Pálinkás József: abszurd, ami a magyar társadalomban és szellemi életben folyik - 2. rész

Az orvosi kamara ellen miért léptek fel olyan keményen?

Arról, hogy az orvosi kamarai önállóságot miért kellett ilyen brutálisan – nyugodtan mondhatjuk –, bosszú-szerűen megszüntetni, azt gondolom, ez is a hatalom arroganciája. Azé a hatalomé, amelyik azt mondja: „megmutatom nektek, hogy ezt is megtehetem”. Ez nagyon rossz, mert az egész társadalmat abba az irányba viszi, hogy az erősebb bármit megtehet a gyengébbel szemben. Itt a törvényhozó hatalom az ő kezükben van, azt gondolják, bármilyen törvényt hozhatnak, és bármit megtehetnek. Pedig nem.

Miért nem?

Mert vannak a törvényalkotásnak is korlátai. Egyébként nem tartják be a törvényalkotásról szóló törvényt, mert aszerint konzultálni kellett volna a kamarai kérdésről is, megvitatni, hogy milyen jogosítványai legyenek a kamarának. 

Mint a pedagógusoknál is, akiket most gyorsan ki akarnak tenni a közalkalmazotti státuszból…

A pedagógusoknál is az a kérdés, hogy a KÖZoktatás (sic!) szereplőit miért rakják ki a KÖZalkalmazotti (sic!) jogviszonyból. Ezt szerintem elég nehéz megmagyarázni, majd valami szómágia kell hozzá. Megjegyzem, a közoktatási törvényt a jelenlegi garnitúra nevezte át köznevelési törvénnyé. Akkor sem értettem vele egyet. Most pedig azt mondják, hogy a gyerek nevelése egyedül a szülő feladata. Akkor ez hogyan van, a köznevelési törvény szerint az iskola nem nevel? Akkor miért nevezték át a közoktatási törvényt köznevelési törvénnyé? Az iskola feladata szerintem az oktatás és a nevelés. Nyilván az oktatáson van a hangsúly, de nevelnie is kell az iskolának, és nevel is. Teljesen abszurd az a felfogásuk, hogy a gyerekek neveléséért csak a szülő a felelős. Azok is, akik írni, olvasni sem tudnak, és a tanár nem mondhatja meg a gyereknek, hogy fogat kell mosni? Nem vagyok elfogult, azt is el tudom fogadni, hogyha azt mondjuk, a közoktatási intézményekben csak tanárok oktathassanak, a köznevelési-közoktatási intézménnyel jogviszonyban lévők. Semmi kifogásom az ellen, ha azt mondják, hogy ilyen-olyan szervezet, mondjuk a laposföld-hívőké ne járjon be az intézményekben oktatni. Senki ne járjon be a nevelési-oktatási intézményekbe az odahelyezett oktatók, nevelők kivételével. Csak azt ne mondja senki, hogy a gyerekek nevelését egyedül a szülő határozhatja meg. Ha ne adj’ isten, a szülő laposföld-hívő, akkor megmondja a fizikatanárnak, nehogy már a heliocentrikus világképet tessék tanítani, mert én laposföld-hívő vagyok, és arra akarom tanítani a gyerekemet is. Teljesen abszurd, ami ma a magyar társadalomban, a magyar szellemi életben folyik. 

Visszatérve arra, hogyha az akadémiai intézmények autonómiáját lépésről-lépésre vágták vissza, az akadémikusok miért hagyták, hogy így legyen, hiszen látták az irányt…

Azért elég nagy tiltakozás volt. Én nem vagyok egy tüntetésre járó ember, de az akadémiai tüntetésre én is elmentem. Elmentem közoktatási tüntetésre is, de soha nem azért mentem oda, hogy mutogassam magam, hanem azért, mert egyetértettem a tanárokkal és a diákokkal. Az akadémia gyenge ahhoz, hogy ilyen erős törvényi felhatalmazással kormányzó kormány ellen föllépjen. Ez 2018-ban történt, és engem is meg lehet kérdezni arról, hogy személyesen mit tettem. Amikor nekem tudomásomra jutott, hogy mit terveznek, már a kormányzati adminisztrációban sem voltam benne. Én 2015 és 2018 között a kormányzati adminisztrációban egy kormányhivatal vezetője voltam, aki politikai nyilatkozatot sem tehettem. Akkor sem, amikor az MTA-tól elcsatolták az intézményeit. Nem értettem vele egyet, ez mindenki számára nyilvánvaló lehetett, aki ebben a politikai döntéshozatalban részt vett. Az én kormányzati adminisztrációból való távozásom egybeesett ezzel, és nyilván része volt az én eltávolításomnak az, hogy én kormányzati tisztviselőként is kifejeztem volna az egyet nem értésemet az intézmények elcsatolásával. A Magyar Tudományos Akadémia nem politikai szervezet, és ugyanúgy megosztott is, ahogy az egész magyar társadalom. Ez a megosztottság 2018-ra olyan erős lett, hogy gyakorlatilag nem nagyon van átjárás a hívők táborai között. És vannak még, akik leszakadtak, a „belgák”, akik egyik hívő táborhoz sem tartoznak, és van önálló véleményük. Az akadémián elég sokan vagyunk „belgák”. Sajnos az egyetemi világ is megosztott. Vannak jelentős tudományos eredménnyel rendelkező professzor társaink, akiket ilyen-olyan módon – még azt is megkockáztatom, ha meg is sértődnek érte –, pár millió forintos havi jövedelemmel könnyen rávesznek arra, mondják azt, hogy az úgy jó, ha az egyetemen nem a szenátus dönt, hanem mindenféle minisztereket, másokat tesznek a döntéshozó testületekbe. Akik persze, amikor kérik őket, akkor szó nélkül lemondanak. Ez önmaga karikatúrája, és világossá teszi az egész álságosságát.  

A bevezetőben említett tanulmány szerint a politikai légkör gyakran visszatartja a tudomány embereit a kormány narratívájával ellentétes kutatásoktól vagy véleménynyilvánítástól. Az öncenzúra és bizonyos témák elkerülése valóban általánossá lett az akadémikusok körében?

Azt gondolom, hogy az akadémikusok körében nem. Az MTA tagjai inkább autonómok abban az értelemben, hogy egyrészt nem a pályájuk kezdetén levő fiatal hölgyek és urak. Most mi az ördögöt lehet csinálni egy 80 éves nyugdíjas akadémikussal? Legfeljebb leírják róla, hogy kevesebb idő alatt futja a száz métert, mint húsz évvel ezelőtt tette. Igazából a középgenerációt tudják megfélemlíteni és passzivá is tenni egyszerre. A közelmúltban részt vettem a Cambridge-ben és Oxfordban végzett magyarok egyesületének rendezvényén, és az ott levő oktatókkal és hallgatókkal is beszélgettem. Ők is megdöbbenve látják, hogy ma Magyarországon a középgenerációnak nagyon rosszak a karrier-kilátásai. Ezzel bizony részben lehet sakkban tartani őket, részben ők maguk is azt mondják: „inkább nem szólalok meg, csinálom a munkámat”. Hozzáteszem, hogy 1977-ben én is ezt csináltam. Most, sok-sok év távlatából szembe kell néznem azzal, hogy én is egész nap a laboratóriumban dolgoztam, és azt kérdeztem magamtól: „most mit csináljak, menjek ki az utcasarokra, és mondogassam, hogy ami van, az úgy nem jó, vagy az oroszok menjenek haza”? Volt egyfajta politikai apátia az emberekben. Én azt látom óriási bajnak, hogy ezt a politikai apátiát mára „sikerült” visszaépíteni, sőt, erősebbé tenni. Ma nem attól kell tartania valakinek, hogyha összejönnek 15-en egy lakásban és beszélgetnek valamiről, akkor jön majd egy fekete autó reggel, és elviszi, szó sincs ilyenről. Attól viszont esetleg tartania kell, hogy az egyetemi tanári pályázatát majd negatívan ítélik meg, vagy azt mondják, nem kell ide most új egyetemi tanár. Ne adj’ isten, a pályázati rendszerekbe is belenyúlnak. Nem nagyon lehetett arról a botrányról hallani, hogy rá egy-két évre, miután én eljöttem onnan, az Országos Tudományos Kutatási Alap pályázatainál konkrétan belenyúltak a zsűri döntéseibe. Ilyenekkel az embereknek el lehet venni a kedvét attól, hogy társadalmi kérdésekben megszólaljon. Az említett cambridge-i és oxfordi magyar hallgatóknak, tanároknak szóló rendezvényen a fiataloknak én azt mondtam, nekik felelősségük van abban, hogy megszólaljanak közpolitikai kérdésekben. Nem egyik vagy másik párt ellen, vagy mellett, hanem olyan közpolitikai kérdésekben, amelyekre nekik nagyobb rálátásuk van. Hiszen az angliai egyetemi életet látva, igenis mondhatnak véleményt arról, hogy a magyar egyetemi élet dolgai jó, vagy nem jó irányba mennek. Ezt szerintem kötelességük megtenni, és elmondani. 

Már csak azért is, mert az akadémikusok, az értelmiség hozzáállása a világhoz bizonyos tekintetben példakép a társadalom számára…

A szakterületükön mindenképpen. De az talán megengedhető, hogyha valaki valamilyen szakterületen elismert, világlátott ember, akkor ő más kérdésekben is tájékozottabb, mint az, aki a falujából soha nem tette ki a lábát. Ilyen ember egyébként most már kevés van. De azoknak az embereknek, akik többet tudnak a világról, sokkal nagyobb a felelősségük, ha azt látják, hogy valami nem jó irányba megy. Ilyen értelemben, aki többet tud, akinek több adatott, akinek anyagilag nagyobbak a lehetőségei, és akinek magasabb a társadalmi presztízse, annak sokkal nagyobb a felelőssége abban, hogy egy adott kérdésben megszólal-e, vagy sem. Biztos kiváló ácsok, remek tetőket tudnak csinálni, de esetleg ők kevesebbet foglalkoznak általános társadalmi kérdésekkel. Ezért egy világhírű szociológus professzornak a felelőssége sokkal nagyobb abban, hogy elmondja, az adott társadalmi folyamatok jó irányba mennek, vagy nem. Én mindig örülök annak, ahányszor ilyen felelős emberek megszólalnak. Most olvastam Szelényi Iván interjúját egy hetilapban, és örülök annak, hogy Szelényi Iván társadalmi kérdésekben megszólal, mert óriási tudással rendelkező ember. Bár sokkal többen megszólalnának ezekben a kérdésekben. 

(Az 1. részt itt olvashatják.)