Pálinkás József: nem kell kitalálni a jövő egyetemét, hagyni kell a meglevőket működni

Két modellváltó egyetemi vezető is távozik az intézmény éléről, az egyik a Budapesti  Corvinus Egyetem rektora, Takáts Előd, aki július 31-ével mond le a pozíciójáról, de „kapcsolata nem szűnik meg az intézménnyel, a jövőben is a Corvinus egyetemi tanára marad”. A másik Szarka Gábor, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) kancellárja. Ön szerint mi lehet az ok a lemondásokra? 

Az okot tőlük kell megkérdezni, de én a kettő közé nem tennék egyenlőségjelet. Takáts professzor nemzetközileg elismert közgazdász, aki alaposan megfontolta, hogy lemond a rektori pozícióról. Nincs kétségem afelől, hogy ez az ő szuverén döntése. Szarka Gábor esetében nem vagyok erről meggyőződve, hiszen akár a kancellárokat, akár a nem közalapítványi kuratóriumok tagjait, elnökeit nagyjából úgy váltogatják, ahogy épp a politika akarja. Érdekes módon, a határozott időre kinevezett kurátorok egy csettintésre lemondtak a pozíciójukról, vagy maradtak a pozíciójukban, de lemondtak más megbízatásaikról. Az ő kinevezésüket és lemondásukat én nem gondolom szuverén döntésnek, azok politikai megrendelésre történnek. 

Takáts Előd célja a Corvinus „nemzetközivé tétele” volt, a kultúraváltás a kutatásban, és a tanulmányok élményszerűvé tétele, Szarka Gábor pedig levezényelte az SZFE modellváltását…

Takáts professzor úr célkitűzései nagyon jó és legitim célok, mint az élményszerű oktatás, a nemzetközi kutatásokba, életbe való erősebb bekapcsolás. A kultúraváltás szót sok ember használja, én nem egészen értem. Szerintem ők maguk sem tudják, hogy pontosan mit értenek „kultúraváltáson”. Ezt a szót nem csak Takáts Előd használta, hanem használják politikusok is. Én nem tudom, hogy ezen mit értenek. Az nagyon fontos és jó cél, hogy a magyar egyetemeken erősebb, hatékonyabb legyen a kutatás, nagyobb súlya legyen a kutatási teljesítménynek, jobban vegyék figyelembe azt, hogy a kutatók nemzetközileg elismert szakemberek legyenek. Az már nehezebb kérdés, hogy ezt a jelen környezetben hogyan lehet megvalósítani. Az látszik, hogy az intézményeknek nincs meg a megfelelő autonómiájuk ahhoz, hogy ezeket a megfelelő célokat megvalósítsák. Egy nemzetközileg jegyzett professzor magyar egyetemre csak akkor fog eljönni rövidebb-hosszabb időre, ha az autonómia teljes mértékű. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az egyetemi autonómia olyan fokú, amit mi Magyarországon soha nem tapasztaltunk meg igazán. 1990 előtt nem, ’90 után talán valamennyire elindult a folyamat, de a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB), az egyetemi szenátusok jogosítványainak visszavágása biztosan nem abba az irányba hatott, hogy kiteljesedjen. Egy angol, vagy nyugat-európai egyetemen Takáts Előd tisztségének megfelelő pozíciókban lévő emberek természetesen egy teljesen autonóm intézményt vezetnek, aminek sem valamilyen kuratórium, sem valaki más nem mondhatja meg, hogy milyen területeken kutassanak, milyen területeket helyezzenek előtérbe. Én a kancellárok és az egyetemek fölé ültetett kuratóriumok esetében zűrzavart látok abban, hogy ki miért felelős, ki miben kompetens. Most akkor a kancellár dönt a finanszírozási kérdésekben, vagy a kuratórium, mi a viszonya a kancellárnak és a kuratóriumnak? Igazából ez a zűrzavaros helyzet aszerint alakul, hogy hol milyen erős a kancellár, vagy épp a kuratórium elnöke. Láttuk, hogy néhány egyetemen konfliktus keletkezett a kuratórium és az egyetem szenátusa között, és akkor még ott van a kancellár is, aki a gazdálkodásért felel. A gazdálkodásért régen a főigazgató felelt. Gondolom most is van gazdasági igazgató, mert a kancellár inkább politikai megbízottnak tűnik, mintsem gazdasági vezetőnek. 

Csakhogy Szarka Gábor levezényelte az SZFE modellváltását. A távozása olyan a „mór megtette kötelességét, a mór mehet” effektus lenne?

Azzal Szarka Gábornak kell elszámolnia, hogy azt a feladatot hogyan végezte el. Egy változást sokféleképp le lehet vezényelni. Én – azt hiszem –, nyugodtan hivatkozhatom arra, hogy levezényeltem egy változást az akadémiai kutatóintézetek átalakításában 2011-ben, amit az MTA közgyűlése kétharmados többséggel megszavazott. Minden intézménnyel tárgyaltam, én magam elmentem, és elmondtam az elképzeléseket és terveket, ők is elmondták az övékét. Az én elképzelésem is változott, az övéké is. Az SZFE esetében nem tudok megbeszélésekről, egyeztetésekről, közös gondolkodásról. Szarka úr majd elszámol a saját lelkiismeretével, hogy ezzel mennyi kárt okozott, hiszen sérült egy csomó olyan dolog, aminek nem lenne szabad sérülnie. Ezt úgy értem, hogy a rendszer szereplőit meg kell győzni a változtatás szükségességéről, és ha meggyőztük őket róla, akkor segíteni fogják azt. Ha viszont nem győzzük meg őket a változtatás szükségességéről, még akkor is rosszul fogják érezni magukat, ha a változás jó. A művészeti egyetemek esetében – úgy hiszem – ez még sokkal fontosabb, mint egy racionálisabb érveléssel föllépő egyetem, például a Műegyetem esetében. Mondom mindezt anélkül, hogy bele kívánnék menni abba a vitába, hogy hol könnyebb, vagy hol nehezebb. A művészeti egyetemeknél sok érzékenység van. Figyelembe kell venni, hogy valakik mennél jelentősebb művészeti, tudományos teljesítménnyel rendelkeznek, annál érzékenyebbek arra, hogyan változik a véleményüket, alkotási körülményeiket befolyásoló környezet. Ez ma súlyos hiányosság Magyarországon. Most az ELTE és a Műegyetem esetében is azt látom: nem egy racionális, konszenzust kereső megbeszélés folyik, hanem egyfajta zsarolás, kényszerítés arra, hogy őket is belevigyék ebbe a „modellváltónak” nevezett valamibe, amiben olyan rettenetesen nagy modellváltás nincs, azon kívül, hogy odaültetnek egy kuratóriumba 7-11 embert, akik maguk sem tudják pontosan, mi a feladatuk. Aztán majd találnak maguknak feladatot, hol azt, hogy valamelyik rokonukat, ismerősüket pozícióhoz juttassák, hol mást. 

Azután, hogy az alapítványokhoz kiszervezett magyar egyetemek diákjai nagy valószínűséggel nem jelentkezhetnek a 2024-es EU-s ösztöndíjra, és a kutatási támogatások sem szabadulnak fel a tanárok előtt – magyarul, hogy az Erasmus és a Horizont EU-s programok úsznak a távolban, és egyre távolabb kerülnek –, ön szerint egy egyetemi szakember vállal ma vezetői feladatot? 

Szerintem most egy egyetemi vezető nagyon meggondolja ezt, mert bizony nagy gondban vannak a magyar felsőoktatási intézmények. Ezek az úgynevezett alapítványi egyetemek, hiszen az ő esetükben szerződéskötési tilalom van. Az elmúlt napokban többször elmondtam, terjed egy olyan, ha úgy tetszik, pletyka, hogy nem csak ezeket az intézményeket, hanem a magyar intézményeket általában úgy tekintik, amikkel nem lehet biztonságosan szerződést kötni, mert lehet, hogy valamelyik EU-s pályázatban majd valamelyik adminisztrátor huzakodni fog azon, hogy ez ide, oda, vagy amoda tartozik. Emiatt konkrétan egy egyesületi formában működő intézménnyel nem kötötték meg a szerződést, holott ez a gond a „közfeladatokat ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokra” (KEKVA), vagyis a bonyolult nevű magánalapítványokra vonatkozik.  Csak zárójelben jegyzem meg, a sajtó közalapítványként szokta őket emlegetni, de ezek nem azok, hanem – mint mondtam – bonyolult nevű magánalapítványok.  De az egész magyar felsőoktatást, kutatási szférát kezdik ilyen módon megítélni, és ez sajnos elkerülhetetlen. Ne gondoljuk azt, hogy mi olyan fontosak vagyunk a nyugati partnereknek, hogy meg fogják nézni a pontos vesszőt meg a vesszőt ebben a KEKVA-törvényben, hanem azt mondják: „ott valami probléma van, nincs időnk ezzel foglalkozni, csináljuk inkább a lengyelekkel vagy a csehekkel”. Mi magunkat nagyon fontosnak tartjuk – ez helyes, mindenki gondolja magát fontosnak – de meg kellene végre érteni, azért egy nagy európai intézménynek, egyetemnek, kutatóhálózatnak – mint például a CNRS, a Francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központ, vagy a Max Planck – a magyar partner nem olyan, hogy 24 órában azon dolgozzon, miképpen lehet még bevenni. Ehelyett azt fogja mondani, keresek olyan partnert, akivel nincs probléma. Én azt gondolom, a jelenlegi felsőoktatási tudományos vezetésnek óriási hibája, hogy nem érti meg azt, ha szűkíti a magyar intézményeknek az együttműködési lehetőségeit, ezeket újra felépíteni négyszer annyi időbe kerül, mint lerombolni. 

Az EFOTT fesztiválhoz kapcsolódva, a Kulturális és Innovációs Minisztérium és a HÖOK közös szervezésében a jövő felsőoktatási kérdéseiről tartottak konferenciát pénteken, Kápolnásnyéken. A konferencia kiemelt témái között szerepelt a jövő egyeteme koncepció bemutatása is. Hankó Balázs, innovációért és felsőoktatásért felelős államtitkár azt mondta: „a jövő egyetemét a test, a tudás, a lélek és a szellem összhangjában kell megalkotni”. Ön szerint milyen irány ez az egyetemeknek? 

Ez a négy dolog így sehogy se jön össze. Azt szokták mondani, hogy test és lélek, azt is, hogy testi és szellemi jóllét, de ez így egy zavaros mondat. Ez a négy szó így csak halmozása a meg nem értett jelzőknek. Ennek naponta tanúi vagyunk, én is olvasom a megnyilatkozásokat, de úgy nagyjából a felüket nem értem. Nem értem, hogy egy-egy főnévhez miért tesznek hozzá kilenc jelzőt, amik ráadásul inkoherensek, nem illenek össze. De ilyen a világunk: mondanak hangzatos dolgokat, amiket nem mindig értenek. A testnél érteni vélem, hogy a focira akarnak utalni, vagy a sportra. A fiatalok életének fontos eleme a sport, Cambridge-ben és Oxfordban is fontos az evezős verseny, de nem hiszem, hogy ez új dolog lenne. Cambridge-ben és Oxfordban így van 800 éve, és ettől függetlenül, viszonylag sikeresek, elsők vagy másodikak az egyetemi rangsorokban. Szerintem nekünk sem kell a jövő egyetemét kitalálni, az eddigi egyetemeinket kellene hagyni működni az ő hagyományaik szerint. Főként, ha valaki konzervatívnak vallja magát, tehát csak akkor akar változtatni, ha a változtatásra van elég indok.