Orbán, a fekvő rendőr
Tűnődtem előzetesen, vajon mennyire érdekel engem Orbán Viktor évértékelő beszéde. Várhatok-e tőle bármi újat, hiszen már közel huszadszor áll ki az övéi elé, magabiztos testtartással, nagyjából kiszámítható szöveggel. Illetve, ne legyek igazságtalan a miniszterelnökkel, ez így nem teljesen igaz; mindig hozott, húzott valami újat, tartalmazott az előadása olyan kijelentéseket, amelyek címlapra valók. Szóval nem szabad lebecsülni a teljesítményét, figyelmeztetem magam, a sok-sok hazugság, csúsztatás és másokat sértő gúny és humor mellett, azért a beszédek tartalmaztak olyan elemeket, amelyekre oda kell figyelni. Vagy azért, mert sokat elárult az előadóról, vagy azért mert – ha többnyire rejtett, vagy csak utólag értelmezhető módon – a jövőbeli elképzeléseiről. Ezért kellett mindig odafigyelni a tusványosi megszólalásaira, és ezért kell az évértékelőire. Ráadásul ez itt most több, mint egy esztendő, és több, mint tizenkét év összefoglalója, mi több a kampánynyitónál is több; esély arra, hogy megfigyeljük: van-e Orbánban bármi bizonytalanság. Hogy az idei Várkert performansz ugyanazt a magabiztosságot tükrözi-e, vagy 2010 óta először megbújik a szavak mögött a búcsú lehetősége?
Persze tudjuk: az a környezet, ahol a Fidesz elnöke beszél, eleve önbizalom növelő; csupa opálos szem, odaadó, hálás tekintet, a bennfentesség érzete. Ott vagyok, vele vagyok, ő az enyém, miénk, és csak a miénk. Mindazok, akik kívül rekedtek nem csak hozzá, de hozzánk sem érnek fel. És ez hihetetlen magabiztosságot, feszes testtartást kölcsönöz az előadónak is. Az otthon melegét. És ez az, amit nem érezhet semmilyen vita során, nem pusztán azért kerüli el a személyes összecsapást, mert 2006-ban Gyurcsány súlyosan megverte őt, azért is, mert – most már tudja – az nem az ő pályája. Neki szüksége van az akol melegére, a semjénzsolti hálás tekintetekre, a tapsra, nevetésre, és: az utolsó szó jogára.
Mégis, visszatérve a nyitó gondolatra, vagyis, hogy érdekel-e engem mit is akar mondani most, ebben a helyzetben Orbán Viktor, igen a válaszom. Tényleg azt fürkészem elsősorban, hogy, noha a körülmények számára adottak – Várkert, saját tábor – kikandikál-e a szavak mögül, tizenkét év után a vereség lehetősége. A válaszom pedig az, hogy igen. Elsősorban azért igen, mert még soha ennyire nem éreztem azt, hogy a végtelen önfényezés ideje érkezett el Orbán számára. Ötven perces beszédének majd’ minden eleme arról szólt, hogy ő és a kormánya milyen fantasztikus sikereket ért el, miközben szembement vele a Gyurcsány-Bajnai páros, szembement vele Soros György, a maga migránsaival, szembement vele, folyamatosan és minden területen Brüsszel. Orbán soha nem adott elő ennyire súlyosan propaganda szöveget, és talán még soha nem merült ennyire mélyen alá.
Fontos, persze, hogy fontos választás következik, de – egy normális demokráciában – mégsem lehetne létkérdésként kezelni az országgyűlési választásokat. Ez csak azok számára lehet az, akik maguk is érzik, hogy amit eddig tettek, nincs teljesen rendben. Hiába állítja az előadó, hogy ők ideális kezelését adták a járványnak – a 42 ezer áldozat meg sem említődött –, hiába hangsúlyozza, hogy a gazdaság kiválóan teljesített, jobban, mint bárhol másutt, hogy a családok helyzete itt jelentős mértékben javult, annak ellenére, hogy a baloldal mindenütt csak akadályt állított, és hiába emeli ki a saját békemissziója szerepét, ettől még nem fognak a dolgok megváltozni. Hiába gondolja a magyar miniszterelnök, hogy a Balkán szerepét ő fogja megoldani, és hogy az ukrán- orosz viszony megoldását csak a magyar modell szerint lehet elképzelni, és azt, hogy az inflációt ő képes megállítani a négy stoppal a határon, ettől még ezek az állítások nem lesznek igazak. Még akkor sem, ha a jelenlévők most is csak a hálás tapssal próbálták kifejezni: Orbán az ő vezérük.
Ha távolról nézzük ezt a kampánynyitót, ha csak egy átlagosan tájékozott ember türelmével, akkor is azt kell gondolnunk: Orbán Viktor fél. Fél igazat mondani, fél szembe nézni a valósággal, tizenkét év alatt odáig jutott, hogy szerelmes saját teljesítményébe. Vagy, ha nem, akkor azt hiszi: bármeddig lehet szédíteni egy népet. Nincs persze kizárva, hogy ez így van, nincs kizárva, hogy a magyar társadalom nagy része még mindig elfogadja mindazt, amit neki bemesélnek, még talán azt is, hogy ő szerencsésebb, mint bárki más, mert őt kevésbé sújtja az infláció, mint más országok népeit. Mint ahogy az sincs kizárva, hogy ez a társadalom tényleg nem képes kicsit távolabbról nézni ennek a kormánynak a tizenkét éves teljesítményét, és nem látja a hazugságait. De: ennek a társadalomnak végre be kellene látnia, hogy a választás csak azok számára létkérdés, akik meglopták az országot, akik elvették tőle a valódi szabadságot, akik saját embereiket betonozták be különböző funkciókba, és akik mindenkiből ellenséget gyártanak, akik rámutatnak a tolvaj kézre.
Orbán ötven nappal a választások előtt, az általa építtetett kulisszák között azt mondta: Brüsszel nem más, mint egy fekvő rendőr. A valóság ezzel szemben az, hogy maga a miniszterelnök egy fekvő rendőr. Akadályt épített a demokrácia, az Európai Unió, a NATO, és az Egyesült Államok útjába. Viszont akadály nélkülivé tette a korrupciót – miniszterelnök úr: Völner! –, a jogon kívüliséget, a nepotizmust. Éppen ezért érthető, ha azt hangsúlyozza: létkérdés az, ami április 3-án történik. És, ha a szombati kampánynyitó szavaira gondolunk, azokra a fenyegető szavakra, amelyek elhagyták a kormányfő száját, azt kell hinnünk, attól kell tartanunk, hogy számunkra akarja lét-, vagy nem létkérdéssé tenni a választást követő időszakot.
Másként: még magasabbra akarja emelni azt a fekvő rendőrt. Azaz: saját magát.
