Orbán és Putyin jelezte, fenntartják a jó kapcsolatot

A tárgyalás valódi tartalma nem ismert, de Székely Árpád volt moszkvai nagykövet gondolatmenete alapján jól kirajzolódik, milyen ügyek kerülhettek a háttérben napirendre, és milyen tágabb geopolitikai folyamatokba ágyazódik ez a kapcsolat. „A hivatalos közlemények szándékosan ködösek: Közel-Kelet, energiaárak, Ukrajna, magyar hadifoglyok, ezek mind olyan hívószavak, amelyek egyszerre jelentenek keveset és szinte bármit” – fogalmazott az egykori diplomata. 

Úgy látja, a magyar–orosz kapcsolat rövid távon egy szűk, de létfontosságú sávban mozog: energiaellátás és a magyar állampolgárok helyzete a háború árnyékában. Magyarország az orosz olajra épülő ellátási modelljét csak nehezen tudja egyik napról a másikra lecserélni, miközben az Ukrajnán átfutó vezetékek körül politikai és katonai kockázatok halmozódnak. Székely felvetette, hogy Orbán számára ma a legkézzelfoghatóbb „tárgyalási téma” az: mi történik, ha a közel-keleti konfliktus tovább eszkalálódik, ha a Hormuzi-szoros részleges vagy teljes zárása tartóssá válik, s az olajár „felmegy az égbe”? Ilyen helyzetben minden egyes alternatív csatorna, minden külön megállapodás, minden informális orosz ígéret felértékelődik, még akkor is, ha arról hivatalosan soha nem esik szó. Ugyanakkor kétkedik abban, hogy egy ilyen telefonhíváson komoly, részletes megállapodásokat lehetne kötni. A mai technikai környezetben egy ilyen beszélgetést valószínűleg nem lehet kellő biztonsággal titkosítani, hacsak Moszkva nem adott valamilyen speciális, védett kommunikációs eszközt a magyar félnek. Ezért reálisabbnak tartja, hogy a hívás inkább politikai jelzés: a magyar és az orosz vezető „kontaktusban vannak”, fenntartják a csatornákat, s ezt Moszkva és Budapest egyaránt felmutathatja saját közönségének és a külvilágnak. A tényleges, érdemi egyeztetések – ha vannak – jó eséllyel más, kevésbé látható fórumokon zajlanak.​

Az egykori nagykövettel folytatott beszélgetés egyik legérdekesebb szála az Egyesült Államok és Oroszország közötti – részben informális – tárgyalások feltételezett újra indulása az Északi Áramlat ügyében. Székely egy baloldali, ma már más tulajdonosi körben lévő francia lap, a Le Monde Diplomatique cikkére hivatkozva azt mondja: több, egymástól független forrás szerint az amerikaiak különböző vonalakon tárgyalni kezdtek az oroszokkal az Északi Áramlat – a Nord Stream – jövőjéről. Ez önmagában is paradoxonnak tűnik, tekintve, hogy Washington évekig mindent megtett a vezeték létrejöttének és üzembe helyezésének akadályozására, majd amikor tudomásul vette, a tengeralatti csővezeték közvetetten vagy közvetlenül egy olyan folyamat részévé vált, amely végül a részleges felrobbantásához vezetett. Szerinte „Trump-körei” mindig is hajlottak az oroszokkal a „nagy alkukra”, és elképzelhető, hogy egy háború utáni helyzetre készülve, megpróbálják újra osztani az európai gázpiacot az orosz féllel. Ha az USA és Oroszország – akár informálisan – megállapodik a Nord Stream valamilyen rekonstrukciójáról, vagy egy alternatív infrastruktúra kiépítéséről, akkor azzal együtt gyakorolhatnak befolyást az európai árképzésre, a hosszú távú szerződésekre, a kínai és más vevők felé irányuló orosz exportstruktúrára. 

Székely ugyanakkor hozzátette: Magyarország ebben közvetlenül nem érintett, a vezeték „vége” Németországban van, így csak közvetett, piaci és politikai hatásokra számíthatunk, egy későbbi, békés időszakban aligha tudjuk majd magunkat függetleníteni az európai energiahelyzettől. Az unió egyszerre küzd a zöld átmenet költségeivel, az ipari versenyképesség romlásával és az energiaárak tartósan magas szintjével. Rámutat: látszik, hogy Brüsszel „lazítani próbál” bizonyos szigorú zöld előírásokon, például a belső égésű motorok kivezetésének menetrendjén, mert a politika és a gazdaság egyaránt nehezen viseli az autóipar, a közlekedés és az energia szimultán drágulását. Miközben Európa drága LNG-re és bizonytalan forrásokra támaszkodik, versenytársai – mindenekelőtt az USA és részben Kína – olcsóbb energiaforrásokra építve tudják működtetni az iparukat. Az EU előtt három nagy stratégiai csomag tornyosul: az energetikai kiszolgáltatottság kezelése, a Trump-féle Amerikához való viszony rendezése, valamint a kínai függőség csökkentése. A német kancellár minapi washingtoni útját úgy írja le, mint „kínos próbálkozást a nyilvános konfrontáció elkerülésére egy olyan amerikai elnökkel, akinek borzalmasan szegényes szókincse van”, de aki nélkül az európai biztonságpolitikát és Ukrajna támogatását nem lehet értelmezni. Ebben a helyzetben Európa egyszerre szorul rá az amerikai biztonsági garanciákra és szeretne önállóbb lenni az energia- és gazdaságpolitikában. „Ez a kettős kötés adja a kontinens belső feszültségeinek jelentős részét” – állítja. ​

Hosszabb távú kérdés Székely szemében, hogy egy békés rendezés után milyen szerepet kaphat Oroszország az európai energetikában. Ma kimondhatatlan gondolatnak tűnik, hogy az EU újra jelentős mértékben orosz gázra támaszkodjon, de az energetikai geográfia, a meglévő infrastruktúra és a költségszintek mind arra emlékeztetnek, hogy Oroszország tartós kizárása óriási politikai és gazdasági áldozatokkal jár. Székely szerint Európának már most el kell kezdenie gondolkodni azon, milyen feltételekkel, milyen ellenőrzési mechanizmusokkal és milyen politikai keretben képzelhető el valamilyen „újra-integráció”, még ha erről jelenleg nyíltan nem is lehet beszélni. Ha esetleg Orbán és Putyin között ilyen kérdések szóba kerültek, azok inkább a jövőre, egy háború utáni „térképre” vonatkozhattak, semmint az azonnali lépésekre.​

A nemzetközi konfliktusok aktuális láncolatából Székely leginkább a Közel-Kelet, Ukrajna és a nagyhatalmi játszmák összefüggéseit emelte ki. Az iráni–izraeli feszültség, a Hormuzi-szoros körüli kockázatok, az olajszállítási útvonalak sebezhetősége mind olyan tényezők, amelyek egyszerre érintik Oroszország bevételeit, Kína ellátását és Európa költségeit. Érvelése szerint az oroszok számára a közel-keleti eszkaláció „nem feltétlenül rossz”: az olajár-emelkedés növeli bevételeiket, miközben eltereli a figyelmet Ukrajnáról, és az amerikai fegyver- és légvédelmi kapacitásokat részben az arab világ felé köti le. Nem véletlenül említi: hírszerzési források szerint – a Spiegelre hivatkozik – Moszkva tudott az Irán elleni támadásról, mégsem figyelmeztette teheráni partnerét, noha korábban „stratégiai együttműködési megállapodást” kötöttek.​

A beszélgetésen szóba került Kuba példája is, amely egyszerre mutatja az orosz befolyás korlátait és a globális erőforráshiányt. Moszkva egyszerűen nem tud érdemi segítséget nyújtani Havannának: a még bevethető „árnyék flotta” kapacitásait Kína ellátására kell összpontosítania, miközben egy, az amerikaiak által könnyen célba vehető kubai olajszállítás túl nagy kockázatot jelentene. Kuba „szörnyű” humanitárius helyzete, a lassú, informális kiegyezés a hatalom és a lakosság között csak kiegészíti azt a képet, amelyben a nagyhatalmak egyre szelektívebben, saját, szűken értelmezett energetikai érdekeik mentén válogatnak a szövetségeseik között.​

Székely Árpád egy globális politikai térképre helyezte Orbán és Putyin telefonbeszélgetését. A magyar–orosz diplomáciai csatorna jelentősége messze eltörpül a háttérben folyó amerikai–orosz alkuk lehetősége, az európai energiapolitika zsákutcái és a párhuzamosan futó konfliktusok mögött. „Ukrajna, a Közel-Kelet és talán még Kuba helyzetét is ide lehet sorolni, Orbán és Putyin telefon beszélgetése nem különösebben jelentős esemény. Legfeljebb egy mozaikdarab, jelzés arról, hogy Magyarország a bizonytalan, többszörösen fragmentált világrendben igyekszik nyitva tartani minden ajtót, még akkor is, ha ezzel egyre élesebb konfliktusba kerül szövetségesi partnereivel” – mondta.

Interjú Székely Árpáddal a KlikkTV Tíz című műsorának 2025. november 24-i adásában: