Orbán: A bukás

Orbán Viktor és kormánya ezekbe az emberekbe rúgja a legnagyobbat, bár meg kell adni, másokkal sem bánik kesztyűs kézzel. Naponta tucatnyi olyan dolgot elkövet a hatalom, amelyekről évekkel még azt hittük, hogy ezek közül egy is elég ahhoz, hogy megbukjanak.

Orbán és társai Európában számkivetett senkik, ám idehaza kakasok lehetnek a szemétdombon. 2010-ben, amikor 1998 után másodszor is hatalomra kerültek, még a valóban okos emberek is azt gondolták, hogy Orbán kormánya egy, legföljebb másfél év múlva, brutálisan meggyengül. Nem azért - ami amúgy kézenfekvő lenne, - mert hazudtak a választóknak. Hanem, mert túlnyerték magukat. Túlságosan sokakban túlságosan nagy reményeket keltettek, túl sok társadalmi réteget hitegettek egyébként be nem tartható ígéreteikkel.

Ehhez képest...

Sokan és sokféleképpen leírták az okokat, és tulajdonképpen mindenkinek igaza van.

Egy dolgot felejtettek el megemlíteni, pedig Orbán éppen erre épít: azt, hogy a magyar társadalomból hiányzik a szolidaritás. Nem az egyes emberekből - az egyes emberrel többnyire nincs baj. Ha beteg gyereket, kidobott kiskutyát, utcára rakott családot látunk, aki tud, segít.

De viszont, azonban.

Amikor megvédték (lenyúlták) az emberek magán-nyugdíjpénztári megtakarításait, a szükségesnél jóval kevesebben háborogtak. Amikor kiderült, hogy cigarettát nem lehet boltokban árulni, és az ezzel való kereskedés csak a húsos fazék mellett helyezkedőknek hozhat hasznot, kevesen vonultak az utcára. Hallgatott az ország, amikor a Fidesz-közeli csókosok nyertek a földbérleti pályázatokon. Az sem verte ki a biztosítékot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány igazából nem tudja (talán nem is akarja) megsegíteni a devizahiteleseket. Hogy milliárdokat vontak ki az egészségügyből és az oktatásból. Hogy futball helyett stadionok épülnek.

A kormány pedig vérszemet kapott, rájött, hogy Orbán Magyarországán mindent meg lehet tenni. Belerúgtak hát mindenkibe, akibe csak lehetett: idősbe, fiatalba, kismamába, nagymamába, diákba és tanárba, ápolóba és ápoltba, közrendőrbe és közmunkásba.

Nem szólva a számtalan disznóságról - egyikből sem lett ügy.

Orbán és társai az ellenzékben eltöltött nyolc év alatt nem ültek ölbe tett kézzel. Dolgoztak serényen, igaz, nem az ország, hanem a maguk gyarapodásán munkálkodtak. Nem azon agyaltak, hogy mit kellene tenni az egészségüggyel, az oktatással, a gazdasággal, és úgy általában az országgal, hanem azon, hogy miként lehet minél nagyobb hatalomra szert tenni. És, ha már megszerezték, hogyan lehet ezt a hatalmat minél tovább megtartani.

Szépen ki is találtak mindent, és hamar kiderült, hogy a papíron és laptopokon megfogant gondolatok a gyakorlatban is működőképesek. Demokratikus úton ma nem lehet leváltani őket. A jogállam lebontása nem hozza izgalomba a magyar embereket. A jólét hiánya, a növekvő szegénység fáj nekik, de behúzzák fülüket-farkukat, mert félnek, hogy ha sokat ugrálnak, még azt is elveszik tőlük, amijük megmaradt.

Mégsem tart örökké, ami most van. A legvalószínűbb, hogy Orbán a sajátjaitól kapja majd a halálos döfést. Valamelyik, ma még ugrásra készen várakozó ifjútöröktől.

A helikopterestől? A babaarcútól? Vagy a valamikori vásárhelyi városvezetőtől?
Esetleg egy ma még ismeretlen „nevető negyedik” lesz a befutó?

Valaki, valamikor.

Akkor rontanak majd rá, amikor megérzik, hogy már gyenge. Nem ura az akaratának és nem képes sem magán, sem másokon uralkodni. 

Valaki közülük meglátja majd a jelet.

Hogy mikor lesz ez, most még nem tudni. Az idő a normális Magyarországnak dolgozik, valamikor vége lesz ennek is.

150 év alatt sem váltunk törökké.