Orbán nácikkal álmodik…
…és ha a miniszterelnök nácikkal álmodik, rájuk vágyik, akkor a mögötte ülő képviselőkre azonnal átragadnak érzései, együtt lélegeznek, együtt gondolkodnak, és együtt ábrándoznak vele. Ováció, taps fogadja szavait, bármi is legyen annak tartalma.
Hétfőn például Jakab Péter volt – többek között – a soron, tegyük hozzá, nem először. Azt persze már megszokhattuk, hogy Orbán minden kritikát személyes támadásként él meg, és akként is válaszol; igyekszik a legsúlyosabb sértéseket kiötleni, hogy hálás nevetésre késztesse követőit, és minél jobban megalázza ellenfeleit. Tudjuk, látjuk: számára ez a legmegfelelőbb közeg, az azonnali kérdések műfaját neki találták ki. Egyrészt azért, mert a kérdés valójában nem azonnali, fel tud rá készülni, másrészt garantáltan övé az utolsó szó. A kérdés-válasz-reagálás-viszontválasz szisztémája kedvező helyzetbe hozza a miniszterelnököt, de ezen most ne akadjunk fenn. Egy demokratikusan működő országban, nincs ezzel semmi baj, az egész jelenetsorból úgyis azt vesz ki magának a néző, hallgató, amit akar, ami, vagy aki hozzá eleve közelebb áll.
A kérdéseket feltevők is tudják ezt, nekik ugyancsak az a lényeg, hogy amit elmondanak, amit kérdeznek – illetve valójában, amit üzennek a miniszterelnöknek, az eljusson a nyilvánossághoz. Ahhoz a nyilvánossághoz, amelyet nagy mértékben korlátoz a hatalom. Lám a parlamenti ülésnapok közvetítését is megszüntette az állami televízióban, bár az internet világában nehéz ezeket a korlátokat fenntartani. A Jakab-Orbán duellumot is számos facebookozó tette fel a világhálóra, így aztán csak eljut tízezrekhez, miként kezeli mostanság Orbán Viktor az őt érő támadásokat.
Ismétlem: azt, hogy személyeskedik – miközben mást vádol azzal –megszokhattuk. Azt is, hogy mondandója tartalmilag nem nyúlik túl a gyurcsányozáson; számár az az origó; onnan indul és érkezik vissza, mint epitheton ornans, mint állandó eposzi jelző. Az is állandó toposz a kormányfő megszólalásaiban, hogy 2010-ben a csődtől mentette meg az országot; soha nem fogja elismerni sem a világgazdasági válság tényét, sem pedig azt, hogy a stabilizációs lépéseket Bajnai Gordon tette meg.
Miért is tenné: csak nem fogja saját mítoszát lerombolni, és bármiben fejet hajtani, mondjuk a tényeknek. Így aztán az sem várható, hogy bármiben igazat adjon Jakab Péternek, és elismerje: baj van az egészségüggyel, vagy, hogy lehetne jobb célokra is fordítani a propagandára, álságos nemzeti konzultációra elköltött forintokat. És ha már forint, fogalmazzunk úgy: ezek a válaszok már be vannak árazva Orbánnal, ő nem az a politikai vezető, aki valaha is le fog mondani saját szobra megépítéséről.
Hanem hát… Orbán minden egyes, Jobbiktól érkező bírálatra erős nosztalgiával vág vissza. Folyamatosan veti a szemére az átalakulóban lévő pártnak, hogy szembefordult a múltjával és emiatt – ahogy hétfőn fogalmazott – olvadásnak indult. A közönség persze ilyenkor is hálás, jó látni Semjén Zsolt boldog arcát, amint ő is éppen ábrándos szemekkel gondol vissza azokra az időkre, amikor a Jobbik még nettó náci párt volt, amikor magyargárdázott, cigányozott, zsidózott. Mert ne legyen félreértés: a magyar miniszterelnök az után a Jobbik után vágyakozik, amely EU-s zászlót égetett, amely némi náci karlendítéstől sem riadt vissza, és amelynek tagjai nem tudták már elviselni a szélsőjobb politikát és elindultak a konszolidáció, a néppártosodás irányába.
Akik pedig a rasszista, demokráciában vállalhatatlan nézetek hívei maradtak, szépen megalakították a maguk pártját, a Mi Hazánkat. Azt a Mi Hazánkat, amelynek léte és akciói egy cseppet sem zavarják a Fideszt, sőt, egyes hírek szerint, kifejezetten támogatják őket – tán még anyagilag is. (A talánt csak a per elkerülése miatt írtam oda.) Igen: Orbán Viktornak az a Jobbik volt az elfogadható – amelyik szerette őt, szerette a kirekesztő gondolatait, éppen ezért inkább csak simogatták egymást a parlamentben –, amely nagyjából olyan ellenzéke volt a Fidesznek, mint Thürmer Gyula.
Tudom, hogy ma nincs senki a kormánypártban, aki figyelmeztetni merné a Vezérüket, hogy rossz úton jár, ha a náci Jobbikot siratja vissza, márpedig folyamatosan ezt teszi. Neki nyilván jobb volt a kezelhető Vona, vagy a vele egy szólamot éneklő Novák Előd. Akkor érezte jól magát, ha közösen támadhatták a demokratikus ellenzéket, Gyurcsányt, együtt beszélhettek szemkilövetésről, vagy keverhettek beszédeikbe rasszista felhangokat. Mégis, itt lenne az ideje, hogy ráébresszék Orbánt: folyamatosan a náci ihletésű szélsőjobb Jobbikra vágyakozik, azon nézetek hordozóival álmodik, őket szeretné látni az országgyűlésben. Viszontválaszainak ugyanis ez a lényegi tartalma, amit készséggel elhiszek, hogy így is gondol, de azért nem ártana – ha már egy uniós ország miniszterelnöke – odafigyelnie arra, hogy ne utálja már ennyire a demokratikus ellenzéket, és ne szeresse oly nagyon a náci gondolatok hordozóit.
