Novák Eszter: képtelenség törvényesen megakasztani egy félévet, de a kormány erre is képes

– Ma azt mondják önökről, hogy a példamutató vesztesek. Mit gondol erről?

– Ezt mondta valaki?

– Sokan mondják.

-–Aha. Oké. Nem tudok erre igazában mit mondani, annyira sokan mondanak sok mindent. Mire kíváncsi: hogy példamutatónak érzem magam, vagy vesztesnek?

– Mindkettőre.

– Arra, hogy példamutató lennék, soha nem gondolok. Bár fontos, hogy az ember kiálljon valami ellen, amit igazságtalannak érez. Vagy valami mellett, amiben hisz. A veszteség nagyon bonyolult fogalom. Itt most igen nagyok a veszteségek. Sok a kár és sok a károsult az egész történetben, és szerintem minden oldalon. Az, hogy mekkora lesz ténylegesen a veszteség, azt az idő fogja majd eldönteni. Később jobban rálátunk az összes történésre.

– Lehetséges visszatérni az eredeti állapothoz? Nem az egyetemfoglaláshoz, hanem a valódi tárgyalásokhoz?

– Nem, szerintem nem. Gulyás Gergely valamikor októberben mondta, hogy a színművészeti egyetem nincs benne Magyarország ötven legfontosabb ügyében, és ebből azért elég világosan kirajzolódik, hogy hol kezelik a mi ügyünket. De igazából szerintem sincs benne. Nekünk – természetesen – nagyon fontos, büszkék vagyunk rá, mindig is igyekeztünk igen nagy igyekezettel jó egyetemet csinálni. Már amennyire lehetett, abból a kicsi költségvetésből, amelyet az egyetemünknek szántak. Lényegében a rendszerváltás óta nem volt egyetlen kormány sem, amely fontosnak tartotta volna, hogy egy kicsit jobb helyzetbe hozza a magyar filmes és színházi felsőfokú képzést.

– Mert ez a mostani kormány azért nyúlt hozzá az intézményhez, hogy jobb helyzetbe kerüljön az egyetem?

– Nem ezt mondtam. Csak arra hívtam fel a figyelmet, hogy már harminc évet végigcsináltunk, miközben mindig is küszködnünk kellett, a pénz- a helyszűke, vagy a stúdiókapacitások miatt. Gyalázatos fizetésekért és gyalázatos óradíjakért, nyilván elkötelezettségből és elhivatottságból tanítottak emberek, őrületesen tehetséges hallgatókat, akik azóta már rég bizonyítottak a pályán, minden szakmában, amit tanítunk. Fantasztikus filmes nemzetközi képzéseink vannak, és mindez együtt sem érdekelt senkit. Most sem érdekli a kormányt, talán inkább egy térfoglalásról beszélhetünk. A feltétlen lojalitás megkapta méltó támogatását.

– Hadd vitatkozzam azzal, hogy szerintem nem Gulyás Gergely dönti el, hogy az SZFE beletartozik-e az ötven legfontosabb téma közé...

– Persze, igaza van, de én csak azért emeltem ki, mert a mondatban benne van az a cinizmus, ahogy kezelnek bennünket. Azt kérdezte tőlem, hogy lesz-e tárgyalás, hát ebből a válaszból, vagy Palkovics miniszter válaszaiból pontosan tudhatjuk, hogy mit gondolnak rólunk. Hogy hol a helyünk.

– A járvány második hullámának felerősödése keresztülvágta azt a hallgatói akciót, amelyet a társadalom jelentős része nagy-nagy rokonszenvvel kísért. Oda van-e visszatérés?

– Ezt most nem lehet megmondani, nem tudhatjuk, hogy miként fog ez a történet folytatódni. Muszáj megismételnem a hallgatók nagyon szép mondatát, miszerint nem feladják a blokádot, hanem magukkal viszik. Ez a gondolat metaforaként is értelmezhető, mert ez a megfogalmazás nem pusztán a jelenre, vagy közeljövőre vonatkozik, ezért is tetszik nekem. A hallgatók ugyanis a mostani történésekből mindenképpen magukkal visznek valamit. Hogy konkrétan mi történik most velük, hogy itt tudnak-e maradni, vagy másik épületbe kell menniük, nem tudhatjuk. Mint ahogy azt sem, hogy mire kell majd igent, vagy nemet mondaniuk. Mégpedig azért nem, mert nem kapunk semmilyen információt. Azért harcolunk, hogy a félévünket érvényesnek tekintsék, mert 370 nappali hallgató végigtanulta ezt a félévet, és tanul most is, tanítanak a tanárok, az óradíjasok is. Tehát mindenki tanít, ha nem is a legnagyobb békében, de igyekszünk. Tanítanak annak ellenére, hogy fogalmuk sincs arról, hogy megkapják-e az óradíjukat. Miközben mindent dokumentálunk, és minden dokumentációt el is küldünk az új fenntartóknak, az új uraknak: a minisztériumnak, az Oktatási Hivatalnak, az Országos Doktori Tanácsnak, a MAB-nak, mindenhova minden anyagot elküldtünk. A napi harcunkat most főként az fedi le, hogy megértessük, nem lehet az éppen zajló félévet érvényteleníteni. Meggyőződésem, hogy nem lehet, nem is látok jogszabályi lehetőséget erre. De válaszokat nem kapunk a kérdéseinkre. Levegőnek nézve szorongunk, egyáltalán nem tudjuk, mi lesz holnap.

– Ha jól tudom, a minap kaptak egy levelet az új vezetéstől, amelyben azt kérik a tanároktól, külön-külön mindegyiktől, hogy írják le, milyen órák maradtak el, miket kell pótolni a második félévben. Ebből úgy tűnik számomra, mintha ez a vezetés egyszerűen semmibe venné az önök dokumentált oktatását, másként szólva, úgy tűnik, semmisnek tekintik az első félévet, nem?

– De igen. Nézze, én ezt az egész helyzetet rendkívül abszurdnak érzem. Azért is hebegek-habogok, mert olybá tűnik, hogy az a valóság, amit ők mondanak. Jelenleg továbbra sincs hozzáférésük a tanároknak a Neptun-rendszerhez, az oktatást szervező munkatársaink sem tudnak bejelentkezni, ez pedig azt jelenti, hogy a vizsgákat nem tudjuk feltölteni. A vizsgákat persze ennek ellenére meg fogjuk tartani, mindent dokumentálunk, mert hiszünk a saját valóságunkban, abban, hogy megtartottuk a félévet, és a hallgatók abszolválták a feladataikat. Ugyanakkor azért is tesszük mindezt, mert ez a dolgunk, ezt tekintjük a feladatunknak és a hallgatóknak ez az érdekük.

-–Végül is milyen levelet kaptak?

– Azt kérik benne, hogy az elmaradt órák tanmenetét küldjük el. Ezt nem tudtuk igazán értelmezni, mivel egy órának nincs tanmenete, nem általános iskola vagyunk, tehát nincs óravázlat. Nyilván nem órákra, hanem tantárgyakra gondoltak, azok viszont többségükben nem maradtak el. Természetesen minden félévben és minden egyetemen el-elmarad egy-egy óra, különösen járványhelyzetben. Azt be lehet pótolni a szemeszter végéig. Akad olyan stúdium is, ami nem tud online módon megvalósulni, de ez nem okoz gondot, mert néhány feladatot, kurzust át lehet vinni a következő félévre. Meg a vizsgafilmeket – tavaszról is kerültek át nyárra. Van, amit ebben a félévben fejeztek be. De egy egész tantervet nem lehet, vagyis nem lehet egy félévet egy másik félévbe beletuszkolni. Az egyszerűen lehetetlen, ahhoz 0-24 órában kellene tanítani, és órára járni. De amúgy is butaság, mert többnyire nem egymás mellé, hanem egymásra épülő tudásokról, elsajátítandó készségekről van szó.

– Önök – tanárok, hallgatók egyaránt – az első pillanattól kezdve hangsúlyozták, hogy nem politika harcot vívnak. Ehhez képest, ahogy hallom a hírekből, a filmszakosok élére Sára Balázst nevezték, vagyis elkezdődött az egyetem fideszesítése, tehát elég egyértelműnek tűnik, hogy mi a szándék.

– Ha arról beszél, hogy mindaz, ami az egyetem körül kialakult, egy kultúrkampf, egy kultúrháború része, akkor igen, ez részben az. Ha arra gondolunk, hogy az egyetemek és más közvagyon és közkincsek kiszervezése alapítványokba mit is jelent egy ország számra, máris egy nagyobb kérdéskörben találjuk magunkat, és egyben látjuk, mennyivel veszélyesebb dologról van szó, olyasmiről, ami messze túlmutat az SZFE ügyén. De én ebbe most nem szívesen megyek bele, mélyebb elemzést igényel. Rendben van, kinevezték Sára Balázst, de miért nem jutott eszükbe ezt megírni egy levélben a filmintézet tanárainak? Miért nem lehet egy tisztességes értesítést küldeni, amelyben leírják, hogy az új megbízott intézetvezető Sára Balázs. Mondja, miért nem ír egy levelet akár ő maga, hogy mondjuk: szevasztok, sokakat ismerek közületek, osztálytársak is voltunk, bízom abban, hogy egy jó kommunikációval be tudtok vezetni abba a feladatba, amit elvállalok. Vagy miért nem kér az illető, akit ki akarnak nevezni, egy találkozót, mielőtt rábólintana a feladatra? Mondjuk, hogy minimális szinten átlássa, mibe is keveredett. Engem sokkal jobban érdekelnek az emberi részletei ennek az egész történetnek. Sokkal jobban érdekelnek, mint hogy ki hová tartozik politikailag. Nyilván mindenki a saját szakmai és világnézeti köreiből válogatja meg a munkatársait, különösen, ha ez olyan deklaráltan fontos – ez mindig is így volt, mióta világ a világ. Nem érdekel a vulgár-politizálás. A művészet szabadsága érdekel. De megalázó eljárások sorozatának vagyunk a részesei, hosszú hónapok óta. Ez az egész modellváltás egy rémálom, amit minden új beszálló folytat.

– Az a levél, amelyről az imént beszéltünk, tartalmában egyfelől mintha tanároknak tekintené önöket, másfelől viszont nem...

– Inkább talán ez is arra figyelmeztet bennünket, hogy tanuljuk meg, hol a helyünk.

– Mert hol a helyük?

– Kicsit a feudalizmusban. Hogy miért nem értjük meg, hogy taníthatnánk békében, ha úgy közelítenénk hozzájuk, hogy tisztelt rektorhelyettes úr, tisztelt általános rektorhelyettes úr, tisztelt kancellár úr, mélyen tisztelt kurátor úr... rendben, de tessék mondani, hová lett az egyetemi autonómia?

– Önnek most ki a főnöke?

– Milyen értelemben?

– Hogy van-e most hierarchia, van-e főnöke?

– Az új kinevezettek közül?

– Egyáltalán: ön kit tekint annak, illetve ki tekinti önt beosztottnak?

– Upor László utódja a munkáltatóm. Természetesen az SZFE intézményileg eddig is hierarchikus rendszerben működött, de az előmenetelek alapja a valóságos tudás volt; leginkább az oktatásban, az egyetemi rendszerben eltöltött évek, és – ezzel nyilván összefüggésben – a művészi pályán letett teljesítmények, kiharcolt érdemek. A pozíciókat pályázatok útján lehet betölteni. Egy egyetemnek, vagy nyolcszáz éve, az univerzitás szellemében a szenátus a döntéshozó szerve. Az alatt pedig az Intézetek rendkívüli szellemi és jobb finanszírozási körülmények közötti gazdasági függetlensége. Az elmúlt huszonöt évben mindenesetre nem merült fel bennem, hogy nekem ki a főnököm. Szerintem senkiben sem. Tudtam, hogy kihez kell fordulnom, ha problémám volt, illetve tudtam, hogy hozzám kik fordulhattak. Be lehetett szaladni a mindenkori rektorokhoz, amíg nagy volt az iroda, még próbálni, órát tartani is lehetett ott, ha nem maradt hely. Itt nem alakult ki személyes utasításos rendszer. Ezt az egyetemiség maga zárja ki; a közös gondolkodás, a vitatkozás, akár egy-egy rektori döntéssel való perlekedés, és mindezek végén pedig az szenátus intézménye, amelyet demokratikus úton választottak meg. Ebben a szenátusban általában olyan érett és hiteles személyek ülnek, akiktől még akkor is elfogadható a döntés, ha az adott esetben nem tetszik mindenkinek. Vagyis nem kell azt éreznünk, hogy lenyomtak valamit a torkunkon, vagy éppenséggel a főnök utasított bennünket, hatalmi szóval, vagy egy levélben szerepel az utasítás. Gondolom most nem ilyen rendszer elé néz ez az egyetem, bár még nem tudom, egyelőre csak arról írogatnak hat hete, hogy így vagy úgy nem szabad tanítani. Nos, ennek ellenálltunk, mit tehettünk volna?

– Például, hogy önök keresik a kapcsolatot...

– A minőségmenedzsment tanács október 12-e óta nagyjából tíz levelet, szakmai anyagokat, iránymutatásokat küldött. Mindegyikben jeleztük, hogy az a dolgunk, hogy segítsük az egyetem működését, hogy keressenek bennünket. Semelyikre nem kaptunk érdemi választ. Nem kerestek. Ennyit az őszinte szakmai párbeszéd igényéről. Nem létezünk. Mint ahogy egyetlen szerv vagy hatóság sem válaszol, a minisztérium sem. Egyébként örülnék, ha legalább utasítás kaptunk volna arról, hogy nem taníthatunk, mert azt legalább meg lehetne támadni. Vagyis, azokat az órákat, amelyeket tartottak, nem tekintik tanításnak... Megállították a félévet. De nemigen találok szavakat annak kifejezésére, hogy mi történik, mert ilyesmi még nem fordult elő, nincs rá precedens. Kaptunk egy levelet, amelyben az áll, hogy minden tanítási tevékenységet be kell szüntetni. Ez egy levél, ismétlem, nem egy rektori vagy fenntartói utasítás, vagy hatósági rendelkezés. Hivatkozik egy Oktatási Hivatal által hozott végzésre, amelyet viszont nem ismerünk, és hiába kértük, nem kaptuk meg. Az Oktatási Hivatalnál, amikor kértük, azt mondták, hogy nem vagyunk ügyfelek, ezért nem jár nekünk iratbetekintés. Tartok tőle, hogy nincs is ilyen végzés...

– Létezhet az is, hogy 370 ember elveszíti egyetemi hallgatói státuszát?

– Nem, nem, az semmiképp sem létezhet. Azt ők is tudják, hogy a hallgatói jogviszony nagyon erős. Megtiltják ugyan a tanítást, de biztosítanak arról, hogy a hallgatói jogviszony nem sérül, az ösztöndíjakat biztosítják, a mostani státuszuk teljesen megfelel egy nappali tagozatos egyetemistáénak. De ebből majd lehetnek problémák, elsősorban akkor, ha ténylegesen elveszítenék ezt a félévüket. Hogy minek a kontójára pótlódik? De a lényeg, hogy a tanulók ebbéli érdekei nem sérülnek, amiből egyébként az is kiolvasható, hogy ők is tudják, ilyet nem lehet csinálni, legfeljebb akkor, ha törvényen felülinek érzik magukat. Képtelenség törvényesen megakasztani egy félévet.

– Ön hogy látja: a hallgatók, úgymond hazavitt blokádjuk mellett kitartanak?

– Én erről nem szívesen beszélek, és nem is az én tisztem.

– De érzései csak vannak.

– Sokfélék a hallgatók. Kicsi ugyan az egyetem, 370-en vannak, de még sem annyira kicsi; szuverén lények, iszonyatos tehetségek, őrületes individuumok, szerencsére nagyon különbözőek, mert ha nem volnának azok, akkor mit keresnének egy felsőoktatási művészeti képzésben. Tehát nem mondhatok semmit az ő nevükben, az ő dolguk erre a kérdésre válaszolni, az egyetemi közösségnek egymással egyeztetni.

– Ön találkozott már a kancellárral, vagy a két rektorhelyettessel?

– Zalán Jánost jól ismerem, hiszen egyszerre jártunk a Színművészeti Főiskolára, dolgoztam abban a színházban, amelynek ő az igazgatója, találkoztunk a doktori iskola keretein belül. Vagy úgy kérdezi, hogy október 1-je óta?

– Igen, úgy.

– Nem, azóta nem.

– Ő kerüli el önt, vagy fordítva?

– Felhívott, amikor kinevezték, hiszen nekem kellett volna átadni neki a rektorhelyettesi feladatokat. Régi ismeretségünk miatt nem akarta, hogy ne beszéljünk mielőtt elküldi az átadás-átvételi anyagokat. Én elmondtam neki, hogy szerintem nem szabadott volna elvállalnia ezt a megbízást, meg azt is, hogy nem törvényes a kinevezése. Ez nem személyes kérdés. Tény.

– És küldte a papírokat?

– Nem küldött semmit, nem kérdezett semmit, és azóta nem is kommunikáltunk. Pedig kötelességem is lett volna válaszolni bármire. Most, ahogy halljuk, a Neptun hiányosságaira hivatkoznak, hogy üres. Nem üres, mert a kurzusok meg vannak hirdetve, a hallgatók be vannak iratkozva, tantárgyaik fel vannak véve, a fizetési felületek működnek. Mi nem szoktuk a tantárgyi adatlapokat és az órarendeket feltölteni, a jelenléti íveket papíron vezetjük, ahogy sok más egyetem. És ha ezt hibának tartják, akkor miért nem szólítottak fel rá? Miért nem kérték? Már október elején megtehették volna. Gondolom, hogy lehessen azt mondani, hogy üres a Neptun, ergo nincs tanítás. Nyilvánvaló ürügy.

– Ön most egyébként az SZFE tanára?

– Igen. Osztályt vezető tanár vagyok

– És mi a munkaköri leírása?

– Mesteroktató, azt hiszem ez a hivatalos nevem. Munkaköri leírásom gondolom ott lapul a HR-en. Majd most kikérem. Eddig nem ellenőrzött senki. Rám szóltak kedvesen, hogy megint nem töltöttem ki ezt vagy azt. Igaz, a kölcsönös bizalom volt a munkánk alapja. Meg a tanítványaink előmenetele igazol bennünket. Nézzük egymás vizsgáit. Elmondják a tanártársaim a véleményüket, beszélgetünk a hallgatókról. A tanítás szenvedély és morális kötelezettség.

– Jó mester...

– Ezt nem tudom, de a volt hallgatóim közül sokan vannak sikeresen a pályán.

– És a mostaniak?

– Őrületesen ígéretesek. De még csak másodévesek, és egyelőre, az ismert okok miatt – a járványra utalok – nagyon keveset tudtunk élőben dolgozni. Karanténban dolgoztunk fél évet, és hogy úgy mondjam, ez a félév sem a legnyugalmasabb. Kicsit többet érdemelnének a sorstól. Vagy lehet, épp az a jó, sűrű élet. Fiatalok, gyűrhetetlenek.

– Ön hogy tud tanítani?

– Sokféleképpen küszködik az ember.