Orbánia: diktatórikus eszközök a provinciális hatalom kezében

N. Vadász Zsuzsa 2020. április 2. 08:17 2020. ápr. 2. 08:17

„Életveszélyes, amikor a provinciális gondolkodás találkozik a diktatórikus hatalommal, Magyarország pedig most éppen itt tart” – állítja Inotai András, közgazdász. Életveszélyesnek tartja azt, amit a kormány a koronavírus-járvány okozta válság kezelése címszó alatt csinál. „Semmihez nem értenek, a válságkezeléshez a legkevésbé, és eddig ugyan mindig megúszták, de most bizony első alkalommal komoly válság zúdult rájuk” – mondja. Az Európai Uniónak is üzen a nyugalmazott kutatóprofesszor: „Társtettesek lesznek, ha eltűrik, hogy Orbán, miközben egyetlen lehetőséget sem hagy ki, hogy gorombán kioktassa az uniót, pimasz és felháborítóan cinikus módon, követeli a segítséget, de abba nem enged beleszólást, hogy hogyan és mire költi el a kapott pénzt”. Nem beszélve a demokratikus alapértékek teljes körű lebontásáról. Az pedig nettó hazugság, hogy az unió nem, csak a keleti országok segítenek.

– Kezdjük talán egy kis egyszerű leltárral: mennyi az annyi? Azaz idáig mennyi pénzt kaptunk attól az uniótól, amely Orbán szerint nem segít Magyarországnak?

– A 2014 és 2020 közötti uniós költségvetési ciklusban, tehát hét évre Magyarország 23 milliárd euró felett rendelkezik. De ebben nincsenek benne az egyéb uniós támogatások, mindenekelőtt az évi 1 milliárd euróra tehető automatikus földalapú támogatás, továbbá a menekültválság kezeléséhez kapott határvédelmi támogatások, vagy éppen a szociális alapból származó pénzek.

– Talán érdemes lenne plasztikusabban megmutatni, hogy mennyi is ez az ennyi.

– Ha a hét éves ciklusban juttatott összeget leosztjuk és azt nézzük meg, hogy évente mennyit számított ez az országnak, akkor a magyar GDP három-négy százalékának megfelelő összeg jön ki. De ez így nem is annyira korrekt, mert nem egyenletesen érkezik a pénz. A ciklus elején mindig kevesebb jön. Akkor vannak ugyanis a pályáztatások, illetve az EU utólagos fizetési gyakorlatot folytat. Azaz a ciklus végén sokkal több pénzt kapnak az országok. Így adódott elő az a helyzet, hogy a legutóbbi két évben évente a GDP négy-öt százalékát tette ki az EU-tól érkező pénz. Ami ugye nagyjából annyi, mint a GDP növekedése. Pedig arra milyen büszke a kormány.

– Akkor mi a helyzet a felzárkózással? Az EU pontosan a felzárkózásra adja ezt az irdatlan pénzt. Vagy nem?

– Pontosan, mégpedig a fenntartható, tehát versenyképességet erősítő felzárkózásra. Ami statisztikailag is jól kimutatható a lengyelek, az eurót bevezetett szlovákok és baltiak, de még a románok esetében is. A 2019-es öt százalékos magyar növekedés semmit nem változtatott az ország minimális súlyán az Európai Unióban, miközben a hét százalékkal leértékelődött forint – euróban kifejezve – csökkentette az egy főre jutó jövedelmet.

– Hét év alatt 23 milliárd, ami átlagosan egy évben durván 3,3 milliárd eurós támogatást jelent. Most pedig – a hírek szerint és Orbánék retorikájával, a brüsszeli folyamatokra rálátók szerint hazugságával szemben – az EU újabb pénzeket kész adni a koronavírus-járvány kezelésére. Ez az összeg minimum a fele annak, ami „normális” menetrendben érkezett eddig évente.

– És akkor még nem beszéltünk az olyan jelentős, válságkezelést segítő intézkedésekről, mint a különböző korlátozások felszabadítása. Például nincs három százalékos államháztartási deficitkorlát, s nincs 60 százalékos államadósság-korlát sem. És igen, ott van a minimum 1,5 milliárd euró, amit – eddigi információink szerint – kifejezetten az egészségügyi válságkezelésre adnak. Félő, hogy ez ismételten, nagyrészt ellenőrizetlen pénz lesz.

– Mármint, hogy a kormányok szabad kezet kapnak, hogy mire költik el? S nem is fogják őket számon kérni?

– Az EU már hosszabb ideje nemcsak tétlenül nézi a magyarországi jogrend és az európai alapértékek lebontását, de még bőkezűen finanszírozza is ezt a folyamatot. Végleg társtettessé válnak, ha továbbra is eltűrik, hogy Orbán felháborítóan cinikus, pimasz módon elküldi az uniót azzal, hogy ugyan a pénzt adja ide, de semmibe ne avatkozzon be. 

– Ez kemény. De miben gondolja, hogy társtettessé válnak?

– Tudjuk, hogy a hét év alatt idepumpált 23 milliárd euróból sok milliárdot elsikkasztottak, elvittek a haveroknak, s a támogatás minimálisan szolgálta az ország versenyképességét. Igazából a haveri cégeknek ment a java, amelyek piaci környezetben bizonyítottan versenyképtelenek. Ha még jön újabb 1,5 milliárd euró uniós ellenőrzés nélkül, akkor ez tovább fogja erősíteni Orbán hatalmát.

– Ehhez képest, Orbán kelet felé tekint és arra is lép, tesz gesztusokat. Mit adott nekünk a kelet, hogy ennyire – jobb kifejezést nem találok rá – udvarol a keleti országok egy részének?

– Valóban, Orbán retorikája egyszerű: a nyugat cserben hagyott minket, s kénytelenek vagyunk keletre fordulni. Ami persze nem igaz, hiszen a nyugat pénze nélkül egy napot nem tudnánk túlélni, kiváltképpen nem a mostani válságot. De persze Orbán régi elképzelése az úgynevezett keleti nyitás. Ez arra épült – ennek, ha nem is politikai, de reális gazdasági magva lehetett volna –, hogy a magyar exportban mintegy 80 százalékos uniós túlsúlyt némileg mérsékeljük, vigyük le 70 százalék körülire. Az volt a retorika, hogy a nagyon gyorsan növekvő keleti piacokon segítsük a magyar kis- és középvállalatok megjelenését, piacszerzését.

– Azt tudjuk, hogy nagyon sok pénzt költöttek erre, például a haveroknak kiépített kereskedőházak hálózatával. De mi lett az eredmény?

– Semmi nem lett belőle. Amíg például a Kínába irányuló lengyel kivitelt kétharmad részben politikától független lengyel kkv-k termelik meg, addig Magyarországon alig találunk olyan kis- és középvállalatot, amelyik képes lenne oda exportálni. A Magyarországról Kínába menő export 90 százalékát a nálunk megtelepedett multinacionális cégek bonyolítják. Tömegnyi pénzt elköltöttünk keleti nyitásra, közben azonban a keleti exportrészesedésünk nem, hogy nőtt volna: nyolcról hat százalékra esett vissza.

– De most mégiscsak a kínaiak segítenek, nem? Szemben az EU-val. Legalábbis Orbán azt állítja, hogy a kínaiakban bízik, onnan hozatja be a szükséges egészségügyi eszközöket most, a járvány idején.

 Ennek semmi köze a keleti nyitáshoz, ami a magyar exportot szerette volna helyzetbe hozni. Nem pedig arról szólt, hogy keletről fogunk létfontosságú termékeket beszerezni.

– Persze, nem ingyen, de valóban mégis csak onnan jönnek a maszkok, kesztyűk, stb.

– Tömegméretű termelési kapacitás gyakorlatilag csak Kínában van. De azt elfelejtik hozzátenni, hogy bárminemű egészségügyi, szabványügyi, kereskedelmi, stb. kontroll nélkül érkezik. Az áru minőségével kapcsolatban immár Európa-szerte egyre kritikusabb hangokat hallani. Továbbá Kína és a legtöbb ázsiai ország ugyanúgy vírusfertőzött, csak van, amelyiknek nincs róla statisztikája. Ilyen módon lehet azt is mondani, hogy kézrátétellel segítenek, mint a sámánok.  De én nem akarok sámánkodást Magyarországon.

– Káslerre még talán-talán illik a sámánkodás, de Orbánra?

– Hát én pedig üzenek Káslertől Orbánig a magyar kormánynak, hogy ők csak nyugodtan sámánkodjanak, de mi nem kérünk belőle. Inkább óvják meg a magyarokat a sámánoktól. Amit csinálnak, az életveszélyes.

– Azért ők is okos emberek – ezt ne látnák?

– S mégis. Az ok egyszerű: azért így csinálják, mert semmihez nem értenek, a válságkezeléshez a legkevésbé. És most a koronavírussal első alkalommal zúdult rájuk komoly válság. És a szó szoros értelmében életveszélyes, amit most csinálnak. Ugyanis provinciálisan gondolkodnak, s amikor a provinciális gondolkodás egybeesik a diktatórikus eszközökkel felruházott hatalommal, az tényleg életveszélyes. És most itt tartunk.

– Mihez vezet ez Ön szerint?

– Egyelőre a társadalom még nem veszi ezt észre, de amikor rádöbben arra, hogy mi folyik, és ennek milyenek lesznek – vagy akár csak lehetnek – a következményei, akkor reagálni fog. Egyelőre a társadalom próbálja megőrizni a józan eszét, az egymással való szolidaritást, hogy a lehető legkisebb árral lehessen ezt a helyzetet átvészelni. Igen nagy szükség van az emberek józan eszére, a szolidaritásra, s arra, hogy a parttalanul burjánzó demagógiának nem dőlnek be. De a bátorságra is, különösen akkor, amikor majd igen gyorsan megjelennek a társadalom széles rétegeit érintő súlyos következmények, a hosszabb távon ható gazdasági, társadalmi és nem utolsó sorban mentális költségek.