Orbánba zárt világ
Sokatmondó képet tett ki közösségi oldalára a minap Orbán Viktor. A kávéscsésze társaságában újságok címlapjai láthatóak, lazán szétterítve. A felvétel nem azt mutatja, nem azt akarja mutatni, hogy a miniszterelnök így, újságolvasással tölti az idejét, issza meg reggeli kávéját, hanem hogy ezekkel az újságokkal. Azokkal a lapokkal, amelyeket állami pénzzel táplálnak, és amelyek csak olyan dolgokról írnak, amelyek Orbánnak tetszenek. Ezek a lapok – Ripost, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet – neki írják a cikkeiket. Az elsőrendű szempont, hogy az Elnök meg legyen elégedve. Mert, ha nincs, annak súlyos következményei lesznek; lám, egykor volt kollégám is mily rövid időt töltött a Magyar Nemzet főszerkesztői székében.
Ezen a helyen érezni kell a Főnök ízlését, tudni kell, mire kíváncsi. Azt pedig, hogy mire kíváncsi, gondos elemzők, kommunikátorok fürkészik, mint ahogy azt is, hogy mit szabad átengedni a szűrőn, mi az, ami eljuthat a miniszterelnökhöz. Ezek a gondos kezek biztosítják azt, hogy Orbán Viktornak lehetőleg ne legyen semmi köze a valósághoz. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy a bírálatok nem jutnak el hozzá. Természetesen eljutnak – hiszen minden reggel kap sajtószemlét –, de ezek nem azzal céllal kerülnek elé, hogy elgondolkodjon rajtuk. Sokkal inkább azért, hogy melyekre kell reflektálni. Vannak olyan kritikák, amelyek nem maradhatnak megválaszolatlanul, és vannak olyan mondatok, amelyek lehetőséget adnak a visszavágásra. Ahogy ezt politikai körökben mondani szokás: politikát lehet rájuk építeni. Lejáratót, persze.
De most nem erről akartam beszélni. Sokkal inkább arról, amit Orbán a kiposztolt képpel sugallni akart. Azt tudniillik, hogy számára ma ezek az asztalán heverő lapok – plusz a Nemzeti Sport – jelentik az újságot. Azok a hírlapok, amelyek igyekeznek eltakarni a mai Magyarország valóságát, amelyek egy olyan ország képét teszik elé, amelyben kizárólag az ellenzék tűnik fel negatív formában – de az nagyon –, különben minden szép és kerek. A vidék fejlődik, a kormányt szeretik, mindenki elégedett; még a járvány okozta válság idején is tökéletesek az intézkedések. Itt a címlap azt fogalmazza meg, hogy fantasztikus vezetőnk van, olyan, aki ünnepek alatt is bejárja az ország kórházait, helyszíni szemlét tart – mint annak idején az észak-koreai diktátor, Kim Ir Szen –, helyszíni tapasztalatokat gyűjt, intézkedik és tájékoztat, orvosi tanácsokat ad orvosoknak, és így tovább…
Félreértés ne essék: nem az újságokat hibáztatom. A rendszer maga termeli ki az ilyen hírlapkészítőket: fennmaradásuk zálogát látják abban, ha kiszolgálják a Főnököt, meg persze az agit.prop. osztályt. A baj tényleg azzal van, amikor ez a Főnök – esetünkben Orbán Viktor – már annyira bezárkózik saját gondolatvilágába, hogy nem is lát azon túl. Megváltozik a koordinátarendszere, mindenütt ellenfeleket lát, legyőzendő ellenségeket. Régen túl van a kádári fordulaton is, vagyis amikor a párt első titkára már ki merte jelenteni, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Túl van azon is, hogy a helyén kezelje a vitát; nem tűri az ellentmondást, nem tiszteli a szakmai meggyőződést, a horizontja leginkább a politikai haszonszerzés magasságában helyezkedik el. Ezért hívja kormányülésre Budapest főpolgármesterét – nem a valódi kíváncsiság okán –, ezért várja el munkatársaitól, hogy olyan ötletekkel álljanak elő, amelyek közvetett, vagy közvetlen formában alkalmasak lejáratni, tönkretenni, megbélyegezni az ellenzéket. És ezért nincs szegénység Magyarországon – nem engedik mérni sem –, ezért nincsenek segélyre szorulók, itt mindenkinek dolgozni kell, ha éppen nincs munkahelye, akkor is.
Orbán tökéletesen bezárta magát saját világába, onnan tekint le ránk; a valóságtól, a hétköznapoktól távol. Hogy milyen is pontosan ez a belső világ, természetesen nem tudhatjuk. Ami megjelenik, tapasztalható, látható belőle, az aggasztó. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy számunkra-e, vagy saját maga számára.
