Orbán világát nem zavarja a valóság
Rendeleti kormányzás, szárnyaló infláció, egekbe emelkedő kamatok, az uniós támogatások befagyasztása, új adók, a rezsivédelem feladása, üzemanyag- és cukorhiány, súlyosbodó költségvetési és folyó fizetési mérlegdeficit. Többek között ezek jellemezték a tavalyi évet. Valamennyi a rossz (félig-meddig diktatórikus) kormányzás vagy éppen a kormányzás hiányának következménye. És még egy dolog összeköti őket: egyikük sem fért bele Orbán Viktor évösszegző összeállításába. A miniszterelnök világában 2022 másról szólt: a vele parolázó Putyinról és Trumpról, cicasimogatásról, disznóölésről, szakállnövesztésről és persze fociról, katonákról, meg persze a választási győzelemről.
Orbán Viktor megadta a módját a Facebookon: egy fotómontázzsal elbúcsúztatta az óévet („Egy nehéz év képekben. Irány 2023!”), majd pár óra múlva egy rövid videókból összevágott összeállítással („Boldog új évet, Magyarország!) köszöntötte az újat. Meglehetősen árulkodóak ezek az összeállítások: feketén-fehéren (na jó, színesen) megmutatják, hogy mit tart a miniszterelnök fontosnak az általa irányított Magyarország, de persze legfőképpen saját maga számára.
Például Vlagyimir Putyint. No nem az agresszort, nem az amúgy elengedhetetlenül elítélendő politikust, aki háborút indított a szomszédos Ukrajna ellen, hanem azt a Putyint, aki asztalhoz (és milyen asztalhoz!) ült és öt órán át tárgyalt Orbán Viktorral, mégpedig három héttel a nemtelen támadás előtt. (Az már csak hab a tortán, hogy Moszkvából hazatérve Orbán váltig állította: nem lesz háború. Lett.) Erre tehát büszke.
Meg arra is, hogy a választáson minden machinációja, próbálkozása ellenére megbukott, a hatalmát akár puccs révén is megtartani próbáló, amúgy pofátlan adócsalónak tűnő Donald Trump fogadta őt az egyik magánbirtokán.
Azzal persze nem büszkélkedhet, hogy a 2022-es év politikusa, a hazáját védő ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij fogadta volna – hiszen ő azon kevés uniós politikusok egyike (ha nem az egyedüli), akinek a háború kitörése óta esze ágába sem volt szolidaritási látogatást tenni Kijevben – sőt, ahol lehetett és lehet, betett és betesz Ukrajnának, Putyin érdekében.
Túl sok prominens nemzetközi tárgyalásról ezen túl sem tudott számot adni Orbán: egy-egy képkocka erejéig felvillantotta a visegrádi együttműködést (mondjuk, nagy dicsekedni való tényleg nincs azzal, hogy áldozatos munkával sikerült szétvernie már a V4-et is); a kézfogást Emmanuel Macron francia elnökkel (érdekes módon Olaf Scholz német kancellárral folytatott berlini találkozója mintha nem is lett volna); s még éppen belefért egy NATO-tanácskozás képe is.
A háború az Orbán általa sugárzott világban annyiban jelenik meg, hogy kimegy a határra, és távcsővel vizslatja a nem tudni mit (de legalább a kupakot leszedték a távcsövéről, s nem járt úgy, mint párttársa, Hende Csaba, aki pár éve egy lekupakolt távcsővel tekintett meg egy hadgyakorlatot). No meg annyiban foglalkozik az orosz agresszióval Orbán Facebook-összeállítása, hogy ismét mantrázza a kormány jól hangzó álságos szlogenjét: „Világossá tettem, hogy Magyarország nem vesz részt ebben a háborúban, és nem engedi, hogy belesodorják ebbe a háborúba”.
Volt választás és újabb fideszes kétharmad. Valamiért ezt sem ragozta túl Orbán (az ok ismeretlen). Erről csak annyi jutott az ő és stábja eszébe, hogy „az egész világ láthatta, hogy a magyarok szeretik a hazájukat, s mi, akik győztünk, azt vállaljuk, hogy számunkra mindig Magyarország lesz az első”.
Szerencsére az éves összefoglaló(k)ban megjelentek olyan prominens magyar hírességek, mint Kisgrofó, amint Orbánnal együtt somolyogva lenéz a városra a Karmelita (amúgy utólag odaépített, s ezzel az eredeti épület egységét megbontó, de hát mindent Orbán kénye-kedvére!) teraszáról. És nem tagadva meg a gyökereit, láthattunk róla készült képeket, amint vigyorogva perzseli a disznóölésen leölt szerencsétlen állatot. A tündi-bündi oldalát megmutatva egy felvillantott képen cicát simogat; egy másikon pedig talpig szakállban somolyog a kamera lencséjébe adriai nyaralása alatt.
Mindezt az alatt az összefoglaló cím alatt, hogy „egy nehéz év képekben”.
„Magyarország az elmúlt harminc év legnehezebb évében rendkívüli teljesítményt nyújtott” – zárta az összefoglaló egyikét Orbán, azt azonban nem részletezte, hogy ki és miben nyújtott rendkívüli teljesítményt. Hacsak nem arra gondolt, hogy rendkívüli módon – egyedüliként az EU-ban – a háborúra hivatkozva bevezette a rendeleti kormányzást. Erről azonban valahogy elfeledkezett a poszt összeállítója. Meg még sok minden másról.
Mint például:
A Canossa-járásról Brüsszelben, Brüsszellel, az uniós támogatásokért (ebben vereséget szenvedett, hiszen a pénz egy részét befagyasztották, s a maradékot is a jogállamiság helyreállításához kötik, mégpedig deklaráltan szoros kontroll mentén);
A diktatórikus időket idéző rendeleti kormányzásról (aminek például – sok minden más mellett – a 2023-as költségvetési törvény is az áldoztául esett);
A tanárok, diákok, szülők hónapok óta kitartóan zajló, a társadalom szimpátiáját élvező megmozdulás-sorozatáról;
A vágtató – 22,5 százalékos – inflációról, és a majdnem kétszer ilyen mértékű élelmiszerinflációról (ha már a fociban nem sikerül az Európa-bajnoki arany, legalább ebben igen);
A minden eddigi negatív rekordot megdöntő forintárfolyamról;
Az eladósodottakat a szegénység felé terelő kamatemelésekről;
Az újabb adók kivetéséről (lásd pl. ágazati adók), a KATA-nak a százezrek életét negatívan befolyásoló szigorításáról;
A rezsivédelem feladásáról (mit Orbánnak egy választási ígéret!);
Az üzemanyag-hiányról (aminek a vége a hatósági ár szinte azonnali megszüntetése volt);
A cukor- és más, ársapkás termékek hiányáról (amit a kereskedelemre rótt újabb teherrel próbálnak megszüntetni).
Egyetlen dologban valóban egyet lehet érteni Orbánnal: ez volt a rendszerváltás óta eltelt idő legnehezebb éve, de nem az ő, a családja, a haverjai és a rezsimjének a haszonélvezői számára. Hanem „az emberek” számára, köztük a bérből és fizetésből élőkkel, a nyugdíjasokkal, az elesettekkel, az elszegényedettekkel. És előttü(n)k áll 2023...
