Orbánnak a vétó után is el kell számolnia az uniós milliárdok felhasználásával

– Két napja, Matolcsy György könyvének online bemutatóján, kollégái magasztos jellemzései közt hangzott el – feltehetően a szerző egyetértésével –, hogy Magyarország a következő évtized gazdasági nyertese lehet, ha időben felismeri a járvány utáni világ meghatározó folyamatait. Ön – több évtizedes szakmai tapasztalatával 0 mennyiben tartja ezt fantazmagóriának avagy ellenkezőleg, mennyiben tartja ezt reálisnak a gazdaságot egyértelműen meghatározó világjárvány árnyékában?

– Az ilyen jóslásokkal nagyon könnyű mellényúlni. Maradjunk a realitások talaján. 2020-ban egyszer már elhangzott, hogy növekedni fog a magyar gazdaság. Ez ugye egy tréfás mondatnak hangzik annak ismeretében, hogy már a nyáron, de tavasszal is tudhattuk, hogy mínusz négy-nyolc százalék lesz a zsugorodás. Van olyan intézmény, amelynek hivatalos politikája az volt, hogy növekedés lesz, mert növekedni kell – emögött talán az állhat, hogy az optimizmust sugárzó hatóság optimizmusa talán ragadós lesz és átterjed a gazdasági szereplőkre. 

– A hiteles szakmai elemzések mit prognosztizáltak?

– Mi is készítettünk ilyen gazdasági elemzést áprilisban 2020, ’21, ’22-re és sajnos azt kell mondanom, hogy eléggé eltaláltuk a folyamatot: tavasszal az első időszakra öt százalékos zsugorodást, amikor még nem lehetett tudni, hogy lesz második hullám. Azt világosan kell látni, hogy gazdaságon kívüli tényezők rángatják a gazdaságot. 

– Mit értsünk ezen?

– Fontosnak tartom kiemelni, hogy ha magunkfajta közgazdász a gazdasági jövőről beszél, akkor be kell vallania, hogy a gazdasági folyamatokat nem csak és nem elsősorban a megszokott gazdasági tényezők, hanem például egy politikai vagy vírusválság, egy éghajlati változás, demográfiai robbanás vagy háború befolyásolhatja – ez utóbbin nem feltétlen a klasszikus körülményeket értem, elég egy globális internetes offenzíva is. Teszem azt, nem biológiai vírus jön, hanem egy olyan, ami megöli az internetet.

– Ne riogasson, akkor bizony minden összeomlik, még haza sem találnánk, mert már térképet olvasni is elfelejtettünk.

– Nem tudom megnyugtatni – ez egy olyan alternatíva, amin bizony dolgoznak – nem kevesen –, borzasztó erőkkel és emberekkel. De a példát csak azért hoztam fel, hogy érzékeltessem: aki a mostani világhelyzetben gazdasági jóslásokba bocsátkozik, sokkal nehezebb helyzetben teszi, mint tenné például az ’50-es, ’60-as években. Akkor sokkal megbízhatóbban rajzolhattak maguk elé egy fejlődési pályát, amikor a tőke és a munkaerő állományát modellálva, egy elég nagy biztonsággal meghatározható és megvalósuló képet vázolhatott bármely közgazdász. Most, ha azt kérdezi, mi lesz öt-tíz év múlva, a becsületes válaszom az, hogy nem lehet tudni. Annyit azonban tudhatunk, hogy min kell ahhoz dolgozni, hogy lehetőleg a kedvezőbb forgatókönyv váljon valóra. 

– Biztasson minket néhány példával. 

– Már említettem is. A digitalizáció amellett, hogy kiszolgáltatottá teszi az embert, de mégis egy olyan kultúra, aminek az elsajátításával ezt a válságot könnyebben el lehet viselni és átvészelni. Aki át tud állni távoktatásra, távmunkára, az nyer s nem veszti el a munkahelyét. Minden erre irányuló adat azt mutatja, hogy a képzetlen munkaerő könnyebben kihullhat. Rugalmasnak kell lenni, a változásra alkalmasnak, amire az általunk megszokott poroszos oktatási rendszer nem készít fel optimálisan. 

– A váratlan, de eszkalálódott járványhelyzet a jelek szerint egy évet minimum elvesz az életünkből, alapjaiban rengeti meg az egzisztenciánkat. Mindez átstrukturálja-e alapjaiban a gazdasági életünk szerkezetét?

– Egyértelműen. S ebből egyenesen követezik, hogy lesznek vesztesek és nyertesek. Ha rátérünk arra, ami mindenkit – engem is – izgat, hogy a változások végeztével, amikor újra indulna az élet, értem ez alatt, hogy egy ÚJ élet indul, az milyen lesz, ez már körvonalazódik. Beszéltünk a távmunkáról, ez már ismert fogalom és bevett gyakorlat volt, bizonyos cégek alkalmazták is időnként, most viszont bevonul még a középcégek életébe is és kizárt, hogy visszaszoruljon, bármilyen sikeres vakcina is vet véget a járványnak. Vannak olyan ágazatok, amiket a válság nem érintett hátrányosan, gondoljunk csak az IT-cégekre, telefontársaságokra. Tény, a tömegturizmus összeomlott és a régi formájában talán már nem is áll össze, ami nem is olyan nagy baj, mert már eddig is a tűrőképessége határán túl teljesített világszerte. Egyszóval átrendeződnek a termelési kapcsolatok.

– Ebből miként profitálhat egy hozzánk hasonló ország vagy térség? 

– Vannak arra jelek, hogy a hosszú láncolatok nagyon sérülékenyek lettek, lehettek és sok cég gondolkozik azon, hogy ismét közelebb hozza magához az elhagyott területeket. Nagyon érdekes, hogy például Vietnámnak és Mexikónak jól jött ez az egész világválság. Azok a cégek például, amik nem akartak elmenni bármilyen okból Kínáig, de olcsó költségű helyszínt kerestek, bejelentkeztek Vietnámba. Ugyanígy sok amerikai cég, ami visszavitte a vállalkozását, most ismét Mexikó irányába indult. Ilyen értelemben Európának is van egy olyan magrésze, amelyik a válságot túléli, de természetesen oszt és szoroz és bizonyos termeléseket visszavisz az anyaországba, de ami megéri, azt telepíti a térségi, olcsóbb munkaerővel rendelkező országokba, perifériákra, mint Lengyelország vagy Magyarország, Szerbia, Románia. S ezek az országok így egymással is kénytelenek versengeni. 

– Akkor a Matolcsy-közeli holdudvar ebben látná a felívelő jövőt?

– Én nem tudok más fejével gondolkodni, azt pedig nem lehet tudni, hogy ennek a folyamatnak milyen lehet a kifutása s azt rögtön hozzá is teszem, hogy ezek az országok így egymással is kénytelenek versengeni. Ami megy Temesvárra, az nem megy Debrecenbe s fordítva, mozognak az értékláncok s itt lényeges az a folyamat, hogy mindebbe hogyan lehet bekapcsolódni vagy sem. Az a politikai veszteség és vereség, ami Magyarországot körbevette az elmúlt hetekben és még koránt sincs vége, az bizony nagymértékben befolyásolhatja egy technokrata nagyvállalat vezetőjét, mert ezek kockázatnövelő tényezők. A politikai kockázat Magyarország esetében megnőtt, ez pedig kritikus lehet, amikor arról kell dönteni, hogy a beruházás ide menjen vagy a másik, nyugodtabb országba. Nem véletlen, hogy itt nincs már V4, legfeljebb V másfél, de persze a magyarok tolják előre magukat. A cseh és szlovák fél már csak a vállát vonogatja, mivel a maghoz tartozónak vélik magukat – nem is teljesen alaptalanul. 

– Ennek az újonnan kialakult folyékony halmazállapotú politikai és gazdasági szorításnak az ösztönös bemérése, megérzése, kalibrálása a jobb pozícióért lehetett az oka Orbán részéről az uniós költségvetést zsaroló vétó és a körülötte kialakított kocsmai hangulat? 

– Én nem látom, hogy egy olyan 9,5 milliós országnak, amelynek a nemzeti jövedelme nem éri el mondjuk Hamburg városának a GDP-jét, gazdasági aduászai lennének. Egy kis állam problémaokozó képessége sokszoros szokott lenni a valós erejéhez képest. Én az ellenkezőjét hatékonyabbnak látom: vannak olyan – ráadásul nagy – nemzetek, amelyek igyekeznek a jobbik arcukat mutatni, mint például Románia. Ahol a köztársasági elnök nem mellesleg egy szász ember és él is ezzel, fogadta – és elsők között – az amerikai elnök, a NATO-nak hűséges partnere, az amerikai hadsereg Európában az egyik legfontosabb stratégiai támaszpontját tartja fenn náluk. Ha én amerikai üzletember lennék és el kellene döntenem, hogy Debrecenbe vagy Temesvárra menjek, miután megnézem a térképet, a szállítási távolságot és az országkockázatot, túl sokat nem meditálnék, hogy hova vigyem a beruházásomat. Minden mozog, a kockázati tényező, Debrecen is mozog, hiába jelentette be a BMW, hogy odamegy, de még nincs ott. Amikor technológiai változás van, a korábban meghozott döntések néha elmaradhatnak. A 2008-as válságnál eljött a Mercedes Kecskemétre, de másfél éves késéssel a krízis miatt. Nem ritka, hogy egy-egy válság vagy kockázati tényező miatt nem jön el a tőke. 

– Egyrészt ugye várják, hogy jöjjön, másrészt viszont a szemére hányják, hogy kiviszi a nyereséget az országból. 

– Magyarországon botrányos a közbeszéd, de a gazdaságé sem sokkal jobb, nem ritka a tőkeellenes megnyilvánulás. Magas pozícióban lévő ember mondja azt, hogy kiviszik a pénzt, micsoda dolog ez, de hát könyörgöm, azt a nyereséget viszi ki, amit az ide behozott tőke által megtermelt. Ez a kapitalizmus. Aki ezt nem érti, az vagy nem érti azt a rendszert, aminek dolgozik vagy szándékosan félrevezeti a környezetét. A mai magyar politikának ezek a megszólalásai sok vonatkozásban botrányosak és komoly károkat okoznak. 

– Még a vétó végleges elvetése előtt pár nappal, több mint félszáz neves és ismert közgazdasági szaktekintély tiltakozott az uniós költségvetés megtorpedózása miatt, „az Európai Unió következő hét éves költségvetésének elfogadását és a válságenyhítő közös hitelfelvételt veszélyeztető lengyel és magyar kormányzati vétó ellen”, ezt a petíciót többek között Petsching Mária Zita, Mellár Tamás, Király Júlia, Chikán Attila, Vértes András és sokan mások mellett, Ön is aláírta. Pár nap múlva Orbán „hátrálva győzött”, feladta az ellenállást. Mi lett volna, ha a tiltakozásuk nem éri el a remélt eredményt?

– Mi azt az álláspontot képviseljük, hogy a jogbiztonság fontosabb, mint az a pár tízmilliárd euró, mert a jogbiztonságon nyugszik a fejlett gazdaság. Az a tény, hogy végül nem következett be a vétó, elhallgattatták azokat a hangokat, akik rögtön nekünk estek a jobboldali sajtóban. De itt hívnám fel a figyelmet, hogy ezzel még semminek nincs vége, szó sincs arról, hogy hátradőlhetnek és hét évig mehet a szabadlopás vagy a szabadságharc. Itt a nettó befizetőknek, egy svéd, német, osztrák politikusnak haza kell mennie és el kell mondania a választóinak, hogy igen, mi nettó befizetők vagyunk, mert a pénzt mi nem vesszük ki, ellentétben a rászorulókkal, tőlünk délre – vagy keletre. Ezt azért tudni kell, hogy nem lesz olyan politikus, aki a választói felé ne számolna el az ehhez tartozó leírt szabályrendszerrel – ez azért némi reményt is ad, hogy nem lesz hét év szabadrablás.