Orbánt nem buktatja meg Tokió
Nyugodtan mondhatom, noha még egy hét hátra van: ez az olimpia elment mellettem. De, ahogy a hétköznapi beszélgetésekből kihallom, mások is így vannak vele. Talán az időeltolódás, a hajnali versenyek, esetleg a sok-sok huzavona Tokió körül lehet a magyarázat, de elképzelhető, hogy a magyar sportolók szereplése váltotta ki ezt a viszonylagos érdektelenséget. Pedig Szilágyi Áron megteremtette az alaphangot, a magyarok iránti fokozott érdeklődést és Milák Kristóf is megtette a magáét, de valahogy mégis elmaradt a korábbi olimpiákon megszokott, fokozott figyelem.
Nem mondom, Hosszú Katinka szereplése jelentős vitatémát adott, de a háromszoros olimpiai bajnok gyenge teljesítménye inkább fokozta az érdektelenséget. Világossá vált, hogy ez a verseny nem lesz a magyarok legjobb olimpiája, hogy sokan esnek el az érmes helyezésektől, és hogy az egész nem képes magával ragadni bennünket. Persze bízzunk benne, hogy a második hét fordulatot hoz majd, hiszen jönnek a kajak-kenu versenyek, és a vízilabda csapataink is versenyben vannak, lehetnek az aranyért, de az összkép már bizonyára nem tud megváltozni. Tokió nem a mi városunk.
Pedig nagyjából hasonló időket élünk – e téren feltétlenül –, mint az ötvenes években. Az állami vezetésnek hihetetlenül fontos a sport, pontosabban a sportsikerek. Mintha újra az legitimálná a rendszert, hogy milyen eredményeket érünk el a világban, hány világbajnoki címet szerzünk, és hogyan szerepelünk az ötkarikás játékokon. Olyan miniszterelnökünk van, aki kiemelt figyelmet szentel a sportnak, nem ragadt le a labdarúgásnál, más ágakat is szemmel – és pénzzel – tart (el). Orbán Viktor figyelme pedig ragadósnak bizonyult; szinte minden kormánytag rajongóvá, szurkolóvá, jónéhányuk pedig sportvezetővé is vált. Ha tehát innen közelítek a mostani történésekhez, arra a következtetésre kell jutnom: a politika fokozott térhódítása a sport területén, egyáltalán nem hozott pozitív változásokat. Hiába akar minden rendű-rangú politikus is felmutatni saját városában vagy területén egy-egy stadiont, ezzel csak annyit ér el, hogy – a jó sok elköltött, egyesek szerint ellopott – pénzen kívül, legfeljebb a szalagátvágásban jeleskedhet. Egy új birkózócsarnok, vagy egy gigantikus kézilabda-aréna még nem hozza automatikusan a sikereket, mint ahogy a jelentősen megemelt személyi juttatások sem.
Egy lépéssel eltávolodva az olimpiától, de a figyelmünket nem elveszítve, gondoljunk csak arra, hogy milyen előrelépést hozott a magyar labdarúgásban Orbán Viktor pénzben is kifejezhető rajongása. Milyen sikerekről számolhat be a tíz éve folyamatosan milliárdokkal kitömött felcsúti fociakadémia, vagy a faluba épített Makovecz-stadion? Sem egyéni, sem csapat szinten nem produkált kiemelkedőt a miniszterelnök patronálta műhely, sőt, inkább a nemzetközi szereplése rámutatott arra is, hogy ez is csak Ceuasescu-irányvonal. (A volt román diktátor ugyancsak impozáns stadiont, és élvonalbeli csapatot építtetett – közpénzen persze – szülőfalujába; mára minden szétrohadt…)
Nem vitatva azt a törekvést, hogy a sport körülményeinek igazodniuk kell a XXI. századhoz, hogy a fiatalok már nem grundon akarnak focizni, és fecskében úszni, több évtizedes elmaradást nem lehet néhány ciklus alatt behozni. Kiváltképp egy olyan országban, ahol annyi teendő lenne; elég csak az unalomig ismételt egészségügy, vagy oktatás helyzetére gondolni. De, ha egy olyan kormányfőnek, aki saját érdeklődési köre szerint alakítja a folyamatokat, a sport az elsődleges – a hatalom megtartása mellett –, akkor csakis hozzá hasonló, vagy hozzá idomuló munkatársakat fog választani. Most éppen Pécsett, Veszprémben, és Nyíregyházán épül új stadion, egyik város lakossága sem ezt a beruházást tartja a legfontosabbnak.
Ma a magyar kormány évi 300 milliárd forintot költ a sportra, többet, mint az egészségügyre. A koronavírus járvány azonban fényesen bizonyította, mennyire elhibázott ez a politika, a leromlott egészségi állapotú magyar lakosság, a szörnyű kórházi körülmények, egy igazi központ és e területekhez valóban értő vezető hiánya több, mint harmincezer áldozatot követelt. Az a 300 milliárd pedig ott áll felesleges stadionokban, túlfizetett alkalmazottakban – de nem az eredményekben.
Persze azt a filozófiát, amelyet Orbán követ, az sem legitimálná, ha most Tokióban csúcsokat döngetnénk. Előfordulhat még az is, hogy az olimpia második hetében ugrásszerűen megnő az aranyak száma, ez azonban egyáltalán nem fogja hitelesíteni a kormányzati – orbáni – sportkoncepciót.
Ezzel együtt, a Fidesz-rezsim nehéz helyzet elé állította az esetleges új kormányt; ha hirtelen megvonja majd a megszokott juttatásokat, ha például egy tollvonással elveszi a taot, vagy a televíziós közvetítési díjakat, százezreket fordít maga ellen. Szóval, azokban a műhelyekben, ahol a jövőt – a kormányváltást – készítik elő, meg kell találni azt a modus vivendit, amely nem taszítja szegénységbe azokat, akik eddig kiemelkedően jól éltek, és akik éppen ezért, csakis az Orbán-rezsimben képzelik el a létezésüket. (Már az is nagy előrelépés lenne egyébként, ha a lopást sikerülne megszüntetni, ami azért sem könnyű, mert ma már majdnem minden a NER kezében van…)
Ne legyünk azért felületesek, ne ítélkezzünk könnyedén: a tokiói olimpia eredményei nem fogják leleplezni a rendszer működésének visszásságait, mint ahogy a sikerek sem lennének képesek leplezni azokat. A mostani eredményeket – eredménytelenséget – sok mindennel lehet magyarázni; a vírussal, egy évvel eltolt versenyekkel, a rövidre szabott akklimatizációs idővel –, és ezt a vezetők – önmaguk védelmében is – meg fogják tenni. Próbálják majd eltakarni a torz struktúrát, a megélhetési sportolás felerősödését. És bizonyára azt is, hogy súlyos hiba, ha nem szakemberek kezében van az irányítás. Sajnos, nincs az az olimpiai kudarc, ami ezt a szisztémát megváltoztatná.
Erre csak a választók lennének, lesznek képesek. De igaz: ehhez nem szükségesek a tokiói bukások.
