Orbán megint felállt a padlóról

Nagyjából hasonló érzés uralta a közbeszédet, amikor kiderült a legújabb skandalum, azaz a pedofil történet elhallgatása, Novák Katalin és Varga Judit, majd Balog Zoltán – enyhén szólva – furcsa szerepe, és kényszerű távozásuk a közéletből. Itt ugye nem pusztán arról volt szó, mint Schmitt Pál esetében, akiről, immár köztársasági elnökként, derült ki, hogy doktori disszertációjánál csalt, plagizált és ezért meg kellett fosztani doktori címétől.

Mellesleg az az eset annyira nem viselte meg a kormányfőt; azóta is a díszvendégek között látja a hajdani olimpiai bajnokot, ami mégiscsak azt jelenti, hogy Orbánnak ez a tett nem annyira jelent erkölcsi gondot. Ebből persze arra is következtethetünk, hogy a miniszterelnök hogyan kezeli az ilyen esetet; nem gondolja, hogy a megtévedt szereplőt el kell dugnia a hátsó sorokba, ellenkezőleg, éppúgy, mint a legutóbbi évértékelőn, kiemelten kell kezelni a hozzá hűséges szereplőket.

Novák és Varga még nem jutott el ebbe a stádiumba, de ne legyen kétségünk: hamarosan ott lesznek ők is a legjobbak között.

Ott lesznek, még akkor is, ha a pedofil igazgatót támogató elítélt kegyelmi ügye kicsit súlyosabb bűn, hiba – tessék választani –, mint a szöveg-lopás. Súlyosabb, hiszen itt gyerekek megrontásáról van szó, egyfelől, másfelől valamiféle szövevényes háttérről, amiről még ma sem tudunk többet. Nem tudjuk, ki és milyen indíttatásból tolta ezen emberek szekerét, van-e valamiféle összefonódás a kormányzati/Fidesz-szereplők között, milyen egyéb érdemekkel rendelkeznek a börtönbe jutottak. Azt látjuk, hogy távolodva a történtektől, egyre kevesebb esélyünk van arra, hogy megtudjuk a valóságot, hiába állít fel a főváros vizsgáló bizottságot, annak végeredményét biztosan keresztbe veri a Fidesz kommunikációja. 

És itt újra visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk: megint azt hitték, hogy ezt botrányt már nem tudja kivédekezni a kormány/Fidesz, de újra csak tévedtünk. Hiába volt megint nagy zavar az első napokban, hiába próbálták rutinszerűen kezelni az történteket, előbb elhallgatni, aztán hazudva egyetérteni a köztársasági elnökkel, majd az élére állni a tiltakozásnak, hiába derült ki naponta újabb hazugság, a közvélemény nem söpörte ki a hatalomból annak birtokosait, hagyta, hogy Orbán néhány nap bujkálás után az évértékelőn megpróbálja lezárni az ügyet, kihirdetni: megerősödve kerültek ki a történtekből. 

Hogy ténylegesen megerősödtek-e, azt erősen kétlem, azt azonban biztosan állíthatom: sem az ellenzék, sem a társadalom nem profitált belőle. Az előbbiek egyetlen pluszpontot sem szereztek, vagyis nem tudták elhitetni, a közvéleménnyel, hogy náluk ilyesmi nem fordulhatna elő, a társadalom pedig nem követeli ki továbbra sem a tisztánlátást, az őszinte feltárást. Orbán tehát, megint, lábon kihordta az ügyet, igaz ugyan, hogy a Fidesz három százalékot veszített a népszerűségéből, de ez a három százalék a bizonytalanok táborába sorolt, egyáltalán nem jutott el odáig, hogy kormányváltást akar. A miniszterelnök megint jól játszott; újra visszavette a kezébe a Kossuth Rádió mikrofonját, és megérezte azt is, hogy Várkertben előadott szövege nem elegendő, tovább kell lépnie, fel kell mutatnia, hogy ő az, aki a teljes tisztulás felé viszi a magyar gyermekvédelmet. Teljes átvilágítást rendelt el, a törvény lesújtó szigorát vetítette előre, és egy, a pártpolitikától látszólag távolálló személyt ültetett a köztársaság elnökének székébe. Orbán tehát újra intézkedett, felsorakoztatta maga mögött a kommunikációs gárdát, és nyugodtan hátradől(het): ezen is túl vannak. Igaz, némi zavart okoz még Varga Judit háttérben robbantgató volt férje, Magyar Péter, de őt majd a csapat kivégzi, úgy ahogy kell, csak sima rutinból. 

Nyugodtan állíthatom: nincs Európában még egy olyan kormány, amely ennyi megrendítő erejű ütés után is a funkciójában maradhatna. Magyarország azonban ebben is más; nyugodtan szembemehet a teljes Európai Unióval, nyugodtan kukoricázhat a NATO-val, a végén rendre sértetlenül kerül ki minden ütközetből. A mély állam továbbra is zökkenőmentesen működik, övék a köztársasági elnök; az alkotmánybíróság, az ügyészség, nagyjából a bíróság, az Állami Számvevőszék, a KSH, az adóhatóság, a választási bizottság, az országgyűlés, és még sorolhatnám.

És mi jut nekünk? 

A várakozás. Hogy majd a következő vihar elsodorja ezt a nomenklatúrát. Pedig nem fogja. Annak ellenére nem, hogy ők maguk mindent megtettek ennek érdekében. Schmitt, Borkai, Szájer, Kaleta, Novák… soroljam még? 

Sorolnám, de minek?