Orbán átlátszó 2,5 órás performansza

Az előadás valójában egy szépen megkomponált, ám velejéig hazug performansz volt. Abból, amit utóbb kiírt a Facebookra, hogy „29 kérdező. 2,5 óra. Minden is megválaszolva” csak annyi az igazság, hogy voltak kérdezők és mintegy 2,5 óráig tartott a kérdezz-felelet. Ám az, hogy minden IS meg lett volna válaszolva, az már messze nem igaz, a válaszok tartalmáról nem is beszélve.

A megszabott keretek már önmagukban bebiztosították, hogy csak arra, olyan terjedelemben és olyan mélységben reagáljon, amire, amennyire és ahogyan akar. Előre közölték ugyanis: egy kérdezőnek egyetlen esélye van, egyetlen kérdést tehet fel – tehát még a sanszát sem adták meg az újságírói visszakérdezésnek. A megjelent mintegy nyolcvan kérdező közül csak 29 kapott végül lehetőséget legalább a kérdezésre – ez is azt volt hivatott garantálni, hogy még véletlenül se fordulhasson elő, hogy az X lap által felvetett kérdéskörre Orbán által adott hazug vagy nem érdemi válasz után Y lap munkatársa folytassa a témát, visszakérdezzen, s tényekkel megcáfolja Orbán állításait. Merthogy – érthető módon talán – mindenki volt annyira önző, hogy nem erre fordította a saját kérdezési lehetőségét (bár boldogabb helyeken és időben ezt tennék, már csak a sajtószabadság védelmében is).  Ezen túlmenően Orbánék még egy további gátat is beépítettek a „rendszerbe”: még véletlenül sem olyan sorrendben nevezték meg a kérdezőket, hogy erre a kvázi párbeszédre lehetőséget biztosítsanak, egy-egy független vagy éppen tekintélyes külföldi kérdező után jött(ek) a TV2-k, a Bohár Dánielek, az Indexek...  

Amúgy – a Telex gyűjtése szerint – összesen öt függetlennek mondható magyar médium tehetett fel kérdéseket (az RTL, a Telex, a HVG, a 444 és a Direkt 36); hat nagynevű – különböző mértékben, de – mérvadónak számító nemzetközi hírügynökség és lap tudósítója kapott lehetőséget – legtöbbször azonban az Orbán által így vagy úgy, de pénzelt hazai és külföldi lap, portál, influenszer (!) tehette fel az álkérdéseit. Ráadásul több független hazai lapnak már a regisztrációját is elutasították – ezek sorában volt a Népszava, a Jelen, a Partizán, a Kontroll és a Gulyáságyú Média is.

S nem volt jelen a 24.hu sem, amely már régebb óta bojkottálja a kormányszóvivőit. Mondjuk, tanácsos lenne követni a példáját a többi független lapnak is. Nem csak szolidaritásként a kitiltottakkal, be nem engedettekkel, hanem egyben véleményt mondva arról, miről szólnak ezek az események. Hiszen az orbáni hatalom célja nem sokkal több annál, mint eljátszani a Magyarországon már régóta ezer sebből vérző demokráciát és sajtószabadságot, valós kérdésekre sem valós válaszokat kínálva, s tereléssel, csúsztatással, hazugsággal képen csapva a kérdezőket és így az egész társadalmat. Ezt a célt szolgálják a kormányinfók is, miként Orbán sem azért állt most ki (ahogy évente egyszer nagy kegyesen megteszi) a sajtó (egy része) elé, mert olyan nagyon el akarna számolni a tevékenységével, s a kormány elvégzett munkájával, hanem – a fentieken túl – azért, hogy elmondhassa a publikumnak szánt saját torz verzióját a világról.

A hétfői 2,5 óra mindennél ékesebben bizonyította a fentieket. A fő üzenet az volt, hogy (lenéző félmosollyal többször is) „kellő szerénységgel” állította, mi mindenben igazolódott be az, amit ő jósolt. Például, hogy vége a liberális világrendnek (vajon a liberális világrendnek vagy a liberalizmusnak?), hogy eljött a nemzetállamok kora (bármit is jelent ez), s hogy nem kell nekünk kilépnünk az Európai Unióból, az szétesik majd magától (???). A mantra – mint már régóta minden megszólalásában – a gonosz Brüsszel, a gonosz Ukrajna, a dicső Trump, s persze ő, mint a békeharcos, szemben háborúpárti Brüsszellel. Szót nem vesztegetett az ukrajnai háborút elindító Putyinra, Trumpot pedig nem háborúpártizta le, holott kapott kérdést Venezuela kapcsán. 

Ezeket a paneleket rendre előráncigálta, nem is csak a rendesen alákérdezőknek válaszul, akkor is ezekhez tért vissza, ha nem éppen erre irányult a kérdés. Merthogy Orbán arról beszélt, ami neki kényelmes volt. A belpolitikai vonatkozású kérdésekre amúgy rendre hazugságokkal reagált, kivéve persze, ha teljesen figyelmen kívül hagyta azokat. Így beszélt ájtatos manóként az egymást követő kormányainak a magyar közszolgáltatások fejlesztésében elért fantasztikus eredményeiről, aminek kapcsán azt mondta, hogy „büszke vagyok arra, amit elértünk” (neki legyen mondva!). Visszatérő elem volt a jövőnket felélő választási osztogatás egyes elemeinek a felsorolása, mondván, ilyen vívmányai csak a magyar gazdaságnak vannak. A gyermekvédelem terén is minden rendben van, a javítóintézetis bűnözők helyzetét meg majd megvizsgálják, a politikai felelősség kérdése pedig még nincs napirenden – derült ki, de az azért sokatmondó volt, hogy ignorálta a kérdést, vajon bocsánatot kérne-e egy érintett abuzált gyerektől, ha az vele szemben állna. S persze kitérően reagált arra is, miért nem történik semmi a Matolcsy György egykori kebelbarátja által levezényelt „legnagyobb bankrablás” botrányában (jogdíj Magyar Péternek a megfogalmazásért), illetve adott végtelenül cinikus választ a vejének és a legidősebb lányának állami pénzen történt féktelen meggazdagodására („magyar vállalkozóktól – függetlenül attól, hogy ki fia-borjai – három elvárásom van: tartsák be a törvényeket, fizessék be az adót, és adjanak munkát a magyar embereknek”). 

Említettük korábban: a sorok között kell olvasnia annak, aki az igazságot ki akarná hámozni Orbán szavaiból. Nem a levegőbe beszélünk, s megadjuk a lehetőséget arra, hogy önök is kipróbálják magukat ezen a téren. Mit bogoznak ki abból, amit arra mondott, vajon tervezi-e, hogy elnöki rendszert alakít ki és a Karmelitából átköltözik a Sándor Palotába? A válasza ugyanis az volt: „Nem készülök arra, hogy átadnám a hatalmat Sulyok Tamásnak”. Erre varrjanak gombot!

U.I.: átolvasva a fentieket, azért lehet, érdemes lenne egy igazi fact-check, azaz tényellenőrző nagyító alatt is megvizsgálni Orbán Viktor mondandóját...