Orbán és a NATO
Feltételezem, hogy a Hírklikk olvasói pontosan tudják, mi az a NATO, tehát csak a rend kedvéért írom le, hogy ez – magyarul az Észak-atlanti Szerződés Szervezete – egy katonai-védelmi szövetség, amelyet a második világháború után alapítottak Washingtonban. Eleinte szűk körnek számított, 1990 után pedig elkezdődött a keleti bővítés. Magyarország egy sikeres népszavazás után, 1999-ben csatlakozott, gyakorlatilag ezzel tette teljessé elszakadását a volt szocialista világrendszertől. A szervezet alapelve szerint a tagállamok minden politikai és katonai eszközt igénybe vesznek egymás szabadságának és biztonságának megőrzése érdekében, kölcsönösen támogatják és védelmezik egymást (ez a híres 5. cikkely). Tagságunkat indokolta tehát, hogy egy esetleges fegyveres támadás esetén számíthatunk olyan nagyhatalmak segítségére, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Franciaország.
De ne legyenek illúzióink. A mostani kormánynak, pontosabban az egyetlen döntéshozónak, Orbán Viktornak nem fontos a NATO. Már eldöntötte: saját hadsereget akar és parlamenti többségének birtokában ennek kiépítésére van is lehetősége. 2020-ban húsz százalékkal nőttek a védelmi kiadásaink, ami – különösen a világjárvány egyéb költségei miatt – teljesen értelmetlennek tűnik. Nem szeretnénk senkit fenyegetni – állítja a magyar diplomácia –, de közben egyértelmű, hogy a szomszédainknál lényegesen nagyobb katonai erővel kívánunk rendelkezni. Különösen furcsa volt a miniszterelnök kijelentése, miszerint „Magyarországnak modern, erős hadseregre van szüksége, azért, hogy senkinek még csak eszébe se jusson megtámadni az országot” – mondta a Magyar Honvédség új parancsnokának kinevezésekor.
Vajon kire gondolhatott?
Az elképzelés egyáltalán nem újdonság: 2014 óta folyik a magyar haderő fejlesztése, de igazán nagy lendületre csak az elmúlt két-három évben kapcsolt a projekt, amikor szinte egymást érték a több százas tételben történő harci jármű-vásárlások, illetve az újabb és újabb hadiipari üzemalapításokkal kapcsolatos bejelentések. Jövőre a kormány védelmi kiadásokra már 1000 milliárd forintot tervez költeni, amelynek jelentős részét eszközvásárlások teszik majd ki. Ezzel a magyar GDP 1,7 százaléka már katonai kiadásokra megy el. Védelmi kiadásaink így 560 milliárd forint kiadást jelentenek majd, messze többet, mint akár a cseh, akár a szlovák hasonló költségvetési tétel. Vajon mi szükség van erre, ha a NATO – alapszerződésének megfelelően – biztosítja valamennyi tagállama, így Magyarország biztonságát is. Orbán szerint „a készülődés defenzív jellegű, és egy nem várt ellenséges támadás elrettentésére szolgál”. Nem feltétlen kell az sem, hogy bármilyen konkrét ellenségkép – ellenséges ország vagy szervezet – kirajzolódjon a döntéshozók előtt: az elmúlt évek konfliktusainak egyik nagy tanulsága, hogy bármikor, nagyon gyorsan elmérgesedhet két, akár alapvetően baráti viszonyt ápoló ország közt a viszony, olyannyira, hogy egyik napról a másikra nyílt katonai összecsapásig eszkalálódhat egy kisebb nézeteltérés.
Aligha képzelhető el – ismeretem szerint –, hogy a jelenlegi világpolitikai helyzetben Magyarország idegen támadás célpontja lehet. Egyetlen szomszéd állammal sincs kiélezett kapcsolatunk, velünk szemben és nekünk sincsenek területi követelések, márpedig „egy nem várt támadás”-nak mindig vannak diplomáciai előzményei. Orbánnak volt még egy különös nyilatkozata (Figyelő, 2019): „a mostani haderőfejlesztés célja, hogy bármilyen irányból érkező katonai támadást el tudjon hárítani a honvédség, a NATO segítsége nélkül.
Ha pedig a NATO segítsége nélkül is boldogulnánk, akkor mi szükség a magyar tagságra? Az ország biztonságát kellő mértékben, önállóan garantáló nemzeti haderő kiépítése, fenntartása és állandó fejlesztése teljes mértékben vágyálom és irrealitás. Egy kis, ütőképes, korszerű és finanszírozható honvédség létrehozására, amely egyaránt alkalmas az ország NATO-keretek közötti védelmének megvalósítására, valamint az új kihívások elleni műveletekre, csak a NATO tagjaként van esélyünk. Az Alapszerződés híres 5. cikkelye alapján – szükség esetén – beérkező szövetséges csapatok a magyar haderő, egyébként elengedhetetlen, második, stratégiai lépcsőjét alkotva – pontosabban pótolják – és a támadó ellenség visszaverésének, az eredeti helyzet visszaállításának a lehetőségét biztosítják. Arra nem is merünk gondolni, hogy netán orosz támadás érne bennünket.
De honnan számíthatunk támadásra? Orbán ezt nem részletezi, nyilván, mert a honvédség fejlesztésével más céljai vannak.
A miniszterelnök látomásaiban Magyarország regionális nagyhatalomként szerepel, ezt támasztja alá összes megnyilvánulása, ezért a szoros barátság Erdogannal, Putyinnal és természetesen a kínai vezetéssel, mint „partnereinkkel”. Többek között ezért is tetszik neki az európai „rossz-fiú” szerep, a vétólehetőség kihasználásával ügyesen lavírozva a brüsszeli politikai állóvizekben. A konzervatív oldal külpolitikai szakembereit megtévesztette a nyolcvanas évek emléke, amikor az ország mozgástere fokozatosan nőtt, aktivitása pedig kiemelte a kelet-közép-európai szocialista államok közül. 2014 után az Orbán-kormány ebből nemzeti-soviniszta propagandát alkotott és pártja vélt eszmeiségének eszközéül használja. „Több tiszteletet kérünk ezeréves államunknak” – ez semmi más, mint egy hamis retorikai fogás a külügyminiszter egyik nyilatkozatából.
És van még egy szempont. A katonai megrendelések adatai egyértelműen nemzetbiztonsági ügyként kezelhetők, és ahogyan más esetekben is láttuk, a kormány a beszerzéseket sokszor magáncégek útján bonyolítja, így a pénzek útja gyakorlatilag követhetetlen.
A NATO legutóbbi közgyűlése Orbánt különösebben nem érdekelte. Ellenségnek aposztrofálták Kínát és Oroszországot, megszavaztak egy közös nyilatkozatot és minden megy tovább, ahogyan eddig. A fegyverüzletek folyamatban vannak, lesz saját magyar védelmi ipar, miért is lenne fontos a NATO?
