Orbán elveszített egy generációt
Ha azt vártuk, hogy 2020 október 23-án valami véget ér, illetve valami új elkezdődik – és lássuk be: ezt vártuk –, akkor feltehetően tévedtünk. A kormány, a hatalom, bizonyára nagy aggodalommal figyelte, mi lesz a színművészetisek által szervezett ünnepi demonstráción, de hát nem történt egyéb: ünnepi demonstráció volt. Sok-sok ember személyes jelenlétével, és még többek távoli szimpátiájával. A hallgatók szép, és emelkedett – és ígéretükhöz híven, csendes – tiltakozással jelezték: ami ma történik, ami velük történik, ami az országgal történik, az elfogadhatatlan. Méltatlan október 23.-a forradalmához.
Igazán nem tudom eldönteni, hogy a kormánypárti média tudósítóinak milyen központi utasítást adtak, annyi azonban látható volt, hogy nemigen tudtak kilépni az eddigi paneljeikből. Ahogy azt kollégám már megírta, vagy igyekeztek elhallgatni a történéseket, vagy gúnyolódni rajta, viccelődni a résztvevők létszámán, de semmiképp nem legalább tárgyszerűen beszámolni az eseményről. Talán remélték, hogy a végén lesz rendbontás, talán remélték, hogy a tömeg – mert az volt – fegyelmezetlen lesz, de egyik várakozásuk sem teljesült.
Megmaradtak tehát a saját ostobaságaiknál, vagyis annál, hogy a felvonulást valójában az ellenzéki pártok szervezték – lehetett egy kicsit gyurcsányozni –; szegény hallgatókat tolták maguk elé, eljátszva azt, hogy itt nem egy politikai rendezvénnyel állnak szemben. Ezek a tudósítások persze a saját tábornak szóltak, azoknak az embereknek, akiknek eszükbe sem jut kontrollálni a szavak valódiságát, egybevetni a tényeket az eléjük tárt hazugságokkal. Mindazonáltal több, mint rövidlátó ez a megközelítés; ezekkel a, csak a hatalmon lévők utasításait követő tudósításokkal egyszer és mindenkorra elveszítik azokat a fiatalokat, akik ott vonultak a rakparton, akik színvonalas műsorral emlékeztek meg ’56-ról, és akik szelíd, békés szóval fordultak a hatalomhoz.
Azok az egyetemisták, akik aktív szereplői voltak a műsor elkészítésének, de azok is, akik csak követték az előkészületeket pontosan tudják, hogy az ellenzék politikusainak semmi közük nem volt az immár bő egy hónapja tartó tiltakozásoknak, de azok az egyetemisták, akik nem fejezték ki szolidaritásukat, illetve azok, akik nem fejezhették ki, ők is tudják, látják, hallják a mai országvezetés hamis hangját, a médiájukra erőltetett ferdítéseket. Ezek a fiatalok pontosan tudják, hogy saját egyetemük vezetése miként viszonyult az SZFE szabadságharcához, pontosan tudják, hogy ők is hasonló cipőben járnak, vagy fognak járni.
Azt írtam az elején, hogy azt vártuk, reméltük, hogy október 23-án véget ér valami, és elkezdődik egy új időszámítás, de tévedtünk. Most mégis azt mondom: nem tévedtünk. Pénteken egy láthatatlan – és mégis jól tapintható – forradalom kezdődött. A hatalom mesterkedéseit, hazug propagandáját ismerte meg egy generáció; napról-napra többen lesznek, akiknek felnyílik a szemük, akik belátják: ez a kormány hazug világot épített maga köré. És ez csak az első felismerés lesz, követi majd a másik: nem csak hazug, hanem tolvaj világ.
Hogy is fogalmazott 1989-ben, Nagy Imre újratemetésén az a fiatalember, aki ma az ország miniszterelnöke? Azt mondta, hogy a hatodik koporsóban a mi, azaz az ifjúság jövője, az elkövetkezendő húsz, vagy ki tudja, hány éve is ott fekszik. Nos, ez a fiatalember mára – korosodó politikusként – ezt a mai fiatalságot, a ma fiataljainak jövőjét akarja koporsóba zárni. És ez az, amit pénteken nagyon sokan felismertek. És, amit a hatalom vaksága miatt Orbán nem ismert fel: október 23-án nagy, számára súlyos dolog történt: elveszített egy generációt. E generáció tagjai, és a velük együtt érzők pénteken csendesen hazamentek, de a gondolataik nem zárultak le a rendezvény végén. A belső lázadás elindult bennük. És ezzel a rezsim végső erjedése is.
