Nógrádi Gábor: az író akkor is tanít, ha nem akar 

– Munkásságát ismerve, érthető, hogy az oktatás és köznevelés csoportjában jelölték Prima Primissimára, bár a Magyar Irodalom kategóriájában ugyanúgy helye lehetett volna. Mit gondolt, amikor megtudta, melyik témakörben érte a megtiszteltetés?

– Szóhoz sem jutottam az örömtől. Balogh Gabriella, a bizottság titkára bizonyíthatja, aki felhívott. Csak dadogtam, hogy „köszönöm” meg „fantasztikus”. Mellesleg egy kis zöldséges pavilonban álltam éppen paradicsomos, szilvás, hagymás ládák között, és igyekeztem halkan örülni, mert ott volt az eladó, meg néhány vevő, és sejtettem, hogy az információ nem publikus, azaz még a legközelebbi rokonaimnak sem mondhatom el. Hát még idegeneknek, akik öt perc múlva már posztolnák a közösségi hálón.

– És nem is mondta el?

– Gergőnek és Bencének, a fiaimnak elmondtam, mert nélkülük nem öröm az öröm, és ők tudnak titkot tartani. 

– És tudtak?

– Szerintem igen. Mind a ketten írók, újságírók, a médiát jól ismerő, egykor lapoknál magazinoknál dolgozó szakemberek: tudják, miről kell hallgatni és miről nem. 

– Visszatérve az oktatás, köznevelés kategóriába jelölésre, inkább írónak vagy inkább tanítónak, nevelőnek tartja saját magát?

– A kettő a legtöbb író esetében elválaszthatatlan. Jókai egy egész nemzetet tanított romantikus hazaszeretetre. Mikszáth, Móricz, Konrád az adott hatalmi szervezet sunyiságának, kétszínűségének, erkölcstelenségének felismerésére okított. Nemigen lehet elválasztani az esztétikai élményt a pedagógiai üzenettől. Persze előfordul, hogy távolabb vannak egymástól bizonyos költők, költészeti stílusok esetében, vagy sokkal közelebb az ifjúsági irodalomban. Én mindig azt vallottam, hogy inkább tanító vagyok. Még korai verseimben is, amelyeket aztán igazán nem didaktikus céllal írtam, megtalálható a nevelési szándék. 

– Tudatosan törekszik a regényeiben a tanításra, vagy csak úgy, ahogyan az említett klasszikus írók: regényt írnak és közvetve tanítanak?

– Tudatosan. Már a témaválasztással is didaktikai céljaim vannak. Tudom, hogy ez sokaknak, irodalmároknak nem tetszik. Az a fixa ideájuk, hogy a művészet nem program kérdése. Vagy lélekből szól, vagy tanmese. Az írói gyakorlatban ez nem így van. A tudatos – vagy legyen ösztönös – szándék és az írói megvalósítás olyan szoros kapcsolatban van, mint az emberi testben a szervek. Agy, szív, erek, tüdő külön-külön nem működik. Amikor Móricz a Rokonokat tervezte, vajon nem tudta, miről akarja lerántani a leplet? Miről akarja felvilágosítani az olvasóit? Talán Ady az Ifjú szívekben élek című versét úgy írta, mint egy öntudatlan zseni? Biztos, hogy miközben írt, pontosan tudta, mit akar mondani. A tehetség költészetté formálja a tudat üzeneteit. Ha nagy a tehetség, magas szinten, ha kisebb… Nos, akkor csekélyebb az esztétikai hatás. Bár ez a befogadótól is függ: hány ember sír szentimentális verseken, regényeken, filmeken!… De ez egy másik téma és messzire vezetne.

– Visszatérve az alapkérdésre: tehát mégsem mondhatjuk, hogy a tanítás az, ami elsődlegesen, netán kizárólagosan irányítja egy ifjúsági regénye megszületését?

– Nagyon rossz regény lenne, ha minden mondatban tudatosan törekednék az eleve elhatározott tanítói mondandó kifejtésére. Vagy nem is lenne regény, hanem valami ismeretterjesztő vagy tanácsadó, felvilágosító tanulmány. Kicsit furcsa lesz a példa, de az alkotói folyamat egy kicsit olyan, mint amikor a kisebb gyereket kivisszük a játszótérre és elengedjük, hogy csinálja, ami neki ösztönösen örömet okoz. Közben azonban figyeljük, hogy ne kerüljön veszélyhelyzetbe. Ő játszik, éli az életét képessége, tehetsége, érzelmi szükséglete szerint, mi pedig figyelünk rá és ellenőrizzük, hogy ne legyen baj. Lehet, hogy ez nem a legjobb példa volt, de nagyon nehéz a tudatos és az ösztönös alkotói tevékenységet elválasztani, amint már mondtam. Mind a kettőre szükség van, hogy a mű létrejöjjön. 

– Úgy tudom, nevelői munkája nem merül ki könyvek írásában. Sőt, számos más tevékenysége, akciója sokkal egyértelműbbé teszi a jelölését. Például az író-olvasó találkozókra gondolok…

– Mostanában alig-alig vállalok találkozót. Élvezem, életet ad, de fáraszt. Régebben évente 80-100 ilyen esemény volt. Gergely fiam szerint, aki többnyire elkísért, és íróként is közreműködött, túl magasra teszem a lécet. Keveset beszélek magamról, még kevesebbet a könyveimről.

– Ha nem önmagáról, az íróról, és nem a műveiről mesél, akkor miről?

– A tehetségről, a képességről, ezek felismeréséről, megőrzéséről, fejlesztéséről. Aztán sokszor beszélek az olvasás, az irodalom fontosságáról a lelki és szellemi fejlődésben. Mi történik a tudatunkban, amikor olvasunk? Miért, hogyan fejleszti a szövegértést? Egyáltalán: miért olvasunk? Miért hallgatunk zenét? Miért nézünk filmeket? Miért, hogyan gyógyítanak a művészeti alkotások? 

– Bocsánat, de ezt a gyerekek értik?

– Igyekszem olyan példákkal megvilágítani ezeket a gondolatokat, amelyek érzékletesek és talán élményt adóak. De Gergely persze sokkal népszerűbb ezeken a találkozókon. Ő sokkal közelebb van a gyerekek világához. Életkorát és attitűdjét tekintve is. Nem beszélve színészi, előadói képességéről. Furcsa ezt mondani, de lehet, hogy a jelölés felét neki kellene átadnom, olyan sok mindent tett irodalmi és zenei vonalon is az ifjabb nemzedékekért. Ha csak az újra mesélt klasszikusokat említem, amelyeket neki köszönhetünk.

– És amelyekért annyi szidást kaptak annak idején...

– Csak a civil tájékozatlanság és a tudatlanság bírált bennünket, ha a szakmai elitizmus hörgését nem számítom. Írók, irodalomtörténészek ugyanis úgy nyilatkoztak, mintha nem tudnák, hogy évszázadok óta átdolgozzák a klasszikus műveket. Különben szinte senki sem olvasná azokat, ami a joggal megbecsült egykori szerzők halálos ítélete lehetne. Ki olvassa Kemény Zsigmondot, Tolnai Lajost, Eötvös Józsefet? Egyetemisták irodalom szakon, mert kötelező. Gergő átdolgozta az egykori műveket azért is, hogy eljusson a könnyebb irodalom kedvelőihez. Ki tudja Magyarországon, hogy még a Nobel díjas Sorstalanságot is átírták Svédországban, hogy a svédül kevésbé jól tudókhoz is eljusson? Ott minisztériumi irányelvek vannak az újra mesélés támogatásához, segítéséhez.

– Miért vágták a fejszéjüket egy olyan kemény fába, mint a klasszikusok átdolgozása? Egyáltalán, miért vállalkozik, vagyis vállalkozott olyan projektekre, amelyekről már a kezdet kezdetén tudható, hogy minimum kockázatos, maximum bukta? Ráadásul kellemetlen ellenfeleket szerezhet az írók világát jelentősen befolyásoló irodalmi világból…

– Nem tudom, de valamilyen összefüggésben lehet a tanítói beállítódásommal. A fiúknak és lányoknak kiadott svéd felvilágosító könyvek esetében egyértelmű volt, hogy támadásoknak leszek kitéve. De mégis meg kellett jelentetni, mert fontosnak tartottam, hogy a kiskamaszok ne szenvedjenek gyerekként és majd felnőttként a tudatlanságtól, ahogy én szenvedtem fél életemen át. És persze megelőzzük a betegséget és a nem kíván terhességet. A pénz nem a fákon nő című könyvemhez, gondolom, nem kell magyarázat. A Zöldségkommandó vagy a Csere című regények megírására a háború és a háborút kezdeményező hatalmak elleni gyűlöletem késztetett. Azt akartam üzenni az olvasóknak, hogy: SOHA TÖBBÉ! Ez hatvan éve bennem lüktet: De hogy a legutolsó kezdeményezésemet említsem: írósulit indítottam. Két könyvet és negyven előadást, összesen egymillió karaktert írtam az írás titkairól, hogy a fiatalokat, felnőtteket rávegyem az írásbeli fogalmazásuk fejlesztésére. Mert a 21. század mindenki számára a nyilvános kommunikáció százada. Aki nem tud pontosan fogalmazni és jól érteni a szövegeket, az veszít.

– És ez a vállalkozása siker volt?

– Nem és igen. 

– Hogyhogy?

– Az embereknek még nem kell ez a tanítás. Ahogy a szexuális felvilágosító könyveknek vagy a háborúellenes regényeknek sem volt látható, érzékelhető hatásuk. De mindezek elkészültek. Majd eljön az idő, amikor szerepük lesz. Amikor fontosak lehetnek. Önáltatás? Ha igen, akkor is érdemes volt megírni, megcsinálni, kiadni, amit akartam, mert az olvasóimon túl, engem is épített, tanított, fejlesztett. És talán majd, ha olyasmit írok, ami népszerű, abban a kudarcos tapasztalatok, az így szerzett tudás is benne lesz. Ha jól értettem az én rossz fülemmel Küllői Pétert a Corvin Hotel Baráti Körében tartott előadásán, az amerikai és a magyar vállalkozásokat leginkább az különbözteti meg, hogy az USÁ-ban a hiba természetes része a projekteknek, amiből tanulni lehet, míg nálunk a hibát a legtöbben tragédiának tartják. 

(Ha valaki szavazni akar Nógrádi Gáborra, a 15-ös kódszámot kell beküldeni alapdíjas SMS-ben a +36-70-707-7000-es telefonszámra. Szavazási szabályzat a primaprimissima.hu oldalon.)

A jelöltek teljes listája, ismertetésükkel itt olvasható.