Orbán országában csak hatalompolitika van, semmi más

Amikor megbeszéltük ezt az interjút, s nagyjából azt is, hogy mikre lennénk kíváncsiak, ön felvetette, jó lenne egyszer mérleget vonni és nem konkrét fejleményekről, történésekről beszélgetni. Már csak azért is, mert immár 13. éve Orbán Viktor kormányoz. Most kapva kapnék az alkalmon, s megkérdezem, hogyan ítéli meg a 2010. óta eltelt időszakot. De előtte mégis az a kérdés, miért tartja fontosnak ezt a fajta mérlegkészítést?

Három dolog miatt. Egyrészt azért, mert követem a fejleményeket, az ország teljesítményének, nemzetközi pozíciójának az alakulását – megjegyzem, immár 45 éve –, és úgy gondolom, hogy ez felelősséggel is jár. Mindenki, aki ezzel foglalkozik, felelős magának és a magyar társadalomnak egyaránt. És vannak olyan időszakok, amiket törésvonalnak neveznék, ezek egy része ugyan azonnal, de az igazi nagyok csak visszanézve jelennek meg, csupán utólag tudjuk biztosra, hogy sorsfordulót jelentettek. Azt pedig mondani sem kell, hogy ez a 13 év minden szempontból sorsfordító. A másik elem, amiért érdemesnek tartok leltárt készíteni, mérleget vonni, az, hogy aki követi a gazdasági jelzőszámokat, a nemzetközi összehasonlításokat, látja, mely területeken hogyan változott az ország megítélése. Harmadszor pedig a nemzetközi környezet állandóan visszajelez. Néha ugyan nincs igazuk ezeknek a visszajelzéseknek, de általában igen, hosszabb távon pedig mindenképpen. Ezek mind összejöttek most, amikor úgy gondoltam, hogy érdemes lenne értékelést adni az évtizedes folyamatokról. Megjegyzem, teljes képet interjú formájában nem lehet adni – még sokrészes interjú formájában sem –, ezért egyes területek kimaradhatnak. De remélem, hogy az összefüggések világosak.

Akkor mi lenne a megfelelő felület erre? Az ugyanis biztos, hogy szükség lenne egy ilyen, közérthető képre. 

Nekem az jutott az eszembe, amikor erről gondolkodtam, hogy jó lenne – én örülnék neki –, ha végre nem a pártpolitika, hanem a szakmai környezet teremtene fórumot arra, hogy a minden területen – a gazdaságtól kezdve, az oktatáson, az egészségügyön és a digitalizáción át, egészen a versenyképességig, és a nemzetközi elismertségig – 2010-től napjainkig rendelkezésre álló idősoros adatokat feltérképezze és erről egy úgynevezett országjelentés készüljön. Erre több szempontból is óriási szükség lenne. Egyrészt azért, hogy lássuk a változást az egyes területeken, hiszen – természetesen magamat is beleértve – senki nem lát bele minden területbe, a változás minden elemébe. Erre kölcsönösen szükség lenne, miközben segítené az interdiszciplináris szemlélet elterjesztését, annak a tudatosítását, hogy minden mindennel összefügg. S végül, de nem utolsósorban: ezzel a társadalom elé is ki lehetne lépni, tükröt tartani az egyre inkább beszűkült, a jövőre egyáltalán nem felkészült magyar társadalom azon rétegei számára, amelyeket szeretnénk közösen sikeresen átvinni a 21. század második negyedére. Én ezt – személyileg és szakmailag is – felelős dolognak tartom, és örülnék annak, ha valahogyan tető alá lehetne hozni.

Ez azt jelenti, hogy kezdeményez, esetleg már kezdeményezett is egy ilyen projektet? 

Szó nincs róla! Én csak felvetem az ötletet, hangsúlyozottan nem úgy, hogy bármilyen szinten is a vezetője szeretnék lenni. Ha a saját területemről szerényen hozzá tudok járulni, nyitott vagyok arra, hogy dolgozzam bele, de ehhez egy világos, átfogó és hihető kezdeményezés szükséges. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem pártpolitikai kezdeményezésre gondolok, mert itt nem pártpolitikáról van szó, hanem az ország és a jövő nemzedékeinek sorsát meghatározó nemzetpolitikai célról. Nem az én feladatom kitalálni azt sem, hogy ki tudna ennek az élére állni. Mindenesetre a történelem azt bizonyítja, hogy amikor előáll egy adott helyzet, az adott helyzet mindig megtalálja a vezetőjét – nem mindig a legjobbat, de általában olyat, aki ezt a közös utat sikerrel tudta képviselni.

Egyelőre azonban ilyen átfogó, komplex kép még nem készült, viszont részképet azért lehet festeni – és erre kérem is önt. Mi az első tanulsága ön szerint ennek a majdnem 13 évnek, elsősorban a gazdaság szempontjai alapján?

Aki ma gazdaságpolitikáról, szociálpolitikáról stb.  beszél – vagy talán inkább ezeknek a tévelygéseiről, arról, hogy mit nem csináltak meg, mit nem csináltak jól, miben követtek el baklövéseket – az egy dolgot nem ért: immár 12 éve semmilyen szakpolitika nincs. Orbán irányításával csak hatalompolitika van, semmi más. Ha a hatalompolitika érdekét szolgálják bizonyos gazdaságpolitikai, szociálpolitikai, biztonságpolitikai stb. lépések, akkor azokat beépítik, hiszen erősítik Orbán hatalmát. Ha pedig nem, akkor nem veszik őket figyelembe, bármilyen fontosak is lennének. Ezek után, semmiféle átfogó szakpolitika nem is lehet, minden időleges, ad hoc jellegű és széttöredezett, merthogy a hatalompolitika játékszere. Ez a hatalompolitika 2010-től kezdődően jellemző az országra, s különösen 2015-től. Mert 2010-ben egy olyan kormány alakult, amely kétharmadot szerzett úgy, hogy a kétezres években többszörösen elhibázott kormányzás, majd a 2008-as pénzügyi válság következményeit a Bajnai-kormány a lehetőségeihez képest kiválóan kezelte. Ebbe, a már kezelt helyzetbe ült bele kétharmaddal Orbán Viktor. Persze történelmietlen ilyeneket mondani, de idekívánkozik: ha 2006-ban Gyurcsány Ferenc lemondott volna, akkor Orbán nem kapott volna kétharmadot, s miután a Fidesz csak a hatalompolitikához ért, jelenlegi formájában nagy valószínűséggel nem élte volna túl a 2008-as pénzügyi válságot. De hát ilyen a történelem. Most ezzel kell szembenézni, élni, és lehetőség szerint a legkisebb társadalmi-gazdasági költséggel túlélni. 

Orbán azonban nem csak a válságból kilábaló pályára állított gazdaságot örökölt Bajnai Gordontól, segítették őt – a kétharmadon túl is – az egyre gyorsabb ütemben érkező uniós támogatások is. Mondhatni, így könnyű volt! Vagy talán nem?

Valóban, 2010 után Orbán kényelmes helyzetbe ült be: már stabilizálódott az ország, nagy volt a támogatottsága, úgy kezdhették el kiépíteni a saját hatalmukat, hogy kinyílt az uniós támogatás-csap: hatalmas összegek érkeztek, hiszen az uniós költségvetési támogatások logikája szerint a 2007-13-as hétéves pénzügyi tervben Magyarországra jutó pénzek túlnyomó része 2010 után ömlött az országba. Ehhez jött még a páratlanul stabil nemzetközi környezet. Emlékezhetünk rá, hogy jelentős és fenntartható gazdasági növekedés volt az egész világon, többek között az EU-ban is. Ennél nagyobb történelmi lehetőség nem adódott Magyarország számára korábban. És Orbán ezt nem tudta kihasználni. Sőt, kifejezetten eljátszotta ezt a társadalmi-gazdasági modernizációs esélyt.

Azért ismerjük el, nem volt minden fenékig tejfel, főleg 2015 után, amikor élesedett a menekülthelyzet.

Miközben ez tényleg komoly kihívás volt, de ezt is a saját érdeke szerint használta ki. Merthogy mit lépett? Egyrészt a menekültek százezreit rázúdította Nyugat-Európára, főleg a Merkel-vezette Németországra. Másrészt kihirdette a válsághelyzetet – s ezzel egy sor olyan területen szerzett magának rendelkezési jogot, ami normális demokráciákban nem tehető meg egyik napról a másikra. Utána jött a Covid, s nyomban kihirdette a veszélyhelyzetet, amit majd csak 2022 októberében vont vissza, de akkor már 2022 márciusától életben volt az Ukrajna orosz inváziója miatt kihirdetett vészhelyzet. A migrációs válsághelyzetet most hosszabbították meg őszig, a vészhelyzet továbbra is hatályban van. 

Jól gondolom: ez is a hatalompolitika bizonyítéka?

A migrációs válsághelyzet sokkal nagyobb probléma a mediterrán országokban, de akár Németország, Anglia, vagy szinte az egész Nyugat-Európa számára. Sokkal akutabb, napi kérdés az olasz, a spanyol és a görög partszakaszok védelme az illegális migrációval szemben, mint a magyar határvédelem. Ugyanakkor nem tudok arról, hogy bármely mediterrán országban a demokrácia alapelveit figyelmen kívül hagyva, bármilyen rendeleti kormányzás vagy hasonló gyakorlat született volna – bár lehet, egyes országokban néha nem ártott volna. Az Európai Unió komoly mulasztásának tartom egyébként, hogy mindeddig nem sikerült egy közös migrációs stratégia keretében kezeli a problémát – jelzem, az ilyen megoldást éppen Orbán ellenzi. De hasonlóképpen: a koronavírus-járvány kapcsán minden országban hoztak intézkedéseket, de ezt sehol sem a demokratikus rend alapszabályainak megváltoztatásával vagy azon túllépve tették, szemben Orbánékkal. Csak egy példa: egy 300 milliárd forintba került, egyébként – tömegkommunikációs butítást kivéve – semmit nem érő kínai lélegeztetőgép-beszerzést egyetlen más ország kormánya sem kezdeményezte volna, vagy ha igen, gyorsan belebukott volna a nyilvánvaló panamába. Most az orosz agresszió mentén láthatunk hasonlókat: Ukrajna orosz inváziója, az oroszok által indított háború nagyon komoly kihívás az európai stabilitás, biztonság, demokrácia, jogállamiság szempontjából, különös tekintettel azokra az országokra, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a háborúval. Vagy mert földrajzilag közvetlenül érintettek, lévén az agresszor vagy a vele szövetséges Fehéroroszország szomszédai, mint a baltiak és Lengyelország, vagy mint az áldozat Ukrajnával határos országok, Lengyelország, Románia, Szlovákia, Moldova és Magyarország is. Ezzel szemben, nincs ismeretem arról, hogy ezekben az országokban kihirdették volna a vészhelyzetet. De hát a többi kormány többé-kevésbé a normális európai értékrend és demokratikus alapelvek alapján működik, nincs sehol ilyen hatalomkoncentráció, mint nálunk. Ehhez még hozzájárul egy dolog: mindennek a tetejébe Orbán kihirdette a rendeleti kormányzást. Nem volt elég neki a válsághelyzet és a vészhelyzet miatti túlzott hatalomkoncentráció! Ezzel pedig végképp minden, de tényleg minden mértéken túllépett! Minden demokratikus egyeztetést letarolt! Kérdem én, miért kellett ezt bevezetnie az EU 27 tagállama között egyetlen olyan kormánynak, amelynek kétharmados parlamenti többsége van? Ott, ahol a mamelukokkal 24 óra alatt bármit meg lehet szavaztatni? Akkor miért van szüksége Orbánnak rendeleti kormányzásra?

Ön szerint?

Mert a hatalom az éj leple alatt olyan rendelkezéseket vezet be, amelyek kapcsán még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy bárminemű vita van körülötte. Kevesen számolják, de csak decemberben 37 törvényt írt alá Orbán az ország jövőjét is súlyosan érintő témában. A rendeleti kormányzás lehetővé teszi számára, hogy ne vigye a parlament elé ezeket a törvényeket, mert ugyan a kétharmada bármit megszavaz neki, de a parlamentben esetleg három ellenzéki felszólal és véletlenül mond olyant, ami sérti vagy gyengíteni látszik Orbán hatalmi kormányzási ambícióit. Erre esetleg a magyar társadalom még nem teljesen elhülyített része felkapja a fejét. Orbán nem akar még egy napos mozgolódást sem. Ezért inkább ellehetetleníti, hogy a társadalom értesüljön bizonyos kérdésekről, mert mindenfajta társadalmi párbeszédet veszélyesnek tart. Azt vallja: minél kevésbé, illetve egysíkúan informált, vagyis tudatlanabb a nép, annál jobb a hatalomnak, annál inkább meg tud mindent csinálni, s még az álvitát is el tudja kerülni.  

Ne szégyenlősködjünk, mondjuk ki, hogy ez már féldiktatúra, nem? 

Nem vagyok politikai elemző, de ami Magyarországon a rendeleti kormányzás keretében, az éj leple alatt meghozott alaptörvény-átírásoktól kezdve történik, az messze kimeríti ezt a fogalmat. Az Európai Unió is világosan kimondta, hogy Orbán Magyarországa egy demokratikus színfalak mögé rejtőzött autokrácia. 

Mindezeket a lehetőségeket persze másként is ki lehetett volna használni. Ehhez képest honnan hova jutottunk?

Valóban, ma már történelmi, de visszafordíthatatlan tény: ilyen kedvező hazai, nemzetközi környezetben és a magyar modernizációt konkrétan segítő uniós támogatások mellett nem sikerült a magyar gazdaságot előbbre vinni a közepes fejlettségi szintről. A kormányfő sorozatosan arról beszél, hogy itt az ideje kitörni a közepes fejlettség köréből vagy esetleges csapdájából, amelyben évek vagy akár évtizedek óta sok ország vergődik. Ez lenne szerinte a következő évtized egyik fő feladata (lásd az osztrák életszínvonal elérése 2030-ra). Csakhogy ennek az esélyét éppen az egymás utáni Orbán-kormányok játszották el. Jelenleg az lenne az egyébként ember- és társadalompróbáló évtizedes feladat, hogy meg tudjuk tartani pozíciónkat a közepes fejlettség középszintjén. Merthogy az elmúlt évtizedben ebben a csoportban is sikerült letornázni magunkat az alsó harmadba. Bármilyen mutatót nézünk, Magyarország az elmúlt 13 évben mindenfajta összehasonlításban kicsit vagy nagyot visszaesett a rangsorokban. Pitti Zoltán (korábbi adóhatósági elnök, a Corvinus tudományos kutatója – a szerk.) az uniós összehasonlító statisztikák alapján számszerűen kimutatja, hogy milyen volt az ország térvesztése 35-40 területen. Megjegyzem, ez sem teljes, az általa vizsgáltakon túl, ott van még például a statisztikailag nem számszerűsíthető nemzetközi bizalomvesztés, a felzárkózást vagy fejlődést évtizedes távlatban befolyásoló oktatás és egészségügy, ahol drámai a visszaesésünk. Csak néhány példát hozok ide a Pitti Zoltán által kigyűjtött adatok közül. Vegyük a felzárkózást az EU-hoz, amire – jegyzem meg – minden lehetőségünk adott volt.  Ezt kétféleképpen mérhetjük. Az egyik az árfolyam alapján számított nemzeti jövedelem. Ennek alapján 2011-ben az EU-átlag 40 százalékánál álltunk, 2021-ben az arány 43 százalék volt, s ezzel az eredménnyel a 22. helyről a 24-25.-re estünk vissza. Azaz az óriási, több tízmilliárd eurós támogatással azt sikerült elérnünk, hogy Horvátországgal és Romániával majdnem egy szintre kerülve, már csak Bulgáriát előzzük meg a felzárkózásban. Mint mondtam, van egy másik számítási mód is erre, ami a vásárlóerő alapján vizsgálja a felzárkózást. Magyarország itt is visszaesett, az uniós átlag kétharmadánál állunk, a baltiak, a lengyelek, a szlovákok megelőztek minket, a horvátok és a románok szintjére kerültünk, a bolgárokat megelőzve. 

Hogyan lehetséges ez, hiszen Orbánék folyamatosan azzal büszkélkednek, hogy gyorsabb a növekedésünk, mint az uniós átlag?

Ha csak a növekedést veszem, akkor ez igaz, de hozzá kell venni, hogy eközben a forint euróhoz viszonyított árfolyama 275-ről 380-ra gyengült – és akkor nem ejtettem szót a rekord 420 körüli és nemrég már megtapasztalt árfolyamról. Vagyis, ha euróban mérem a felzárkózást, és az európai összehasonlító statisztika erre épül, akkor ez a növekedés éppen, hogy ellentételezi a forint értékvesztését. Azaz, ott vagyunk, ahol voltunk a hatalmas pénzek és lehetőségeink ellenére – amelyekkel pedig a többiek jobban tudtak élni. És akkor még nem néztük meg azt, hogy vajon milyen tényezők táplálták a magyar növekedést? Mennyire épült és épül növekvő versenyképességre, magasabb hazai hozzáadott értéktermelésre, fenntartható gazdasági-társadalmi egyensúlyra, hosszútávú bizalmon nyugvó nemzetközi együttműködésre.

Van egy másik mutató, amire ez a rezsim nagyon büszke, a foglalkoztatási számok. Ott összehasonlításban hogyan állunk?

Hát igen, a munkaalapú társadalom orbáni mániája. Megjegyzem, nem szeretem, amikor olyan ember hirdeti a munkaalapú társadalmat, akinek az életében gyakorlatilag nem volt a társadalom túlnyomó többségére jellemző normális munkaviszonya. De ez az én gondom. És hogyan határozom meg a munkát? A tudás, a technológia, a nemzetközi együttműködés, a társadalmi szolidaritás és kohézió nem a munka része? De ezek az összefüggések messze túlmennek ennek a beszélgetésnek a keretein. Vissza a munkaerő-piacra. Nos, Magyarország az egyetlen az Európai Unióban, ahol, miközben a statisztikai mutatók szerint nőtt a foglalkoztatás, az egy főre jutó hozzáadott érték tíz év alatt (2011 és 2021 között) csökkent. Mert mi a legkisebb hozzáadott értéket termelő munkára összepontosítottunk. És még egy megjegyzés ehhez: a foglalkoztatási statisztikákba nálunk olyanokat is besorolnak, akiket a nyugati statisztikákban más kategóriába tesznek (például szociális munkások vagy részmunkaidőben, esetleg idényjelleggel foglalkoztatottak). És így van 4,7 millió foglalkoztatottunk. Miközben több tízezer külföldi, főleg ázsiai munkás dolgozik nagyrészt a magyar természeti környezetet romboló és minimális hozzáadott értéket előállító területeken.

De hát nem csak a lózungokból tudhatjuk, hogy a „munkaalapú” társadalom a cél – mintha hallottunk volna ilyeneket ötven-hetven évvel ezelőtt –, látható az élet számos területén célzott változásokból is.  

Nyilvánvaló, hogy az oktatáspolitikában és szociálpolitikában is lecsapódik ez. Az a jó nekik, hogy minél inkább lehülyítsék a társadalmat, amihez vastagon hozzájárul a kialakított médiaközeg, ami egyedülálló szerepet játszik az információáramoltatásban. 

Ez viszont már rontja a versenyképességünket is. Tud erre mutatni tényeket?

Valóban, a versenyképességünk is jelentősen csökkent, ami egyébként azért is nagyon sajnálatos, mert a rendszerváltás utáni első évtized végén, 2000 körül minden gazdaságpolitikai bizonytalanság és hiba ellenére, Magyarország rendelkezett azokkal az adottságokkal, amelyekre alapozva fenntartható és folyamatosan erősödő nemzetközi versenyképességet lehetett volna biztosítani. 2000-ben a térségben megtelepedett külföldi működő tőke több mint a fele Magyarországot célozta – ebből lehetett volna továbblépni. 2000 és 2010 között ugyan a térségbeli induló előnyök nagy része – legalábbis a felszínen – eltűnt, miután a legtöbb térségbeli ország, egyébként nagyon helyesen, felzárkózott. Ugyanakkor 2010 után, a még mindig meglévő gazdasági-szellemi alapokra építkezve, tovább lehetett volna lépni akkor, amikor elkezdtek beömleni az uniós pénzek, amikor nyugodt volt a nemzetközi gazdasági környezet. De nem, a kormány belement egy strukturális zsákutcába, mégpedig azzal, hogy az autóiparra koncentrált, és ezzel egyre inkább beszállítóvá tette Magyarországot. Megfelelő gazdaságmodernizációs stratégia keretében az uniós pénzek jelentős részét versenyképes magyar kkv-k és leendő nagyvállalatok fejlesztésére lehetett volna fordítani, de ez nem illett bele a NER-logikába. 

Azért legyünk igazságosak, az autóipari összeszerelő-ország kialakításáért Gyurcsányék is sokat tettek: például ők hozták be a Daimler-Benzet – akkor is, ha Orbán szeret abban a szerepben díszelegni, hogy az már az ő kormányának köszönhető. És számos nagy(obb) autóipari beszállító is akkor telepedett meg nálunk.

Ez igaz, de akkor az volt az elképzelés, hogy az összeszerelő fázist követi a részvétel az innovációban, a kutatás-fejlesztésben, és folyamatosan növekszik a hazai hozzáadott érték. Továbbmenve: az itt elért többlet (profit) jelentős tovagyűrűző hatást generálhatott volna. A nyereség lecsapódhatott volna más területeken is, pénzügyileg, technológiailag, az oktatásban, a magasabb szakképzettségben, nem is beszélve a társadalom viselkedésének és tudatának jövőorientált befolyásolásában. De ma már több mint nyilvánvaló, hogy ez a sokrétű tovagyűrűző hatás elmaradt. Még egy percre visszakanyarodnék a versenyképességre, mégpedig a digitális versenyképességre. Míg 2014-ben Magyarország a 36. helyen állt ebben a mutatóban a világban, mára visszazuhantunk a 45. helyre. Ugyan egyes részterületeken még viszonylag jó a helyzet, de a digitális jövőkép katasztrofális. Amikor azt mérik, hogy mennyire jövőorientált digitális szakembereket képezünk, akkor abban a 36. helyről a 61.-re kerültünk. Ez lenne a magyar jövő?

Nyugtasson meg, azért van, ahol az élmezőnyben vagyunk – vagy mégsem?

Van, de azzal túlságosan nem fogom megnyugtatni. Ugyanis például a korrupcióban messze vezetjük a rangsort az EU-ban. Az EU csalás elleni hivatala, az OLAF korrupciós mutatórendszerében – ami a teljesen nyílt korrupciót méri, azt, ahol nyilvánvalóan ellopták a pénzeket – a következő adatokat jelentette meg. Miközben uniós viszonylatban a támogatások átlagában 0,29 százalék a nyilvánvalóan lenyúlt pénz, Magyarországon ez 3 százalék, s ezzel messze rosszabb nálunk a helyzet, mint akár Romániában vagy Bulgáriában. Pedig még ennél is sokkal súlyosabb a helyzet a rejtett korrupció terén. Ezt sajnos nem méri az OLAF, pedig érdemes lenne vizsgálatokat végezni ezen a területen is. Több útja-módja van az uniós támogatások ilyetén ellopásának: amikor teljesen szabályszerű pályázaton valaki elnyeri a pénzt, ám a munkát már korrupt alvállalkozóknak adja tovább; vagy nem az eredeti célra használja fel az elnyert támogatást, ám utólag mégis elszámolhatja a projektet; esetleg felveszi a nyertes a pénzt, tessék-lássék csinál valamit, például kitesz három hintát vagy bodegát valahova, majd szépen lezárja a projektet és megtartja a pénzt. Nem tudom megítélni a konkrét százalékot, de az uniós pénzek felhasználásában szerzett mindennapos tapasztalatok alapján nem kizárt, hogy többszörösen két számjegyű az így lenyúlt pénzek aránya a támogatásokon belül.

Mi az, amiben ön szerint a korrupció mellett „bajnokok” lennénk?

Hát az infláció. De persze ez már közismert idehaza is. Tudjuk, hogy ez Magyarországon legmagasabb az egész unióban. Tavaly év végén 26,2 százalék volt, ami több mint kétszerese a 10,4 százalékos uniós átlagnak. Az utánunk következő Lettországban és Litvániában 20 százalék körülit mértek, de náluk már tavaly, az év utolsó hónapjaiban csökkenésnek indult. És akkor nem szóltunk az élelmiszer-inflációról, ami 48 százalék volt, miközben az uniós átlag 17,8 százalékra rúgott, a balti országokban pedig 30 százalék körül alakult. Mindezt az Orbán-kormány a szankciós politikára vezeti vissza, és sorozatosan szankciós inflációnak nevezi.  De ha a szankciós politika lenne az infláció fő oka, akkor a büntetőintézkedéseknek sokkal nagyobb árfelhajtó hatásuk lett volna azokban az uniós országokban, amelyek teljes körűen bevezették az eddigi kilenc szankciós csomagot. Magyarország több esetben kapott felmentést a szankciók alkalmazása alól (például az olaj és gáz esetében), ami jelzi, hogy a kiugróan magas magyar infláció alapvetően nem a szankciók, hanem a magyar kormány hatalompolitikai prioritásai által táplált infláció. És ha már a szankcióknál tartunk, nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg: a magyar társadalom szinte minden polgára láthatja naponta a „97 százalék nem a szankciókra” plakátokat. Kérdésem, hogy amennyiben a magyarok 97 százaléka nemet mondott a szankciókra, akkor az őket képviselő miniszterelnök, Orbán Viktor miért szavazta meg rendre a csomagokat? További kérdésem: ha 6 millió magyar – nagyon különböző okok miatt – nem adott választ a „nemzeti konzultációra”, akkor az nem azt jelenti, hogy a magyar lakosság többségének az akaratát valójában ez tükrözi megfelelően?  Persze tudom a választ magam is a fenti költői kérdésekre: akárcsak számos más területen, semmi más nem történik, mint tudatos és hatalom-koncentrált néphülyítés.

Mi van még a tarsolyában?

Ha nem bánja – s remélem, az olvasók sem bánják – néhány más területről is felvillantanék összehasonlító adatokat. Vegyük az egészségügyet: 2010 és 2019 között (a Covid torzító hatása miatt csak eddig érdemes nézni) az EU-ban a 20.-ról a 25. helyre csúsztunk vissza a GDP-arányos költés mutatójában. Nálunk az EU 7,2 százalékos arányával szemben 4,5 százalék jut az ágazatra. Vagy vegyük a szociális védelem területét: a támogatás, az ellátásbiztonság, a társadalombiztosítás a költségvetésen belüli részesedése tíz év alatt 20-ról 22 százalékra nőtt az EU átlagában, Magyarországon azonban 17-ről 13 százalékra csökkent. 2010-ben a 13, most a 24. helyen állunk az EU-rangsorban. És ott van az oktatás, amelynek GDP-arányos részesedését sikerült tíz év alatt 5,5-ről 5 százalékra letornázni. A kis százalékot persze az emberek nem tudják értékelni, de azt érzékelik, hogy a magyar GDP 60 ezer milliárd forint, s ha valahol egy százalékos a különbség, akkor az forintban kifejezve hatszázmilliárdot jelent. Ennek fényében különösen érdekes, hogy sportra korábban a GDP 0,3 százaléka jutott, most már az 1,3 százaléka – ez pedig hatszázmilliárd forintos különbség, ami több, mint amennyit az alapfokú oktatásra költenek idehaza. Ennek fényében is sokatmondó, hogy a felsőoktatásra egészen 2021-ig a GDP 0,9 százalékát fordították évente, majd tavalyelőtt ez a részesedés „váratlanul” megugrott, 1,6 százalékra – pont akkor, amikor az egyetemi alapítványi kuratóriumokba elkezdték önteni a pénzt.  A vallásra is szépen költünk: a dupláját annak, amit tíz éve, most a GDP  0,6 százalékát, vagyis 180 milliárd forintos a többlet. 

Azt azért nem lehet mondani, hogy nem egyértelmű az irány, vele a gazdaságpolitika.

Kénytelen vagyok ismét hangsúlyozni: szó sincs semmiféle gazdaságpolitikáról. Csupán hatalompolitikáról. Ezt a kormány „gazdaságfejlesztési” kiadásainak számottevő növekedése is alátámasztja. Ez uniós átlagban egy évtized alatt 5,5 százalékról 6,1 százalékra nőtt, miközben nálunk 5,8-ról 9,6-ra ugrott. Anélkül, hogy ebből máris érzékelhető versenyképesség-javulás következett volna be, nem beszélve a jövőorientált fejlesztésekről. Ebből a hatalmas összegből a versenyképességtől nagyon távolálló NER-lovagokat és az általuk ellenőrzött területeket támogatták, mint az építőipart, a turisztikát, nem utolsósorban pedig a teljesen átláthatatlan magántőkelapokat. No meg a külföldi beruházók azon körét, amely azért választotta Magyarországot telephelyeként, mert hatalmas induló támogatást kap. Ide tartozik példaként a BMW, amelynek – egyelőre jövőbeli – működése első négy évében a teljes bérlistáját a magyar költségvetés állja (vagyis a magyar adófizetők). De ott van a tervezett debreceni akkumulátorgyár, amihez a kormány 320 milliárd forintot adna. De ugyanígy hatalompolitikai megfontolásokból segítik például a német katonai tankgyártást is. Majd megmutatjuk, hogy mi leszünk a világ egyik legnagyobbja – verik ezzel a mellüket, miközben tönkreteszik a társadalmat. És persze egyben az egész országot is, mégpedig pontosan azokon a területeken, ahol lennének versenyelőnyeink. Példaként a mezőgazdaság legjobb földterületeit kivonják, hogy ipari parkokat és akkumulátorgyárakat telepíthessenek oda a külföldiek, többnyire olyan laza környezetvédelmi szabályozással, amely mellett aligha termelhetne a Samsung saját országában, a Koreai Köztársaságban. Továbbmenve: tíz év alatt egy megyényi magyar mezőgazdasági terület tűnt el, ráadásul pont akkor, amikor világszerte nő az élelmiszer-termelés jelentősége. Folyamatosan kiszipolyozzuk vízkészleteinket, pedig jelentős víztározóképességgel rendkezünk, s a víz világszerte erőteljesen növekvő gazdasági érték, sőt, akár a „jövő kincse”. Hatalmas energiaigényű fejlesztéseket tervezünk vagy máris valósítunk meg, miközben energiaszegény ország vagyunk. Nem is szólva a példátlan környezetszennyezésről, a szennyezés kezelésének hatalmas költségeiről – talajban, vízben, levegőben, és természetesen mindennek összetett hatásáról a társadalom fizikai egészségi állapotára. És akkor még nem említettem a magyar társadalom mentális állapotát, ami a jövőbeli folyamatok legkritikusabb eleme.

De egy, a magyar állam által támogatott beruházásnál kötelező mindenféle szempontokat figyelembe venni. Az ön által is sorolt példák mintha arra mutatnának, hogy ez sem számít. Ez azért meglehetősen meredek megállapítás.

Amikor bármilyen termelésnél megnézzük, hogy mekkora lesz a hozzáadott értéke, számolni kellene azzal is, hogy a negatív hatásokat semlegesíteni kellene.  Van a tömeges egészségkárosodás például, ami amúgy erkölcsi kategória is. De hogy mindezt az adófizetők milliárdjaiból megtámogatva, nem magyar, hanem külföldi munkaerővel folytatott gyártásban engedélyezik, sőt, támogatják... Ráadásul az ilyen elképzelések újabb, egyre mélyülő és sokszor egyoldalú földrajzi és szerkezeti függést teremtenek, amiből egyre kevésbé és egyre nagyobb költséggel lehet kitörni, ha egyáltalán. Tehát a vitának már régen nem akkumulátorokról, Gödről, Debrecenről stb. kellene szólnia, hanem arról, hogy egy nagyon gyorsan változó világban olyan zsákutcába megyünk, ahonnan nincs kiút. Ez ugyanis olyan gazdasági, társadalmi, mentális kihívásokkal és terheléssel járna, amit a 21. században egy kis ország nem bírhat el és aligha heverhet ki. Jó lenne, ha már észrevennénk: ez nemcsak a következő évtizedek sikeres fejlődését ássa alá, hanem egészében az ország fennmaradását is veszélyeztetheti. A szellemi és fizikai leépülés javában folyik. Nem tudok ennél finomabban fogalmazni. És hogy ez mi? Kopátsy Sándor „KOPP! Aforizmák” kötetéből  (Pallas Athéné Könyvkiadó, 2022) idéznék egy találót: „Egy országból azt formálni, amit a vezetői szeretnének: néptragédia” 

 (Folytatjuk)