Orbánnak kifizetődő, ha vidéki fiúnak mutatja magát

– Mikor adatott volna meg önnek a lehetőség, hogy 3.5 milliárd forintért Renoir képet vásároljon a Szépművészeti Múzeum számára?

– Nem emlékszem arra, hogy miniszterként ilyesmire lehetőségem nyílt volna. Viszont – többek között – jelentős lépés volt, hogy visszahoztuk Moszkvából, amit a sárospataki könyvtár gyűjteményéből évtizedekkel korábban elvittek.

– Emlékszem rá, nagy siker volt.

– Nagy siker volt, és nem került ennyibe.

– De önmagában elfogadhatónak tartja, hogy ennyi pénzt adjon ki az állam – amúgy nyilván nagyon értékes festményre?

– Hihetetlenül nagy összegről van szó. Tudom, hogy a Szépművészeti Múzeum egyes alkotások miatt bajban van, mert a tulajdonosok próbálják visszaperelni ezeket. Ha a perek sikerrel járnak, a múzeum gyűjteménye szegényebbé válik.Talán emiatt sikerült meggyőzni a miniszterelnököt egy világhírű festmény megvételéről. A Seuso-kincsek visszaszerzése is jelentősebb összegbe kerülhetett. Azokat annak idején mi is vissza akartuk vásárolni. Örülök, hogy a kincsek végre visszakerültek az országba, ahonnan elhurcolták azokat. Ez elfogadható. A Renoir-kép… Nos, nehéz erre jó választ adni.

– Nyilván kultúremberként, miniszterként nehéz. Már csak azért is, mert ebben a minőségében talán üdvözölnie kellene egy ilyen kulturális érték megszerzését. Mégis felvetem: nem túlzás-e ez a vásárlás? Vajon nem a miniszterelnök imázsépítésének része a hatalmas összeg elköltése?

– Amikor meghallottam a hírt, arra gondoltam: révbe ért ez a vezető réteg. Először azok a rekvizitumok (luxuslakások és luxusautók; balatoni nyaralók, fitneszklubok, saját tulajdonú kempingek és horvátországi yachtok) voltak számukra fontosak, amelyek az újgazdagoknak tetszeni szoktak, majd ezeket követték a kastélyvásárlások. Ez a folyamat megy most tovább, következnek az értékes műtárgyak. Amikor a fertődi Esterházy-kastély felújítása szóba került, azzal, hogy a kastélyhoz kapcsolódó műtárgyak is a helyükre kerülnek, azt hittem, európai léptékű megoldás születik, de végül nem ez történt. Ezzel szemben, a Renoir-festmény megvásárlása jóval egyszerűbb lépés: veszünk egy híres festményt, és lehet vele fényképezkedni. Nagyon magas labdát csapnék le, ha azt mondanám, hogy egészségügy, oktatás, leszakadó régiók, elszegényedés, azaz másként is el lehetne költeni ezt a temérdek pénzt. De, ha erről beszélnék, azzal vádolnának, hogy populista, demagóg vagyok.

S persze én különösen ne beszéljek a kultúra ellen… De a kultúra nemcsak festmények vásárlását jelenti, hanem olyan közösségi cselekvéseket, művészeti tevékenységeket, amelyek boldogabbá vagy teljesebbé teszik egy társadalom életét. A leszakadó régióban megvalósított kulturális események és beruházások is lehetnek olyan fontosak, mint egy-egy remekmű kiállítása a Szépművészeti Múzeumban.

– Sokféle szerepében szólítom most meg: volt miniszterként, politológusként, elemzőként, sőt, egykori fideszesként. Mennyire tekinti fontosnak a kultúrharcot az orbáni politika? Egyáltalán, miről szól ez a kultúrharc?

– Több dologról. Egyrészt szól az Orbán körüli politikai csoportok változásáról. Stabilan ott van mellette Áder, Kövér, Kósa, Rogán és Szíjjártó – a többiek viszont gyorsan váltogatják egymást. A mostani kultúrharcban Orbán megengedte, hogy az ifjú janicsárok nekimenjenek a konzervatívok derékhadának. Itt tehát már nem a baloldaliak, meg a liberálisok elleni támadásról van szó – ezek voltak az állami egyetemek, egyes szakok, a CEU, vagy most az Akadémia elleni attakok –, itt már a saját emberek elleni harc zajlik. A Petőfi Irodalmi Múzeumot nem egy szélsőbalos figura vezette, hanem Prőhle Gergely, akit az orbáni kultúrpolitika ültetett oda. De már ő sem bizonyult megfelelőnek. Mintha a miniszterelnök szabad pályát nyitott volna az új generációnak; engedélyt adott arra, hogy nekimenjenek olyanoknak is, akik eddig a Fidesz politikáját képviselték. Úgy látom, hogy a Heti Válasz megszüntetése óta, ez a felülről indított, új generációs, jobboldali letámadás zajlik. Orbánnak most harcos, lelkes, ifjú katonákra van szüksége, akik kritikátlanul végrehajtják a parancsait, sőt, még túl is merészkednek rajtuk. Emlékszem Orbán megjegyzésére, amikor azt mondta, itt az ideje, hogy a politikai változások eredményeit kulturális keretbe foglalja. Vagyis a politikai változás már nem elég, mert a korszaképítéshez meg kell vetni annak kulturális, ideológiai alapjait. Ennek számos praktikus vetülete van. Például új történeti intézetek létrehozása, új művészeti akadémia létesítése, és más új intézmények alapítása, amelyek fokozatosan kiszorítják a régebbieket. Fontosnak tartotta a kormányfő, hogy miként a Horthy-korszaknak, az Orbán-korszaknak is legyen egy kulturális vetülete. Ő már 2009-ben, Kötcsén kijelentette, hogy az értékviták ideje lejárt, a centrális erőtérben, a hatalom a nép felhatalmazásával uralkodik, és mindenki más marginális szereplő. Orbán ilyen megjegyzéseit föl lehet fűzni egy logikai láncra: „a haza nem lehet ellenzékben”, például arról szólt, hogy ő nem lehet ellenzékben, mert ő képviseli a nemzet és a kereszténység értékeit Európában. Summa summárum: domináns, hegemón kultúrát akar megalapozni.

– Ez viszont azt jelenti, hogy Orbán nagyon tudatosan építkezik, nem ad hoc intézkedéseket hoz, hanem nagyon is hosszú távon rajzolja fel a lépéseit.

– Így van. Először a politikai hatalom megkaparintása volt a cél, majd annak alkotmányba foglalt stabilizálása, ezután a szabad választások megszüntetése révén, a kétharmad kétségbevonhatatlanná tétele. Végül most, egy új kulturális korszak elindítása.

– Orbánt szokták azzal vádolni, hogy a kultúra némiképp távol áll tőle, jobban érzi magát a futballpályán, szotyolával a szájában. Ezek szerint, ez egy igaztalan vád vele szemben?

– Vele gyakran előfordul, hogy kifelé mást mutat, mint amit valójában csinál. Választási szempontból kifizetődő neki, ha egyszerű vidéki fiúnak látják. Azt is mondta, hogy a sport a kultúra része, amivel bizonyos mértékig egyet is értek – bár mintha az állami pénzeket nem a sport utánpótlásának szélesítésére fordítaná, mint ahogy ezt láthatjuk a felcsúti futballcsapat esetében. Úgy vélem, hogy a stadion-beruházásokból Orbán már kihozta, amit lehetett, a budapesti Puskás-stadion még épül, amire szüksége is van az országnak. Az utóbbi időben azonban érzek egy kis irányváltást Orbánnál: nevezzük imázs-módosításnak, amikor le akarja vetni magáról azt a képet, hogy őt csak a foci, a szotyola, meg a kisvasút érdekli. Ez azonban nem oda vezetett, hogy a kórházak, a népegészségügy, vagy a közoktatás fejlesztését tartsa fontosnak. Sőt: ezeken a területeken is inkább az elit érdekeit tartja szem előtt. Itt az a törekvése rajzolódik ki, hogy megpróbálja a renoméját kiegyensúlyozni. Hangsúlyozta ugyan, hogy plebejus kormányt vezet, de ebből a nép keveset érez. Az Esterházy kastély átadásakor is azt mondta, hogy a felújítás a plebejus kormány tisztelgése az arisztokrácia előtt. Hatalomra kerülése óta eltelt kilenc év, és most úgy tűnik, hogy a „plebejus” miniszterelnök – miközben a legegyszerűbb eszközökkel kampányol – szeretné felvenni ezeket az arisztokrata szokásokat. Meglepett, hogy elment egy Kurtág-bemutatóra Milánóba, ami szerintem azt a célt szolgálta, hogy a nyugatiak olyan vezetőnek tekintsék, aki ugyan sok vitát kavar, populista és nacionalista, de azért ott van az elegáns európai szalonokban, elmegy a Scalába, tudja ki az a Kurtág György, fogadja Bernard-Henry Lévy francia filozófust, és Renoir-képet vásárol.

– De ebből az új arculatból kibontakozik-e valami, ami a koncepciót megmutatja? Látjuk, hogy mire mond nemet, de látjuk-e, hogy mire mond igent?

– Nem igazán látjuk. Megpróbál egyensúlyozni az elitizmus és a populizmus között. Annyi biztos, hogy nem hagyja az út szélén az általa leváltott szereplőket, akik – ha lojálisak maradnak hozzá – új esélyt kaphatnak. A személyzeti politikát lojalitás-tesztként működteti. De, hogy mi lenne az „új kultúra”, amit mondjuk, Demeter Szilárd képvisel a Petőfi Irodalmi Múzeum élén, azt nemigen látni. A mondatok nagyon militánsak, vagyis érzékelhetően úgy gondolják, hogy a politikai és gazdasági hatalom feljogosítja őket a kulturális hatalomra is. Ami kirajzolódik, az a pozíciók újraelosztása. E harcnak egyik szintje a konzervatívok ellen folyik – mert ne gondoljuk, hogy a Fideszen belül nincsenek érdekütközések –, és megjelenik a központilag vezérelt kultúrateremtés szándéka. Ezt pedig Orbán olyan új szereplőkkel akarja megvalósítani, akik lojálisabbak hozzá, jóval erősebb bennük a megfelelni vágyás, mint az előző garnitúrában, amely még komolyan vette a konzervatív értékeket.