Önként bezárva lenni

A mostani április – közéleti értelemben – egy nappal korábban kezdődött, hiszen a parlament március 30-án úgy fogadta el az úgynevezett „felhatalmazási törvényt”, hogy az másnaptól léphetett érvénybe. Magyarország lakóinak elsöprő többsége ekkor már két hete szokhatta a rendkívüli állapotokat; a valóságos határnapot az iskolák bezárása jelentette.

Igaz, ezt is úgy kaptuk a nyakunkba, hogy reggel még magának a kormányfőnek sem volt arról fogalma, hogy majd este éppen ezt a drámai változást lesz kénytelen bejelenteni. A semmihez sem hasonlítható intézkedésekhez lassanként hozzászokó lakosság így ezt az újonnan intézményesített rendkívüli állapotot is úgy fogta fel: még bármi megtörténhet. Igen sokakban volt is némi félelem afelől, hogy mit is jelent ez a „felhatalmazás” a mindennapi életünkben. Nos, egy hónap elteltével, érdemes szétválasztanunk a többség számára megélhető mindennapi életet, s ettől megkülönböztetni a hatalmi/politikai szféra történéseit. S valahol, igen távol, pedig a külvilágban zajló eseményeket.

A fejünk fölül elmúló április harminc napjának következményeit mérlegelve, azt kell, hogy mondjuk, alig változott bármi is. A márciusi kényszerek a hazai lakosság millióit terelték – korábban még csak nem is sejtett – korlátozások közé. Megtanultunk együtt élni az otthon maradt gyerekekkel, a távolra került és levelező úton elérhető iskolákkal. Megtanultuk és kiismertük a korábbról nem ismert bevásárlási előírásokat, s a többségnek volt némi késztetése ezek betartására. Egy markáns kisebbségnek persze nem, de őket még a maszkok viseléséről, meg a kétméteres távolság betartásáról sem lehetett meggyőzni. Ők továbbra is úgy tettek, mintha valami különleges oknál fogva, a mi országunk mentes maradhatna a világjárvány következményeitől. S miután a tilalmakhoz nem fűződtek számon kért szankciók, így ez a kisebbség emelt fővel fütyülhetett a többséget fenyegető veszélyekre. Azt pedig most még végképp nem tudhatjuk, hogy a korlátozások e szelektív komolyan vétele milyen mértékben járulhatott hozzá a betegség terjedéséhez.

 Merthogy a vírus azért terjedt, még akkor is, ha a járványveszély komolyan vételének enyhítésére a kormánynak sikerült olyan médiapapnőt találni, akinek mindennapos tévéimái sokkal inkább a kisebbség hanyagságát erősítették, semmint a többségi aggodalmakat. Lehet, ez is volt a rejtett cél. A Mindennapos Hölgy magyarázatai eleinte csak a veszély komolyságának élét vették el, majd tájékoztatásnak álcázott szereplése a hónap végére az össznépi viccelődés első számú forrásává nőtte ki magát. Meglehet, még így jártunk jobban, hiszen az időközben eldugott szakminiszter hébe-hóba tett megnyilvánulásaival – mint ahogyan a döntéseivel is – leginkább olajat öntött a tűzre. Tűz pedig volt, van és feltehetően fog is még égni egy ideig. Meddig?

 Na, éppen ez az, amit április utolsó napján sem tudhatunk még. Sokáig az volt a félhivatalos kormányzati álláspont, hogy a nyár közepén tetőzhet a járvány. Aztán megjött az Egyetlen Jóhírhozó – naná, a kormányfő, hiszen a kifürkészhetetlen, meg az általa irányított Sors kegyéből – már elkezdte szivárogtatni a minél hamarabb bekövetkező normalizálódás lehetőségeit. Igaz, ez a remény a naponta megismerhető adatokkal és trendekkel nemigen vág egybe. Bár az utolsó áprilisi napokban azt is megtudhattuk, hogy a kormánynak van tudomása olyan vészforgatókönyvről is, amelynek jegyében akár milliók is megbetegednének. Szóval, az is lehet, hogy már májusban sorra megnyithatnak a kisebb vállalkozások, éttermek, fodrászok, bizonyos iskolafajták, sőt, napokon belül már érettségiztetésre is készen áll az oktatási ágazat…

Az is lehet, hogy még csak most jön a neheze; egyedül az a biztos, hogy a megváltás hírét a kormányfőtől fogjuk megtudni. S hű harcostársa, minden idők Leghatározottabb Minisztere pedig addig is tonnák, mázsák, milliószámra érkező segédeszközök áradatáról értesít majd bennünket, tájékozatlan és tudatlan aggódókat. Igaz, arról sokkal kevesebb aktivitással beszélnek, hogy ez a sok-sok tonna, mázsa, millió darab eszköz mihez képest mennyi, és kikhez juthat el. Telhetetlennek nem szabadna lennünk, mert például az április végi jó hírek közé tartozott az is, hogy az alig kilencszáz főnyi lakossággal rendelkező Vatikánnak ugyanez a miniszter 50 ezer maszkot is átadott. Na, ez tényleg jó hír! Legalább, lesznek, akik majd időben imádkoznak értünk.

Áprilisban a legnagyobb változásokat a munka világában élő millióknak kellett megélniük.  

 Voltak – mégpedig százezres nagyságrendben – olyanok, akiknek egyik napról, esetleg egyik hétről a másikra szűnt meg a munkahelyük, s így a munkájuk is. A kormányzati médiában róluk esik legkevésbé szó – talán ezért hallgat róluk a kormányzó elit is. Vagy fordítva. Ettől még ugyan léteznek, s nem tudni, hogy mennyire nyugtatta meg őket miniszterelnökünk azzal, hogy idővel legalább annyi új munkahely teremtődik, mint ahány megszűnik. (Talán arra gondolhatott, hogy a frissen jóváhagyott, kínai érdekeltségű vasútépítéshez Belgrádig minden kilométerre juthatna akár ezer új munkahely is. Vagy inkább ötszáz. Hiszen a két métert ott is be kéne tartani.)

Voltak sokan, akiknek a megszokott munkakörülményeik lényegbevágóan változtak meg, és a korábbi feladataik egy jelentős részét otthonról is elvégezhetőnek vélik a munkaadók épp úgy, mint a munkavállalók. Ez a felismerés a későbbiekre nézve is talán százezrek számára hozhat korábbról nem is sejtett fordulatot. Ez a fordulat amúgy világszerte már a levegőben volt – némileg nálunk is –, ám a válság kényszere elképesztő erővel kényszerítette ki minél előbbi kipróbálását. Ez a tapasztalat – a következményeivel együtt – lehet e járvány-teremtette káosz leghasznosabb leckéje.

S vannak, akiknek az életében a hét hete tartó felfordulás, rendkívüli állapot szinte semmiféle változást nem jelentett. A szemetet ugyanúgy el kell szállítani, a boltban, a pénztárnál, ugyanúgy verni kell a pénztárgépet, az ügyeletnek ugyanúgy kell működni a kijelölt patikákban, mint előtte – sőt, még jobban talán. A buszt, villamost, vonatot ugyanúgy el kell vezetni a célállomásra, mint korábban, a híreket akkor is meg kell szerkeszteni és be kell mondani, ha nincs értelmük, a csőtörést most is meg kell állítani stb.

Nem túlzás azt állítani, hogy milliók élete szinte semmit sem változott, de… mégis túlzás. Mert a változatlan feladat körül a társadalmi befogadó közeg, a fogyasztó, vásárló, utas, páciens hangulata, hozzáállása, türelme és fizetőképessége radikális változáson esett át. Hiába tenném én a dolgomat ugyanúgy, mint eddig, ha körülöttem minden elbizonytalanodott. E drámai fordulatról a legtöbbet az egészségüggyel ilyen-olyan kapcsolatban élő százezernyi munkaerő tudna igen sok mindent elmondani – ha éppen nem mostanában tiltaná meg nekik az elemi szólásszabadságot is Minden Idők Legalkalmatlanabb Minisztere.

S akkor e ponton térhetünk vissza a kiinduló mondatokban emlegetett ’Felhatalmazási Törvény’ eddigi/áprilisi mérlegéhez. Több tanulságot levonhatunk. Először is azt, hogy egyelőre nem látni olyan döntéseket, amelyeket a kormány ne hozhatott volna meg a korábbi alkotmányos feltételek mellett. Avagy nem tudhatjuk ezt sem, mert a titkolódzás és mellébeszélés most is ugyanolyan uralkodó szokás és minta, mint azelőtt volt. Sőt, most még kevesebb kockázattal művelhető gyakorlat. Másodszor, a megismerhető intézkedésekből azt olvasni ki, mintha ez a válság a kabinet számára csak és mindenekelőtt a nagyvállalkozói réteg érdekeinek sérelme lenne, ezért azon kell szüntelenül eszelniük, hogyan is lehetne e meghatározó csoport helyzetét minél jobban megkímélni. Harmadszor meg az a leginkább meglepő, hogy a korábban is eszement és meglehetősen szubjektív logikát követő pénzszórás változatlan keretek között folyik tovább. Úgy tűnik, mintha a tetszőleges célok és a nagyon is világos kampány-várakozások nyomán történt osztogatásnak még ez a válság sem tudta útját állni.

 Másként fogalmazva, éppen az a leginkább meglepő, hogy ez a kormány mennyire nem tud, nem akar, és/vagy nem képes élni a magának kierőszakolt rendkívüli jogkörével. Hogy mennyire csak úgy képes politizálni, mint ahogyan korábban, eddig is tette. Továbbra is óriási gondot fordít a látszatteremtésre, továbbra is kommunikációs trükkökkel vélik megoldhatónak a valós gondok orvoslását, továbbra is az egekbe dicsérik önmagukat minden olyan alkalommal, amikor bármiről bármit eldöntenek, továbbra is úgy cselekednek, mintha két hét múlva sorsdöntő választásokra kerülne sor.

A nagy sebességgel elfogadott törvény éppenséggel a választások, gyülekezések, tüntetések – és egyáltalán, bármiféle ellenzéki jellegű tevékenység lehetőségének korlátozására is bőséges alkalmat teremt. Nos, ha az áprilisi Fidesz-aktivitást egyben nézzük, akkor ez volt az egyetelen olyan vonatkozás, amiben nem okoztak csalódást, mert minden valós és valótlan alkalmat megragadtak ahhoz, hogy az ellenzéki erőket – szervezetként is, egyéniségekként is – le lehessen járatni. E teljesítményt az a Fidesz-politikus járatta csúcsra, amelyikük azt találta állítani, hogy „az ellenzék a vírus pártján van…” Ilyen fokú politikai aljasság hallatán, még e sorok írójának is elakadt a szava, pedig… sokat látott, hallott, tapasztalt elemzőként úgy hittem, hogy e tárgykörben nem érhet már meglepetés. Tévedtem.

Összességében, az áprilisi hónap kevesebb meglepetéssel járt, mint amit előre sejthettünk volna. Ez részben jó hír, részben pedig arra int bennünket, hogy ne hagyjuk a figyelmünket lankadni májusban sem. Nem dőlt el még semmi sem. A hónap nyitányakor a fertőzött betegek száma 525, az elhunytaké pedig húsz volt. A hónap utolsó napján, ezek a számok a következők voltak: 2775 megbetegedett, 312 elhunyt. A megbetegedettek ötszörösére, az elhunytak száma pedig tizenkétszeresére nőtt. Fogalmunk sincs, hogy mit hoz majd a május.