Orbánt kiküldik a kaszinó főterméből
Nem vagyok pszichológus, ezért aztán elfogadom, ha fenntartásokkal kezelik megfigyeléseimet. Szóval tévedhetek, lehet, hogy teljesen más következtetéseket kellene levonnom, vagy éppen semmilyet, ha Orbán Viktor vasárnap esti győzelmi jelentését elemzem. Mégis, megkockáztatom, hogy megosszam olvasóinkkal, vagy inkább vitára bocsássam a miniszterelnök ünnepi szónoklatával kapcsolatos gondolataimat. Az persze nem csak bennem vetődött fel, hogy az ünnepi beszéd szokatlanul rövid volt, úgy mérték, hogy négy percnél nem tartott tovább, de négy perc is tükrözhet felhőtlen boldogságot.
Orbán Viktor arca egyáltalán nem tükrözött ilyen érzéseket. Miközben a szöveg a megszokott volt; nyertünk, az emberek a Fidesz európai politikájára szavaztak, felhatalmazást adtak, hogy irányváltásra kényszerítsék Brüsszelt, egyébként pedig hajrá magyarok, összességében hiányzott a hit ebből a beszédből. Orbán tekintetét mintha gondok redőzték volna; értelmezhetem úgy is: látszott rajta keserűség. Annak a keserűsége, hogy nem érték el a vágyott kétharmadot, és bár az abszolút többség így is megvolt, azért mintha azok a repedések, amely tavaly áprilisban megjelentek, tovább erősödtek volna.
Mondhatja erre bárki, és már látom magam előtt egy-egy kommentelő reakcióját, hogy nevetséges, amit írok, hiszen a Fidesz ismét nyert, vagy ahogy sokan fogalmaznak, tarolt, akkor pedig ugyan milyen bánata lehet a párt elnökének? És ez kétségbevonhatatlanul így van: Orbán újra nyert, megint nagyot nyert, hiszen nincs olyan település, fővárosi kerület, ahol ne a Fidesz végzett volna az első helyen, még a baloldaliságáról ismert XIII. kerületben is komoly fölénnyel.
Mégis, azok a redők letagadhatatlanul ott voltak Orbán arcán. Hogy a tábor, a rajongók ezt észlelték-e, vagy csak Semjén Zsolt töretlen kutyahűséget ábrázoló tekintetéből olvastak, ezt nem tudom, mindenesetre egészen biztosan hiszem: Orbánnak megfordult a fejében, hogy kitart-e mellette a hagyományos szerencséje.
Bár a hazai erőviszonyok jelentősen nem változtak, de az a bizonyos repedés, amelyről az imént szóltam Budapesten mindenképpen szélesedett. A főváros lakosainak többsége már nem hisz a Fidesznek, Orbán ezt – reálpolitikusként – látja, tudja, és azt is tudja, hogy cselekednie kell. Tennie kell valamit azért, hogy az az ellenzéki tábor, amely most a megosztottság helyett a tényleges együttműködésre törekszik, ne legyen képes az összefogásra.
Az állampárt vezetője széles repertoárral rendelkezik arra nézvést, miként lehet megosztani az ellenfelet – eme tudását évtizedek óta gyakorolja és csiszolja -, de most új szereplők, pontosabban olyan szereplők léptek fel az első sorba, ahol ez a technika még nincs kidolgozva, hogy úgy mondjam, élesítve. Márpedig, ha ezt nem tudja most megtenni, akkor Budapest elbukhat a számára, ami lehet 2022 előtt az erózió kezdete is. Pláne úgy, hogy számos nagyvárosban hasonló a helyzet, vagyis Orbán számára most az a tét, hogy képes-e továbbra is uralni a saját táborán kívül az ellenzéket.
De lehet, hogy mostanság ez a kisebb gond Orbán számára. Az éppen Brüsszelben tartózkodó magyar miniszterelnök számára hamarosan kiderül, hogy elhagyja-e hagyományos szerencséje vagy sem. Valószínűleg ez a dilemma rajzolódott ki a miniszterelnök arcán vasárnap este: nem feltétlenül van saját kezében a Fidesz sorsa. Noha a magyar párt megint az egyik legjobban szereplő európai párt volt a Néppárton belül, még sem biztos, hogy szüksége van a néppárti frakciónak a Fidesz képviselőire.
A németek kitartanak Weber mellett, Szijjártó külügyminiszter viszont tovább folytatta a szkanderezést a csúcsjelölttel. Nincs kizárva, hogy bejön ez a konfrontatív magatartás, és végül nem Manfréd Weber ülhet az Európai Bizottság elnöki székébe, de akárki is kerül oda, komolyan gondot okoz majd neki, mit kezdjen a jogállamiságot látványosa megcsúfoló magyar kormánypárttal? Hogy a néppárti felfüggesztés után beengedhető-e a konzervatív pártcsalád frakciójába az Uniót inkább a szélsőségek vezetésével elképzelő magyar politikai csapat?
Deutsch Tamás a hírklikken is olvasható nyilatkozatából az következne, hogy ez pusztán az ő döntésükön múlik, de azért Orbán pontosan tudja, hogy ez nincs így. Azok, akik opponálják az ő politikáját változatlanul többen vannak az Unió parlamentjében, és a Fidesz a maga tizenhárom ülésével fontos, de nem döntő tényező.
Azok, akikre Orbán épített erősödtek ugyan, de nem törtek át, és bizonyosan nagy, erős hangjuk lesz az Unión belül, de szerepük attól még marginális marad. Ebben a társaságban bizonyosan nem érezné jól magát a mi miniszterelnökünk, kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy ez a társaság korántsem egységes, egy sor és nem mellékes kérdésben teljesen eltérő álláspontot képviselnek, plusz Orbán – ma már ez is látszik – nem válhat a csapat vezetőjévé.
Márpedig ő csakis ebben a szerepben érzi jól magát, és eddig a maga rulettjében mindig jó számra is tett. Most is szorongat a zsebében néhány zsetont, de míg eddig ő határozta meg, hogy melyik asztalnál akar játszani, most lehet, hogy a kaszinó fő termébe be sem engedik, a hátsó szobákban pedig sokkal kisebb téttel játszanak, mint amekkorát Orbán akar asztalra tenni.
