Orbán Viktor tükörbe nézett

Ezt a teljesítményt illik megsüvegelni, ehhez hasonlót csak echte diktatúrák diktátorai szoktak felmutatni, de azokban az országokban eleve elcsalják a választásokat. Itt nálunk ez nem történik meg, igaz, hogy a törvényt – a választásit – folyamatosan maga felé hajlította a Vezér és csapata, de azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy elvileg az ellenzék is nyerhet, akár ugyanolyan fölénnyel, mint a Fidesz. Itt és most azt ne elemezzük, hogy ez miért nem történt, történik meg, maradjunk annyiban, hogy – sajnos – ez a mai ellenzék messze nincs fölkészülve arra, hogy kormányozzon. 

Tehát: Orbán minden további nélkül megteheti, hogy tizenkét pontos javaslattal éljen mindazoknak, akik – hozzá hasonlóan – választásokat akarnak nyerni, és bár a miniszterelnök jobboldali konzervatívoknak küldi szeretettel a tizenkét pontját, a recept – szerintem – működne a baloldalon is. Persze kell hozzá egy olyan ország, mint a miénk, egy olyan társadalom, mint a miénk, amely bármit elhisz egyes vezetőinek; így volt ez korábban is; hadd ne soroljam az egykori népvezéreket. De még mielőtt rápillantanánk a tizenkét pontra, gyorsan rögzítsük: népvezér nem minden bokorban születik, adottságok kellenek hozzá, kicsit fellengzősebben: karizma. És karizmája az bizony van Orbánnak, ezt már az idők kezdetén – a Fidesz alakulása táján, 1988-ban – bebizonyította. Azt szokták mondani róla, igazi néptribün, tudja, hogyan kell megszólítani az embereket. Azt már én teszem hozzá, ha jól emlékszem Paul Lendvaitól kölcsönözve a szót, valódi hatalomtechnikus. Ami ugye azt jelenti, hogy képes maga köré gyűjteni olyan félvezetőket – ez most nem egy elektronikai kifejezés –, akik besimulnak mögé, nem akarnak túlzottan erős önálló karaktert felmutatni, de ha igen, azt is csak a rendszer részeként. Orbán fogalmazott a minap pontosan, igaz nem önmagáról, hanem az Európai Unióról beszélt: aki nem lép egyszerre, fegyelmit kap estére. Nos, ez a gondolat ugyan nincs benne a most publikált 12 pontban, de nyugodtan kiegészíthette volna vele, akár 13. pontként, csakhogy az ötletet ellőtte az EU-ra. Mert hát Orbán uralkodása pontosan erről szól: nála igazán egyszerre kell lépni, aki nem ezt teszi, nem kap fegyelmit, csak ki lesz penderítve a sorból. Mellesleg ezt ne vessük az örök Elnök szemére – így hívják őt a futballpályán a társai is –, egy jó vezetőnél az a minimum, hogy a mögötte állók tartsák vele a lépést, és ne lógjanak – pofázzanak – ki a sorból. (Ez az, amit a baloldal képtelen volt megvalósítani a rendszerváltás óta; tagjai, követői, annyira felszabadultak a szocializmus rendszeréből, a diktatúrából, hogy akkor érzik szabadnak magukat, ha ellenállnak vezetőjüknek. Kérnének példákat? Ugyan már, aki bennünket olvas, mindezzel maga is tisztában van…)

Szóval a tizenkét pont. Vagy, ahogy a jobboldali lapok tálalták: a siker titkai. Amelyek immár nem titkok, bárki számára hozzáférhetők. Csak éppen a megvalósításhoz kell a sikeres előélet, vagyis annak mestersége, hogyan gyűrjünk magunk alá mindenkit. E nélkül a recept nem fog működni. Itt van mindjárt az első pont, amely arról szól – írja Orbán –, hogy saját szabályaink szerint kell játszani, mert aki az ellenfél szabályai szerint akar játszani, az biztosan veszíteni fog. Lehet-e bármi kétségünk, hogy Orbán számára ez valóban szentírás, ezért is farigcsálta a választási törvényt addig, amíg az nem simult teljesen hozzá az ő akaratához. Mondhatnám, hogy egy ilyen kijelentést csak az tesz, aki nem a demokráciában gondolkodik, akinek örökké ellenfelei vannak, aki eleve kettéosztja a társadalmat, de nem mondom, hisz' láthattuk, maximálisan betartja saját axiómáját, azaz soha nem hajlandó elfogadni a mások által kínált megoldásokat. 

Nem térek most ki az összes pontra, már csak azért sem, mert ez a, fentebb idézett első már önmagában elegendő lenne a tökéletes orbáni ars poeticához; szinte minden lépését ez a meghatározás itatja át. Hadd emeljem most ide a nyolcadik pontot, csak e gondolkodás aláfestése gyanánt; itt arról beszél Orbán, hogy minden nap olvassunk. De nem ám azért, hogy műveltebbek, kulturáltabbak legyünk. Á, dehogy, azért olvassunk, hogy megértsük, mit gondolnak rólunk az ellenfeleink, mert ha ez sikerül, akkor a többi már csak technikai munka. (Jelentsen ez utóbb bármit…)

A tizenkét pont összességében is arról árulkodik, hogy Orbán mindenhol ellenfeleket, helyenként ellenségeket lát. Ezért is kell neki saját média (4. pont). Szerinte a progresszív baloldal őrültségeit csak így lehet bemutatni. Vagyis a baloldal, még ha progresszív is, kizárólag őrültségeket beszél. Hogy erre mikor jött rá a Fidesz elnöke, nem nehéz megfejteni: valamikor a '90-es évek közepén, amikor felderült számára, hogy liberálisként nem vezet út a hatalomba. El kell onnan mozdulni, el kell foglalni a centrumot, ami az ő felfogásában azt jelenti (7. pont), hogy nem szabad kiszorulni a szélre. Ezért is mesterkedett – a felismerést követően – mindig úgy, hogy lehetőleg legyen egy párt, amely tőle jobbra, és egy párt, amely tőle baloldalra áll. És ha így teszel, már kijelölted az ellenfeleidet, ráadásul, ha van kellő mennyiségű médiád, akkor már le is tudod leplezni őket, vagy ahogy az 5. pontban írja: leplezd le az ellenfeleid szándékát; a média megléte ugyanis szükséges, de nem elégséges feltétele a győzelemnek. 

A rövid, pontokba gyűjtött összefoglalóba sok minden nem fért bele, ez utóbbiba például az, hogy úgy tudod leleplezni ellenfeleid szándékát, ha beépülsz soraikba. De ne essünk túlzásokba; már az is szép dolog, hogy vezetői arzenáljának néhány elemét megosztotta velünk a miniszterelnök. Pontosan annyit, amiből azért kirajzolódik, egy majdnem diktátor arcképe. Szép dolog, hogy a Vezér tükörbe nézett, és engedte látni a valódi arcát. Nem mintha eddig mást képzeltünk volna róla.