Oktatás – nevelés – gyermekmegőrzés - takarító tanító néni
Ahogy nincs ingyen ebéd, úgy nincs teljes védelem sem. Hiába ígérik a különböző vízkőmentesítő szereken, hogy totálisan eltávolítják a vízkövet, vagy ahogy a különböző színfogók sem teljesítik azt a követelményt, hogy a különböző színű ruhák ne fogják be egymást. Valami kis vízkő mindig marad, valami kis elszíneződés mindig bekövetkezik. A teljes tisztaságon végül tort ül a mocsok.
Nem, nem háztartástan órát szeretnék tartani, még akkor sem, ha mindez az oktatásról, legyünk pontosak, az oktatás – nevelés – gyermekmegőrzés – takarító tanító néni ívről jutott eszembe. Körülbelül ez az az út, amit Magyarországon a 2010 óta tartó oktatáspolitika napszámosai bejártak.
Kezdetben volt az oktatás, méghozzá olyan, amelyik a gyermek mindenek fölött álló érdekét szem előtt tartva folyt, és – dióhéjban – azt a célt tűzte maga elé, hogy a gyerek tanuljon meg tanulni, az iskolában megszerzett ismereteket széleskörűen tudja alkalmazni, a tanítás pedig olyan ismereteket nyújtson, amelyek egyre közelebb visznek a fejlett világ tudásához és elvárásaihoz. Az iskola végül is egy szolgáltatás, aminek a porosz iskolarendszerből végre ki kell szabadulnia.
A folyamat el is kezdődött a múlt század ’80-as éveiben, sok megpróbáltatáson, vitán, gyakorlati kipróbáláson és reformon túl, épp elkezdett szárba szökkenni, amikor jött 2010.
Akkor a közoktatásból köznevelés lett, az új oktatásirányítás az egykor hithű MSZMP pártkatonából hithű fideszes (KDNP-s) pártkatonává avanzsáló Hoffmann Rózsa vezetésével kimondta a verdiktet, az iskola nem szolgáltatás, hanem közszolgálat, amelyben az államnak fontos felelőssége van. Az intézményrendszer fenntartója főszabályként az állam lesz, az intézményvezetőket is az állam nevezi ki. (Az önkormányzatok fenntartása alatt működő óvodák akkor még megúszták, Európa legjobb Óvodai alapprogramját új törvénnyel akkor még nem verték szét.) Az oktatási törvényből köznevelési törvény lett, bevezették a pedagógusok munkájának rendszeres, külső szakmai ellenőrzését és értékelését, szűkítették a tankönyvválasztékot, hogy megteremtsék a tartós tankönyv bevezetésének lehetőségét, amelynek fedezetét a költségvetés biztosítja. A tankönyvek azóta is a tantervre épülve készülnek. (A Nemzeti alaptantervről később még szót ejtek, de az új tankönyvek kapcsán, megemlékeznék egy sajtótájékoztatóról, amelyen a köznevelési államtitkár asszony arról értekezett, ugyan ingyen kapják majd az elsősök tankönyveket, de a tankönyv megrongálása szankciókat von maga után. Az embernek olyan érzése támadt, jobb, ha az új tankönyveket nem is adja 6-7 éves gyerekek kezébe, inkább csak messziről bámulja a könyvet a nebuló, úgy nem rongálhatja.)
Az új köznevelés célkitűzése az volt, hogy a gondjaikra bízott gyermekek „testben és lélekben egészséges felnőttekké válva boldoguljanak hazánkban”. Ugyan ennek némileg ellent mondott a 18 évről 16 évre levitt tankötelezettségi korhatár, ahogy az egész napos iskola bevezetésével és az új Nemzeti alaptantervvel (nem is eggyel) sikerült olyan terhet is akasztani a diákok és a pedagógusok nyakába, ami betarthatatlan szörnyetegként tornyosodik az iskola szereplőinek feje fölött, a gyerekek számára pedig a tanulás öröme helyett, ismét a magolás a követendő. Vagyis, sikerült egy poroszabbnál is poroszabb oktatási rendszert létrehozni.
Az oktatáson ejtett sebeket a pedagógus életpálya-modell bevezetésével sem sikerült elrejteni. Legfőképp azért nem, mert az sem élet, sem pálya, de legfőképpen pedagógus életpálya nem volt. Amikor érthető okokból, mindez ellen fellázadt a szakemberek, a pedagógusok és a diákok egy része, az oktatásirányítás némileg meghökkent, de az oktatási államtitkár-cserén, és az oktatás szétdarabolásán kívül csak az jutott eszébe, hogy még nagyobb szigorral ellenőrizze a pedagógusokat, és még inkább teljesíthetetlen követelményeket támasszon a diákokkal szemben.
Most nem beszélnék arról, hogy az új köznevelési rendszer a társadalmi mobilitást is teljesen befagyasztotta, így az iskola világa elit és nem elit oktatássá savanyodott, de azt gondolom, hogy ennek a hangosan soha ki nem mondott célnak a takargatását csak alátámasztotta mindaz, ami történt. Nem csoda, hogy azok a pedagógusok, akik megtehették, igyekeztek nyugdíjba vonulni, sokan pedig jóval a nyugdíjkorhatár előtt elhagyták a pályát. Ami még ennél is nagyobb csapás az oktatásra, hogy helyettük a túl alacsony bérek, és a túl magas terhek miatt nem is nagyon akar a pedagógusok pályájára lépni senki.
Nagyjából így jutottunk el máig, amikor is az egyre nagyobb pedagógushiánnyal küzdő oktatásnak még a világjárvány okozta nehézséggel is szembe kellett és kell néznie. A következmény, hogy az iskola világa az oktatás, és már a köznevelés helyett is szakpedagógusok hiányában, leginkább gyermekmegőrző intézménnyé vált.
Ezért is volt visszás, hogy a hat év után ismét tudatukra ébredő pedagógusok két órás figyelmeztető sztrájkját az EMMI többek között azzal próbálta leszerelni, hogy „a koronavírus-járvány miatt a gyermekek és a szülők így is több hiányzásnak, tehernek voltak kitéve az elmúlt időszakban”, és még azt is a sztrájkolók szemére vetette, hogy a tantermek takarítását, fertőtlenítését nem lehetett biztosítani a sztrájk idején az egészségügyi előírásoknak megfelelően.
A baj csak az, hogy ez már „normál üzemmódban” sem megy sok helyen. A legsúlyosabb problémák közé tartozik, hogy annyi pénzért, amennyit a takarítóknak fizetnek, nem sokan vállalják ezt a munkát. Így most már az iskolák tisztasága is veszélyben van. Vagyis nemcsak a pedagógushiánnyal, hanem a takarítóhiánnyal is szembe kell nézniük az oktatási intézményeknek. A külső cégeknek kiszervezett takarítás sem tudja pótolni a takarító néniket. A „kiszervezett takarítónőnek” ugyanis az iskola igazgatója nem a főnöke, így nem is utasíthatja, vagy csak nem meri utasítani munkára.
Ezért fordulhatott elő, hogy bár az igazgatónő előírta, minden tantermet minden nap fel kell söpörni, mosni, és fertőtleníteni, volt olyan iskola, ahol ez nem történt meg. A takarító nénik az aulában ültek, vagy kimentek az udvarra beszélgetni. Amikor az igazgatónő szólt nekik, ketten fölálltak, és távoztak az intézményből. Ketten ugyan maradtak, de azt mondták, ennyien nem tudják ellátni a feladatot. Mivel azonban az igazgató utasítása az igazgatói utasítás, az egyik alsó tagozatos osztályban a tanító néni az utolsó órán összeszedette a szemetet, majd a gyerekek távoztával fölsöpörte az osztályt, és nekilátott azt fölmosni. Majd’ a felével végzett, amikor megjelent az ajtóban a takarító néni, és látva mit csinál, csak annyit mondott: „ugye, föl tetszik mosni az egészet? Akkor én már nem is kellek.” És elment haza. A tanító néni pedig összeszorított fogakkal fölmosta az egész osztályt, és fertőtlenített is, ahogy kell, nehogy azt mondhassa valaki, hogy nincs teljes védelem.
Csak nekem tűnik úgy, hogy minden igyekezet ellenére az oktatásban mégis egyre nagyobb a mocsok?
