktív. „Ha valaki megnézi a pályámat, látja, hogy sehol nem csak egy évig voltam. Én szeretek hosszú távon együtt dolgozni.”
Rajongó maradt
A siker ellenére sem szakadt el attól, ami miatt egykor gitárt vett a kezébe. „Hiába vagyok ismert zenész, én a mai napig rajongó vagyok. Ott állok az első sorban, csápolok egy koncerten.”
A tribute-zenekarok számára nem pótlékot jelentenek, hanem visszatérést a gyökerekhez. „Minden zenész úgy kezdi, hogy a kedvenc zenekarai dalait próbálgatja. Engem mindig a dalok érdekeltek, az, hogy bele tudjam élni magam az eredeti szerző világába.”
Közben saját dalokat is ír. „Mindig volt saját projektem. Szeretek zenét szerezni, szöveget írni. Nekem a kettő együtt működik.”
Kis kluboktól az arénákig
A koncerthelyszín mérete nála nem rangsort jelent, hanem hangulatváltást. „Mindig az a kedvencem, ami éppen történik velem. Ott sokkal intimebb a kapcsolat. Meg tudsz szólítani embereket, beszélgetsz velük.”
A földön maradni
Az ismertség próbára teszi az embert. „Nekem is volt egy ilyen korszakom. De szerencsére voltak körülöttem emberek, akik szóltak, hogy rossz az irány. Azt mondták: vegyél vissza. Te is ember vagy. Magyarországon nincs igazi sztárkultusz. A sztár nekem Mick Jagger. Mi inkább ismert emberek vagyunk.”
Gyerekkori álom: Tankcsapda
„Tizenhárom éves voltam, amikor először láttam őket. Tomboltam a koncerten. Aztán harminc év múlva ott állok velük a színpadon. Ez szürreális. A profizmusuk elképesztő. A szervezés, a kommunikáció, minden.”
Család és zene
„Ehhez kell egy olyan társ, aki érti ezt az életformát. Nálunk úgy van, hogy ő az éjszakai ügyeletes, én meg nappal vagyok többet a babával. Ez a kis csöppség a legnagyobb boldogság az életemben.”
„A zenélés csak harminc százalék”
„Ha őszinte vagyok, maga a zenélés körülbelül harminc százalék. Plakát, poszt, videó, szervezés, reklám, merch – ez brutális mennyiségű háttérmunka. Szeretem, amikor összeáll minden, és azt mondhatom: ezt megcsináltuk.”
A duó és az alkotás öröme
A Covid alatt indult el Zolival közös projektjük, a Dos Diavolos. „Rengeteget voltunk együtt, és kiderült, hogy tök jól gitározik. A mocsárblues műfajban elsők vagyunk az országban. Olyan helyekre jutunk el, ahova a Kártel nem. Két lemezünk már van, most készül a harmadik. Volt, hogy a kocsi hátsó ülésén tanultunk meg egy Rolling Stones-dalt, és este már játszottuk.”
„A gitárt nem lehet letenni”
„Soha. Nem értem, amikor valaki leteszi a gitárt. Az IBM-nél dolgoztam 11 évig. A kettő együtt túl sok volt. Addig csinálom, amíg élek. Amíg van bennem kraft.”
Takács Vilko története nem a gyors sikeré, hanem a kitartásé, az alázaté és a folyamatos fejlődésé. Egy zenészé, aki rajongó maradt. Egy apáé, aki felelősséget vállal. Egy alkotóé, akinek a gitár az élete.
