Orbán Viktor készül lábon lőni önmagunkat? 

Van egyáltalán – a fizetésen kívül – más, jogilag elfogadható eszköze a kormánynak, hogy válaszoljon az uniós testület döntésére?

A Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével, 2009. december 1-jétől az Európai Unió jogi személyiséggel rendelkezik, és átvette a korábban az Európai Közösségekre ruházott hatásköröket. A közösségi jog tehát uniós jog lett és ez magában foglalja azt is, hogy az Európai Unió Bírósága az unió törvényes igazságszolgáltatási szerve legyen. Hatásköre kiterjed az uniós joggal kapcsolatos bármilyen tagállami kötelezettségszegésre, és ha a tagállam nem hajtja végre a megállapító ítéletben foglaltakat, a Bíróság kényszerítő bírság és/vagy átalányösszeg megfizetésére kötelezheti a tagállamot. Ez a mostani helyzet, amelynek különlegessége, hogy a bíróság eddig egyetlen kötelezettségszegési eljárásban sem ment el odáig, hogy a mostanihoz foghatóan súlyos, gigabüntetést szabjon ki. Ehhez az kellett, hogy a Bizottság által elrendelt kötelezettségszegési eljárás eredménytelen maradjon, a bírák azt lássák, hogy a kormánynak szándékában sem áll a kifogásolt intézkedéseken változtatni. Volt már példa büntetés kiszabására, de az érintett kormány azonnal jobbnak látta fizetni, és mielőbb intézkedni. 

Van értelme ebben a helyzetben valamiféle bosszút fontolgatni? 

A szabályok ismeretében azt kell mondanom, hogy ebben a helyzetben ez a kijelentés egyszerű hőzöngés. Semmilyen jogi lehetőség igazából nincs, már fellebbezni sem lehet. Semmi értelme valamilyen ellenintézkedéssel fenyegetőzni. Ha fizetés helyett továbbra is valamiféle uniós jogsértéssel próbálna reagálni az állam, azzal meg tovább rontaná a saját helyzetét a számára amúgy sem „baráti” brüsszeli körökben. Úgy gondolom, Orbán Viktor csak a saját rajongóinak megnyugtatására beszélt valamiféle „kemény” válaszlépésről.  

Nem gondolkodhat úgy a magyar kormány, hogy a választások után alakuló új brüsszeli testületekben majd „enyhébb” elbírálásra számíthat? 

A mostani döntés egy lezárt ítélet, megmásítására sem egy új Bizottságnak, sem egy új parlamentnek nem lesz joga. Ha már az új testületekről beszélünk, egyetlen dolgot tehet a miniszterelnökünk, hogy ismét kereket akaszt Brüsszelben, és például az új Európai Bizottságba nem delegál magyar biztost.

Ez nekünk biztosan jobban fájna, mint bármelyik másik országnak. Magunkat „lőnénk lábon”, hogy Orbán Viktor szavait idézzük. 

Én sem tartanám jó ötletnek. Minden tagállam élhet a jogával, és jelölhet biztost, de ha nem teszi, betöltik mások azt a posztot is. Ha ezt a lépést választaná a kormány, felmerülhet a politikai elemzőkben, vajon ez csak egy elővágás? A magyar kormány felmérte, népszerűtlen az unióban, előfordulhat, hogy a jelöltje nem kapja meg a megválasztáshoz szükséges támogatást. 

Az uniós törvények nem biztosítanak minden államnak egy pozíciót a „kormányban”? 

Ezt nem szabályozza törvény, csupán egy lehetőség, amellyel élhet minden állam. Arra sincs törvény, hogy a kormányok adott tisztségre bejelentett jelöltjeit feltétlenül el kell fogadni. Pusztán egy kialakult gyakorlatról beszélünk. Szeretném hozzátenni: korábban már ezt a szabályt is meg akarták változtatni. Köröztek egy javaslatot, miszerint mindössze 15 tagú legyen a Bizottság, az unió „kormánya”, de ez végül nem jutott el a döntésig. Ha egy tagállamból éppen nem lesz biztosa az Európai Bizottságnak, attól az még tud működni. Szóval ennek sem volna sok értelme. 

Szóbeszéd, de talán nem egészen alaptalan: ezt a sérelmet kihasználva, Orbán Viktor fejében megfordulhat akár a huxit gondolata is. „Van élet az unión kívül is”, mondta már számos alkalommal korábban.   

Valóban van élet az unión kívül is. Populista módon fölhasználva, Orbán valóban belevihetné az országot egy kilépési folyamatba, ami valószínűleg tényleg fájna Brüsszelben, és nemcsak a bizottságnak, hanem az egész Európai Uniónak. Már tudjuk, hogy a kiválás a briteknek jobban fájt, mint a bent maradóknak, pedig az Egyesült Királyság nagyságrendekkel fontosabb nemzetközi tényező nálunk. Egy-egy kilépő államot abban a pillanatban leértékel a nemzetközi globális piac, szóval igazából ez volna számunkra a legfájóbb lábon lövés. Mindkét „lábunkat ellőnénk” ezzel. Már eleve az, hogy a büntetés híre megjelent, 400 forint közelébe „lökte” az euró-forint árfolyamot. Már egy ilyen döntéstől is „megremegett” a piaci hangulat. Persze ez a bizonytalanság mindaddig velünk marad, amíg a kormány nem rendezi a viszonyát Brüsszellel.

Van bármilyen más eszköze a magyar kormánynak, amivel „ráncba szedheti” a luxemburgi testületet? 

Nem látok ilyet. 

Mondjuk nem küldünk bírót a testületbe? 

Ezzel is csak magunknak árthatunk. A luxemburgi bíróságra akkreditált mostani magyar bíró amúgy sem rendelkezik komoly szakmai tekintéllyel, mert annak idején ítélkezési gyakorlatot soha nem szerzett ügyvédet küldtünk a testületbe. Ha bejelentünk egy ilyen bojkottot, azzal is mi veszítünk, valószínűleg nem a bíróság.

És ha a magyar állam azt mondja, hogy mostantól semmilyen befizetést nem fog teljesíteni az Európai Unió irányába?

Egy ilyen döntés újabb kötelezettségszegési eljárást vonna maga után, amit mi zúdítunk a saját nyakunkba. Ez persze csak egy elméleti lehetőség, de ismerve a kormány „kuruckodását”, akár még ez is megfordulhat a Karmelita tanácsadóinak a fejében. Ha az uniós jog szempontjából mérlegelünk egy ilyen lépést, azt a többi tagállam az alapító szerződés olyan mértékű megszegésének tekinthetné, amire válaszként minden gond nélkül azt mondhatnák: szembe kerültünk a nemzetközi szerződések jogáról szóló Bécsi Egyezmény előírásaival, azokat súlyosan megszegtük, s ennek alapján felbontják a csatlakozási szerződésünket. 

Elméletben előfordulhat…

Dedikáltan az Európai Unió alapító szerződése nem tartalmazza egyetlen állam kirúgásának a lehetőségét sem, mert eredetileg azt a bizonyos 7. cikkelyt szánták „biztonsági szelepnek”. Magunk között szólva, az abban az eljárásban alkalmazható szankciók jóval súlyosabbak, mint a kizárás önmagában. 

Ehhez az utóbbi lehetőséghez nagyon közel állunk.

Ha annyira problémássá válik egy állam belső kapcsolatrendszere, hogy vele szemben nemzetközi szerződést kell felbontani, onnantól kezdve az már túlnő az EU belső jogi rendszerén, általános nemzetközi jogi kérdéssé lép elő. Ez fájdalmasabb opció, mint a 7. cikk szerinti eljárás. Amíg ez az utóbbi „csak” az adott tagállam kormányát korlátozza abban, hogy szavazhasson a Tanácsban, a szerződés felbontásával az is együtt jár, hogy minden tagállamnak ratifikálnia kell a döntést. Ez elvileg bonyolultabb és hosszabb folyamat, ami azután feltételezi, hogy a nemzetközi kapcsolatokat kétoldalúan kell újraépíteni. Ezt minden tagállam igyekezne elkerülni. Most még csak a 7. cikk szerinti eljárás sorsa nyitott, de ha tovább mérgesedne Brüsszel és Budapest viszonya, akkor az a néhány állam, amelyik most még nem támogatja az eddig példa nélkül álló eljárás lefolytatását, a maguk szempontjait egy pillanat alatt elengedhetik, ha az unió belső békéje a tét.