Nincs két egészségügyre való eszközünk, személyzetünk

– A kormányváltásra készülő politikai erők a jelenlegi kormányzati struktúrában gondolkodnak? Marad az egészségügyet is magában foglaló giga-minisztérium?

– Én csak azokat az elképzeléseket ismerem, amelyek a szakterületemhez kapcsolódnak. Abban minden ellenzéki párt egyetért, hogy egy új kormányzati struktúrában az egészségügynek önálló minisztériumra lesz szüksége. Abban is egyetértünk, hogy a szociális terület ugyancsak ide tartozzon, hiszen határterületekről van szó. Ha megnyerjük a választást, nem másnap kell elkezdeni gondolkodni azon, hogyan kezdjünk hozzá a változtatásokhoz, és milyen személyi összetételben állítsuk fel, mondjuk, az új egészségügyi vagy járványügyi szervezetet. Kész dokumentumokra lesz szükség, amelyekben az országos ellátórendszer teljes vertikuma már ki lesz dolgozva és annak alapján azonnal el lehet kezdeni dolgozni.

– A szakma vagy a politikusok kezében van az előkészítés?

– Kétféle csoportot hoztunk létre. Az egyikben a pártok delegáltjai kaptak helyet, az ő feladatuk a kormányváltás után kialakítandó egészségügyi ellátással kapcsolatos politikai egyeztetés és az egyes tisztségekre szánt jelöltek kiválasztása. Nekik ezekben a lényegi kérdésekben kell konszenzusra jutniuk. A másik csapat – hasonlóan az előzőhöz – a civil szervezetek elvárásait hivatott összegyűjteni, szakmai és háttéranyagokkal segíteni a döntéseket. És mindezek mellett létrejött egy olyan szakmai csapat is, amelybe gyakorló orvosokat, korábbi és jelenlegi egészségszervezőket hívott meg az ellenzék kormányfő-jelöltje.

– Mintha a szakmai szervezeteket nem említette volna. Hol van például a Magyar Orvosi Kamara? Amikor kerestük őket, a jövőt illetően nem is álltak szóba velünk.

– A kamara hozzáállása számomra is furcsa. Amikor „politikusként” szerettem volna egyeztetni a szakmai szervezetekkel, köztestületekkel, szakszervezetekkel, a MOK részéről elzárkóztak a tárgyalásoktól. Ők „dolgoznak”, mondták, nem akarnak egyik politikai erővel sem tárgyalásokba bocsátkozni.

– De a kormánnyal annak idején megtették.

– Csőbe is húzták a kamarát. Most óvatos távolságtartást érzek a részükről, megégették magukat az egészségügyi szolgálati törvénnyel. Úgy gondolom, nem akarnak olyan helyzetbe kerülni, hogy a jelenlegi kormány azt mondhassa, lám, a MOK is segít a kormányváltásra készülő pártoknak. Ez legyen az ő döntésük. Ha eljutunk majd egy olyan stádiumba, amikor az elképzeléseink összeállnak, el fogom azt küldeni mind az orvosi, mind a gyógyszerészi illetve a szakdolgozói köztestületeknek. Kíváncsi leszek a véleményükre. Egy kész anyagról talán bátrabban mernek véleményt mondani Kincses Gyuláék is.

– Milyen egészségügyi ellátórendszert szeretne felépíteni az ellenzék, ha felhatalmazást kap erre?

– Szinte nulláról kell majd felépíteni egy szakminisztériumot.

– Nem lesz könnyű feladat…

– Hát nem. Szerencsére van segítségünk, a korábbi egészségügyi miniszterek, a ma már nyugdíjas, de sok tapasztalattal rendelkező egykori vezető köztisztviselők is bekapcsolódtak a munkába. Megbeszéltük: örülünk a támogatásuknak, de hozzanak magukkal két-három fiatalt is a csapatba. Komolyra fordítva: mint említettem, a választási programban az egészségügy és a szociális terület ismét egy kézbe kerül majd, a terveken két önálló csapat dolgozik, de összhangban vagyunk. Úgy gondoljuk, az új minisztériumnak nem a XIX. vagy akár a XX. századi struktúrában kell majd működnie, korszerű, az informatikát használó és szerteágazóan alkalmazó szervezetben gondolkodunk. Ebben a szellemben csatlakoznak majd a háttérintézmények is. Úgy érzem modern, de nem túlbürokratizált intézmény lesz egy kormányváltás utáni szakminisztérium.

– Az orvostársadalom meglehetősen konzervatív, a vezetői idegenkednek a változásoktól. Elfogadják majd ezt a szemléletet?

– Visszakérdezek: kik ma az orvostársadalom vezetői?

– A professzorok.

– Rajtuk most nem sok múlik. Fontosabb, amit Pintér Sándor gondol, vagy talán még Kásler Miklós és Jenei Zoltán országos kórházi főigazgató. A régi vezetői garnitúrát 2013 után leváltották, most mindenki egy kicsit tart a központi hatalomtól, az intézményvezetők kezében nincsen semmi motiváló eszköz, amivel – mondjuk – a várólistákat lehetne ledolgozni. Ebben a helyzetben még a nyilatkozati tilalom is belépett, amit nehezít, hogy a szakmai fórumok sem működnek. Sem a járóbetegeket ellátók, sem a gazdasági vezetők, de még a kórházvezetők kongresszusa sem ült össze az utóbbi években, ami szinte lehetetlenné teszi az általános belső kommunikációt. Ebben a helyzetben nem tudok válaszolni a kérdésére.

– Másképp kérdezem: a központosítás fenntartása szerepel a tervekben?

– Az olyan központosításra, mint amilyen például az Országos Kórházi Főigazgatóság, amely most gyakorlatilag Káslerék végrehajtó szervezete, nem lesz szükség, több funkciója bekerül majd a minisztériumba. Újra kell szervezni az ÁNTSZ-t is, amit bedaráltak a kormányhivatalokba, a hozzáértő szakembereket pedig elküldték. Hogy ez hiba volt, kiderült a járvány kezelésekor: látjuk, nem a szakértelem dominál. Vissza kell állítani a járási, a megyei és az országos tisztiorvosi hivatalokat, hogy azok a helyi ellátórendszert segítsék. Úgy kell elkülöníteni a kórházi kapacitásokat, hogy intézményen belül ne keveredjenek a covidos betegek a nem covidos panaszokkal jelentkezőkkel. Ne kelljen rettegnie senkinek, hogy ha egy szívműtétre fekszik be a kórházba, esetleg a vírus miatt kerülhet életveszélyes helyzetbe.

– Az egészségügy jövőjéről szólva, ismét előkerül a több évtizedes dilemma: mi legyen a kórházi ágyak sorsa? Városi kórházakra, vagy centrum kórházakra volna inkább szükség?

– A helyi, városi kórházak szerepe egészen biztosan átértékelődik. Be kell látni, képtelenség magas színvonalon üzemeltetni a kis kórházakat, ha nincsenek helyben megfelelően felkészült orvosi teamek. Egy-egy „magányosan” dolgozó orvosra nem lehet, mondjuk, a teljes érsebészeti és sürgősségi ellátást rábízni. A jövő a teljes megyei vagy akár régiós centrumok kialakítása, ahová a fiatal szakorvosok képzése is delegálható, miközben a helyi, városi kórházakban megmaradhat az ambuláns ellátás, hozzáférhető a korszerű diagnosztika. Az, hogy legyen egynapos sebészet és SBO, legyen mód egyszerűen gyógyítható kórházi kezelésekre, lesznek krónikus osztályok, ápolási osztályok, a rehabilitáció teljesen egyértelmű. Bonyolult esetekben – sztrókkal, szívinfarktussal – azonnal a megfelelő intézménybe kell, hogy kerüljön a beteg, így csökkenthetők a maradandó károsodások, gyorsabb a beteg felépülése. A nyugdíjas orvosoknak is fontos szerepet szánunk, hiszen a 40-50 éves szakmai gyakorlatukkal a járóbeteg-ellátásban el tudják látni az ott jelentkező betegeket, el tudják dönteni, hogy a hozzájuk fordulóknak műtétre, vagy gyógyszeres kezelésre, esetleg további vizsgálatokra volna szükségük. Egyszóval: átrendeződés kell, mert nincs sem elegendő orvos, sem ápoló, szakápoló az országban.

– Mi a helyzet a külföldre ment szakemberekkel?

– A kormányváltás utáni első lépésekről kérdezett. Illúzió volna azzal számolni, hogy akik eddig külföldön dolgoztak, azonnal, vagy akár egy év alatt majd visszaszállingóznak. Persze erre fogunk törekedni, mert jó volna, ha hazahoznák azt a tudást, szemléletet, amit Svájcban, Németországban, Svédországban, Hollandiában, Angliában megszereztek. Sokan persze tartanak attól, hogy visszajöjjenek az egészségügy korábbi „félfeudális” viszonyrendszerébe, de ha sikerül megbizonyosodniuk a változásokról, megtörhet ez a jég. Talán még ennél is fontosabb, hogy mielőbb elkezdjük az egészségügyben dolgozó szakadminisztrátorok képzését, hogy mindenki végezhesse a maga dolgát: az orvos és a képzett nővér a beteggel foglalkozhasson, az adminisztrátor pedig a papírmunkával.

– Ma még komoly bérfeszültség van ezen a téren. Lehet ezen változtatni?

– Nem lehet – kell! Az első lépések közé sorolandó, hogy a pályán lévő szakdolgozókat 2022-ben is megtartsuk. Optimista álmom, hogy visszacsábítsuk mindazokat a nővéreket, szakápolókat, mentőtiszteket, akik az utóbbi két-három évben hagyták el az egészségügyet. A munkájuk nagyon sok helyen iszonyatos pszichés megterheléssel járt, a bérükből pedig egyszerűen nem tudtak megélni. Abban egyetértünk a szakdolgozói érdekképviseletekkel, hogy ehhez 1:2 arányú bérszorzót kell kialakítani.

– Honnan lesz erre pénz, ha a kormány most kiüríti a kincstárat?

– Ez legyen a közgazdászok és a jogászok gondja. Olyan mértéktelen vagyonkiszervezés folyt az utóbbi hónapokban, ami gyakorlatilag az ország működőképességét veszélyezteti. Hihetetlen összegek vándoroltak át közvagyonból magánzsebekbe. Az orvosképzésben például nem a szakma, nem az egyetemi tanács, hanem a kuratóriumok hozzá nem értő fideszes politikus komisszárjai dönthetnek.

– Megoldható a vidéki háziorvos hiány felszámolása?

– Hatszáznál több praxis üres, 800 ezernél több embernek nincs háziorvosa. A falusi vegyes körzetek 30 százaléka van ebben a helyzetben. A jelenlegi kormány a megyei kórházakhoz akarja telepíteni ezeket a háziorvosi ellátásokat. Praxisközösségeket kíván létrehozni, de nem tesz pénzt a rendszer működtetésébe. Nyugaton működik a dolog, de ott minden egyes elvégzett feladatért ugyanolyan finanszírozást kapnak a praxisközösségek, mintha járóbeteg ellátásban kezelték volna pacienst. A betöltetlen praxisok tekintetében én úgy látom, nálunk is egy olyan modellt kellene kiépíteni, mint amilyen Finnországban, vagy Svédországban bevált. A nehéz, távoli körzetekben kétszeres honoráriummal kell majd díjazni az orvosi munkát. Ezzel párhuzamosan fel kell kelteni a medikusok körében a háziorvosi szakma iránti érdeklődést. A '80-as '90-es években egyszer már jól működött, most kevés a jelentkező a rezidensi helyekre.

– Mi a véleménye a fizetős egészségügy térnyeréséről?

– Ez a mostani kormány lopakodó akciója. Oligarchák és a NER-hez köthető személyek a nagyobb városokban felvásárolták a nagy forgalmú járóbeteg-rendeléseket, a közfinanszírozott ellátást forráshiányossá tették, ezzel a várólisták egy-két évesre növekedtek. Most már nemcsak a jómódúak vállalják a másfél-kétmilliós csípőizület műtétet a magánkórházban, hanem a szegényebb családok is rákényszerülnek és összedobják az idős szülőknek ezt a pénzt, mert nem bírják nézni a szenvedésüket. Ki látja el ott a betegeket? Az az orvos, aki amúgy a közkórházban dolgozik. Ebben a béremelés nem segített, az állami intézmények továbbra sem motiváltak abban, hogy növeljék a műtéti kapacitásokat, rávegyék a dolgozóikat, hogy házon belül végezzék el azokat a beavatkozásokat, amelyeket egyébként magánrendelésben látnának el. Abból a szempontból is rendbe kell tennünk a közfinanszírozott egészségügyet, hogy a drága diagnosztikai berendezések a kórházakban naponta ne csak néhány órát működjenek. Nincs sem két egészségügyre való eszközünk, sem dupla személyi állományunk.